Esztergom és Vidéke, 1892

1892-09-18 / 76.szám

# ~ — — — - -• városi és megyei érdekeink: közlönye* innr .- + n ^„ # MEGJELENIK IIETENKINT KÉTSZER: ° . . HIRDETÉSEK: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól lóo szóig 75 kr, 100­> , PFAbZ-HÁZ, FÖLDSZINT, • 461 ^ 1 f " ^^{^ * ' * 95 ELŐFIZETÉSI ÁR: hová a lap szellemi részét iHet« közlemények küldendők. r * S J Egész évre - - - - 6 frí: — lir. \ , _ _ A —™""' . _ _ . MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosab­Fel évre - 3 frt - H KIAD O-HI V ATA'L: ban közöltetnek. Negyed évre l frt 50 kr. SZÉOHKNXI-TÉR 332, * — Egy SZám ára 7 kr. hová a lap hivatalos és magán hirdetései, a nyüttérbe szánt közle- NYILTTER sora 20 kr. %———— — — —— — ——.. ^ irumyek, előfizetési péntek és reklamálok intézendők. A) 0 f Z a háromszínű, zászló Jaj de szépen leng, lobog! & Amerre a szabadság van, I Arra vigyük, Magyarok ! Megsúgja azt Kossuth Lajos, Merre van a szabadság ! Áldd meg, Istenéül 1 ~\A Áldd meg, áldd meg a hazát! Nem tudják azt a magyarról, Hol és niMre szü"letett; A szabadság teremtette Ezt a hősi nemzetet. Istenünk a szabadság! ezt Nem veheti senki el ! De ha templomát Megcsúfoljuk, ő hagy el. Amikor mi imádkozunk, Az idegen ránk kiált: Ne beszé ljünk Istenünkkel, Hagyjuk abba az imát. A portánkon, templomunkban Igy beszélnek mi velünk. Hallgasdd, hallgasdd meg Panaszunkat, Istenünk! Nem merünk az idegennek Szép szóval se szólani, Mert saját testvéreink is Késsel várnak odaki; Szent papodat, Kossuth Lajost Megtisztelni nem szabad ! Csak paTancs szerint Hajlonghat a szolgahad. Kinek tiszta szive vagyon: Jöjjön össze mi velünk, És mondja el imádságát. Hallgasd meg, nagy Istenünk! E hazában a fűszál is Ezt susogja: szabadság! Áldd meg Kossuthot, S nagy lelkével a hazát! PAP ZOLTÁN. KOSSUTH LAJOS. Esztergom, szept. 17. (K. dr.) Elemi erővel lör ki ország­szerte a kilenc/ven esztendős Kossuth dicsősége. A hol el akarlak földelni ezt a lángol, olt keresztül halolt a hazafiatlauság szennyes rétegein, meg­világította a halhatatlanságot és meg­égette a hálátlan gyászmagyarokat. Kossuihról beszéi ma az egész or­szág, az egész világ. Sok fényes oszlopa van az orszá­gunk dicsőségének, de Kossuthnál fé­nyesebb nincsen. Neki köszönhetjük szabadságunkat. És ő számkivetést kapott érte. Neki köszönhetjük nagyságunkat. És ő egy külföldi város csöndes lakója. De az íf neve, az ő eszméi most is gyújtanak. Nincsen idehaza ós mégis itt van mindenütt. Nagyságának titkát Eötvös báró fejti meg a következő gondolattal : (Valóban nagy csak az lehet, ki a népet lelkesitve emelni tudja. Ki saját nagyságát a népnek alázatos hédolatá­ban keresi s oda törekszik, hogy azo­kat, kik felett uralkodik, félni tanitsa: soha valóban dicső állásra jutni nem fog. Gyáva nép nem azon anyag, mely­lyel dicső dolgokat kivihetünk.» Kossuth nemzete meghódol királyá­nak, törvényeinek es láugoszlopainak, de nem a zsarnokoknak. A nagy sza­badsághős bátor nemzetet nevelt, mert bátorságára épített. Bálor ez a nemzet most is és az fog maradni örökké. A Kossuth-kultusz fénye a nemzetre sugárzik vissza. Mondd meg, hogy kivel társalogsz s ón megmondom, hogy ki vagy — ezt tarija a franczia közmondás, mely ma­gára a nemzetre is alkalmazható. Néz­zünk csak körül, hogy ki népszerű a mi körünkben ós Ítéletet hozhatunk az egész nép becséről. A inig olyan ideáljaink lesznek, mint Árpád, szt. István, szt. László, Nagy Lajos, Hunyady János, Hunyady Má­tyás, Eákóczy Ferencz, Petőfi Sándor ós Kossuth Lajos, addig a poklok ka­pui rajtunk erőt nem vesznek, mert van még lelkesedésünknek teremtő lángja és tartós tüze. Dicsőíttessék meg az ő nagy neve. Egyformán nagy ő a mi szivünkben s a töri énetben. «Nem azok, kik valami nagyot tet­tek, de a kik valami nagyot képvisel­nek, foglalják el az első helyeket a történetben* — mondja egy nagy ma­gyar gondolkodó. Ünnepeljük a legdicsőségesebb ma­gyart felekezeti s politikai különbségek nélkül. Mert Kossuth nem egy vallás­felekezeté s egy politikai táboré, ha­nem az egész országé egyaránt. Forduljunk azután Turin felé s kér­jük le a magyarok Istenének szent ál­dását a dicső aggastyánra, a ki nem­zetének hőse, apostola és vértanúja volt egyszerre. Küldjünk áldást A szent remete utolsó állomására, hogy még sokáig tündököljön fölöttünk és nagy szive dobogását még nagyon sokáig hallja az ország. Kossuth-utcza Esztergomban. Esztergom, szept. 17. (k. 1.) Esztergom városának is meg kell jelölnie a jövő számára Kossuth­kultuszát. Alig van már város szóles az országban, hol a század legnagyobb magyarjának s az összes magyar sza­badságharczok legmagasztosabb' hősé­nek és vértanújának nyilvános emléke nem volna. Budapest csak néhány nap előtt ha­tározta el, hogy történeti nevet ád a Hatvani-utczáuak s elkereszteli a főváros egyik legforgalmasabb utczáját Kossutn­irczának. Van Esztergomnak is egy utczája, a legszebbik, melyet még a vasut-korszak előtt, a szekerezés századábau, Buda­u czának keresztellek. Ez az elnevezés mindig visszaraaradottságunkra emlékez­tet. Arra az időre, mikor még ország­utakon utaziunk, káfyolos, poros ország­utakon, nyikorgó szekereken, károm­kodó kocsisokkal, kínlódó lovakkal és óletre-halálra elszánt-utasokkal, a kik előbb az egész rokonságtól megható bucsut vettek, mielőtt a bizonytalan „ ŐSZI SZÉLNEK • • • O'SZI szélnek sóhajtása $&|^BÚ8an reszket át — a tájon... t Édes anyám keblén nyugszom, S úgy hallik a zokogásom. őszi napnak hágyadt fénye Halvány arczom' csókolgatja... Édes anyám, édes szava Sajgó szivem' ápolgatja, ... Ne vigasztalj, édes anyám, Hullass inkább egy-két könynyet; Dalom régi, vidám hangja Úgy se jön már vissza többet! Hisz, a mely a siron tenyész', Szomorú még a fűszál is ! .. . S a letarolt, őszi tájon Búsan zeng a kis madár is! PERÉNYI KÁLMÁN. - Irta: MUNKÁCSY KÁLMÁN. ­I. Szerelmes volt bele az egész fürdőtelep férfi népsége. Mikor estefelé a szokott órá­ban megcsillant az esplanade-on ismerős aranyszínű selyemruhája, a mely mint va­lami finom verésü vért tapadt formás tes­tére, egyszerre odahagyta mindenki a ter­rászon a Journalját, piccolóját, kávéslányát ós utána iramodott a szétfolyó, gyönge heliotróp illatnak, mint a kopók a vadszi­matnak. Elől a telivérek : a fővárosi fla­neurök, büszkén felszegzett fejjel közömbö­sen fütyörészve, hátul el-el maradozva, töprengve — habozva a félénk vidéki pa­raszt — gavallérok. Aki valami uton mó­don be tudott mutatkozni neki, el nem engedte ilyenkor, hogy egy-két alamizsna­szavat ki ne kolduljon kicsi, durczás ajkai­ról. Közöttük magam is. A szép rejtélyes asszony bolondja voltunk valamennyien. Mert szép, rejtélyes asszony volt való­ban, feltűnő megjelenés ) aki mellett senki sem ment el közömbösen. Szemében — zöld volt inkább, mint szürke — néha szen­vedélyes félelmes tűz lobogott, de a másik pillanatban üres, semmitmondó volt a te­kintete megint. Néha szinte zavarba hozta az embert, merész, merev, fürkésző nézé­sével, néha lesütött szemmel, szemérmesen, mint valami Gretchen, suhant el a falak mellett. Karcsú termete volt, felséges nyaka, domború melle, sajátos fejtartása leginkább a galambokéra emlékeztetett. Bizonytalan, ringó járással, kissé tánczolva járt, mint a kis, kaczér yachtok odakünn a kék tavon. És mindég aggályosan sietett* mintha félne, futűa valaki elöl. Sohasem mutatkozott a férje nélkül. A magas, termetű erős vállú, bívalynyaku em­ber folytonosan kisérte nehéz otromba lé­péseivel. Ez a hollandi származású, sárga­arczú szűkszavú kalmár pompásan odaillett volna valami havannai gyarmatra félelmes, kegyetlen rabszolga-felügy élőnek. Az asszonyka ügyes, szellemes társalgó volt, ha nagy néha rászánta magát egy kis csevegésre. De többnyire mikor a leg­élénkebben beszélgettünk, egyszerre fölkapta fejét, összeszorította kis ajkait, elhallgatott és a legszárazabb sértően lakonikus vála­szoknál egyebet sem lehetett többé ki­venni belőle. Különösen megmaradt emlékezetemben kétszer a viselkedése. Egyszer a parti ho­mokban sétálva láttam, mikor alkalmasint valami hirtelen gondolattól megkapva, fel­kapta ruháját és leszaladt a digueről a tó­hoz. Türelmetlenül, izgatottan fejtette ld fehér karjait a s/ük, szoros ruhaujjából, azután belemártotta a jéghideg vizbe. Va­lami olyan csodálatos kéjérzés, olyan érthe­tetlen elragadtatást láttam ekkor elváltozott arczán, hogy szinte megdöbbentem tőle. Máskor me& egy borús hetfö reggelen va­lahogy az üres plébánia-templomba tévedve, a Mária-oltár előtt pillantottam meg. Nem is térdelt, feküdt inkább a hideg kövön. Oly teljes odaadással, oly rajogó kétségbe­eséssel imádkozott, mereven összekulcsolva kezeit, ahogy csak nagy bűnösök, vagy fa­natikusok imádkozhatnak. Szeszélyes volt egyszóval, mint minden asszony, de százszor szeszélyesebb vala­mennyinél, akit eddig ismertem. Mindég azokat a tüllruhás barometer-ballerinákat hozta az eszembe, akik szoknyájának színe az időjárás szerint változik., Ez az asszony is épen ugy változtatta színeit. Egy forró júliusi napon együtt üldögél­tünk a terrászon. Theát rendelt magának és mohón lenyelte az első kanalat a gő­zölgő italból. Persze megégette a száját vele. Szinte illetlen ingerültséggel hozatott erre a pinczérrel egy szelet fagylaltot. Azt be­leöntötte a theába akkor azután ízlett neki a fura keverék. Ilyen forró theába öntött fagylalt volt maga is. Az érzéki, szenvedélyes szláv asz­szony keveredett össze lényében a halvérü, puha, érzéki német hajadonnal. Vagy Is­ten tudja, micsoda race ? Talány tolt, va­lóban illatos, szép, komplikált talány, akit egyikünk sem tudott megfejteni.' A legfessebb miniszteri titkár, a mi lon­doni divatképüak, mikor már nagyon elke­seredett hosszu, eredménytelen udvarlásán, egyszer keserűen kifakadt. — Ugyancsak tartja magát ez a kalmár­asezony ! No pedig az anyja nem volt ilyen válogatós. Nem akartam kérdezni, ki volt az anyja. Sejtettem. Később meg is tudtam bizo­nyosan. II. A legfessebb miniszteri titkárnak igaza volt. Zelíesék, akik eddig az esplanade-ot kivéve sehol sem mutatkoztak, megjelentek a hagy jótékönyczélu estélyen a kaszinó­ban. Á villamlámpák fehér, enyhe világí­tása meglepően kiemelte az üde, fiatal a!sz­szony szépségét. Egy szín, széles redőkbe vont fehér krepp ruhát viselt, de az állig éro; magas derék, amely kendőszerü át\e­téssé.1 volt szabva, valami olyan csodálatos, ügyes ravaszsággal'volt megalkotva, hogy jobban izgatta az embert a legmerészebb kivágásnál. Ékszer nem volt rajta semmi, csak a görcsösen összefont hajába tűzött egy duzzadt levelű buja vizi. rózsát. A férj szótlanul, mogorván sétálgatott a melléktermékben ódivatú, térdetverö szalon-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom