Esztergom és Vidéke, 1892

1892-09-15 / 75.szám

közönséget és a nyomdai viszonyokat, egész határozottan ezt feleljük : uem. Art-e ez az egész mozgalom Eszter­gom szellemi életének vagy a város reputácziójának ? Nem. Petőfi a költés/etet olyan templom­nak nevezte, a hová bocskorban, sőt mezítláb is szabad akárkinek belépnie. A hírlapi rás pedig olyuu kert, a hol nemcsak datolyapál inát és óriástölgye­ket, de szerény ibolyát vagy gyöngy­virágot is szabad ültetni akárkinek. •Csak jó talajba kerüljön az ültetvény s gondos kéz ápolja, hogy foganata legyen. A mi lapunknak nincs oka sem ag­gódnia sem neheztelnie, hogy egyszerre két konkurrense is támad. Győzzön a jobbik. A közönségnek tísak haszna lesz a versenyből s a me­lyik megmarad, az mindenesetre Hal­lotta a tűzkeresztséget s bele fog menni -a jövőbe. Mindent el fogunk követni, hogy a versenyben vissza ne maradjunk, hogy megalapított jóhiruevünk csorbát ne szenvedjen s éppen azért egész raj jó­nevü irót kértünk föl, hogy lapunkat támogassa. Azé a jövő, a ki a csatatéren marad. Azé a közönség, a melyik életre­valóbb. Rajtunk nem fog múlni, hogy meg­tartsuk a közönség grácziáját. És a közönség nem fogja kipróbált régi lapját, mely erősen fölfegyver­kezve megy bele a versenybe, elhagyni. Az uj évnegyed előtt fordul a koczka. Mi a tizenötödik, tizenhatodik évekbe is bele akaruuk menni. A marosi kirándulás. {Filloxeta-elkiies fölkelés.) Nemzeti színű fölhívások jelentek ínég az utcza-sarkokou a melyek a nagy-marosi expodiczióra invitálták be a szőlőbirtokosokat egy kis filoxera­m entes tanul m á 11 $ - u tra, A sarki kofánál veilein néhány fürt gallért s eképen szőIő-biriokossá válva, rászántam magamai, hogy elmegyek éu is «tanulmányozni». A propeller már messziről feketéllett s a derék Náczi bácsi néni győzte üd­vözölni az érkező ArgouHU'ákat. A födélzetén a «ueinzol» foglalt po­Kicziót s valójában innen néztek legna­gyobb érdeklődéssel a kínálkozó tanul­ságok elé. Jócskán voltak képviselve a közeli falvak is s maga Csolnok vagy tizenkét taggal rukkolt ki. Lenn a hajó-mélyén a «szakértők» esopo rtjai kedélyeskedtek s egyhangú­lag abban állapodtak meg, hogy az egy órakor való utazás nem volt a legszerencsésebb idea. — Ép a kacsa pecsenyénél kellelt elszaladnom. Az elejit is csak ugy töm­lem magamba. — Legalább fekete-kávét mérnének itt a propellán ; még az kibékíthetne. — Induljunk már ! Ne füttyögjön annyit kapitány ur ! A kapitány még egy utolsót füttyen­tett s a körülbelül nyolczvan tagból álló társaság útnak indult. Az ötnegyed órai utazást a leghan­gulatosabb tónus rövidítette meg, mi közben a fedélzeten a bevezető magyará­zatokat Wimmor Ferencz a legmozgal­masabb borász adta meg. Partra szállottunk s vitorláztunk föl egyenesen a zöldellő szőlők közé. Az első megcsodálni való maga a szőlő-iskola volt, melynek kezelése sok gondra és még több szakértelemre mutat. Mindjárt a határ elején ott ékeske­dik szives kalauzunknak, Zoliét* Mihály­nak a szőlleje, a melyben már százfelé szakadozott a társaság. Mindenki kereste a maga tanulságait s mikorra ismét összekerült egy-egy csoport kölcsönösen magasztaltuk a látottakat. Kivált a zöld-ojlás sikere imponált, de a legnagyobb triumfust az ojtatlan amerikai faj a «Triumf» aratta, mely­nek tövében óriási gerezdek pompáztak. A mi a nemesebb fajok sikerét il­leti, azt már csak hallomás után ve­hettük tudomásul, a mennyiben a ter­més javát már az utolsó héten mind leszedték. Az élelmes marosiak diadalmas arcz­ezal gyönyörködtek á rajtunk való fö­lényükön s tudákos fontoskodással magyarázták el töviről-hegyire : mint kell elbánni a tengerentúli tökékkel. Kün a szöllejében van a marosi gazda igazán otthon ; mikor beszél a munkájáról, átszellemül, a szemében lelkes fény ragyog s minden szaván ki érzik, hogy meg van a fáradságának a gyümölcsével elégedve. — Oda nézzen fel az ur — a hegy­oldalra. Olt is van egy szőlőm. Be ván már az is ültetve s esztendőre önti az is az áldást. De tenni kell ám hozzá. A sült galamb nem röpül az ember szájába. És én azt hiszem, hogy ennek a ma­rosi kirándulásnak a tanulsága nem is annyira a zöldelő szőlőkbon, mint in­kább eunek a fáradhatatlan, szorgalmas népnek az alapos megösmerésébeu rej­lik, a ki az Isten csapásaival szomben nem esik kétségbe, szárnya-szegetten nem adja föl reményeit, hanem «küzd és bízva bizik». A milyen százfelé voltunk szakadozva olyan egyöntetűen találkoztunk a «Magyar Királyban.» Mintha ez is benn lett volna a programmba. Azt vettük észre, hogy nem hiányzik közülünk senki. A marosi főtér első vendéglője előtt kritizáltuk meg a látottakat s hogy nem egy jóizü humoros szó is esett, arról kezeskedik örök-ifju Pista bátyánk je­lenléte. Hogy ezt a borászati kirándu­lást milyen hatalmas szatírával fejez­tük be, arra Flórián figyelmeztetett engem. Ez a Flórián a legszellemesebb kiér­demesült pinézések egyike, a ki büszke rá, hogy valaha — kordinahuzó is volt. Mikor indulóban voltunk, odasom­polygott hozzám : — Már az még sem járja, hogy az urak sört, itta k, vegyen legalább a tekintetes ur a tavalyi termésből — egy litert. Flórián lefőzött s a kik az elhozott tninta-palaczkot pártfogásunkba vettük, ünnepélyes fogadalmat tettünk, hogy Nagy-Maroson sohasem iszunk többé egyebet, mint a halottaiból uj életre keltett szőlőknek hamisítatlan levét. KIRÁNDULÓ. III KEK. — A herczegprimás a fővárosban rendkívül fontos tanácskozásokat foly­tatott Csáky Albin gróf kultuszminisz­terrel, melyekről a lapok a legkülön­bözőbb kommentárokat adták ki. A többi között e tanácskozásokat olyan színben tüntették föl, mintha ezek ál­tal kormány és klérus között áthidal­hat! an szakadás állott volna be, mig a legújabb félhivatalos jelentés szerint az elkeresztelési kérdés, a komáromi eset és a herczegprimás pásziorlevele egyáltalán nem jött szóba, a miből ki­világlik, hogy Cscáky miniszternek nem is volt alkalma a herczegprimással való tanácskozásáról nyilatkozni minisz­tertársai előtt. A primás a fővárosban való tartózkodása alatt a többi között meglátogatta a Ranolder- meg a Si­mor-intézecet. A primás most volt elő­ször ez intézetekben s mindent a leg­apróbbra megtekintett. Legtovább idő* zött a Simor-iuiózet bölcsődéjében, szá­mos kórdóst intézve az ottani alkalma­zottakhoz. Meg akarta látogatni a her­czegprimás az angol kisasszonyok ne­velő-intézetét is, de erre már nem ma­radt ideje. Az ország főpapja a Jó pásztorhoz czimzett megtévedt nők gyá­inolitására alapított javító intézetben is tett látogatást, a mely tudvalevőleg teljesen uj s nem is régen nyilt meg Ó-Budán. Ebben az intézetben ez idő szerint még csak tizenketten vannak. Vaszary Kolos herczegprimás itt is ala­posan megtekintett mindent s biztató szavakkal vett búcsút az intézet apácza­szemólyzetótől. — A herczegprimás hétfőn reggel 7 órakor Budapestről Kohl Medárd dr. kíséretében Bajcsra utazott, útba ejt­vén Érsekújvárt is, a hol a főpap egy közeli rokonát, Horváth Józsefné asz­szonyt látogatta meg. A primás bajcsi tartózkodása után ismét a fővárosba utazik, a hol is jeleu kíván lenni az országgyü 1 ós megnyi tásá n. — Á herczeprimás kalapja. Ma­gyarország herczegprimása kizárólag hazai iparosokkal dolgoztat s legegy­szerűbb ruhadarabját is itthon készít­teti, teljesen mellőzve megboldogult elő­dének, Simor Jáuosnak a példáját, a ki némely czikkek tekintetében so­hasem tudta nélkülözni Bécset. Most is a fővárosban egy kalapost fogadott, kivel mértéket vétetett a fejéről s a kit legott kinevezett udvari szállítójá­nak. A többi a herczegprimás huszár­jának volt a dolga. — Hány kalapot szállítsak a ke­gyelmes berezegnek ? Kérdezte a ka­lapos a huszártól, mikor négyszemközt került vele. — Hát hozzon vagy tizenkettőt, vá­laszolt a huszár. Nekem is van vagy három csákóm, az ország prímásának nem sok akkor egy tuczat. — Azt hiszem, hogy elég lesz, ha egyelőre hatot szállítok, vélekedett a kalapos. Tetszik tudni, nem vagyok egészen bizonyos a dologban, vájjon jól a fejéhez áll-e majd a kalap a ke­gyelmes berezegnek. Én ugyanis csak amolyan hozzávetőleges mórtéket vettem ő herczegségének koponyájáról, arra vi­gyázva inkább, hogy lehetőleg meg ne szorítsam a tejét. Lehet, hogy a kalap San meg kell büntetni a fiut. H;i már maga H2 Úristen sincs tőle biztonságban ! . . . Itt maradsz a szobában, gyerek 1 — mor­dult rám sötéten s kiment az ajtón. — Fuss utána és kérleld meg ! — ki­áltott rám anyáin. — Nyirfavesszőérfc megy. Mintha a földhöz lettem volna lánezolva. Borzasztó világosan láttam, hogy mi vár most reám, de képtelen voltam csak egy lépést is tenni védelmemre. Gyermekek ily esetekben gyakran alá vannak vetve egy különös .hatalomnak, melyet nem akarok ellenkezésnek vagy dueznak nevezni, in­kább kitartás! ösztönnek ; lelki görcs ez, mely csakhamar megszűnik magától, mi­helyt a vele szembeállított feszültség el­enyészik. Atyám dolga után látott. Az esti szür­kületben derengő szobában magam voltam, s előttem az asztalon állt a megcsonkított feszület. Fölijedtem minden zajra. A vén óraszekrónyben, mely a falról lenyúlt a padlóig, csörömpölve szállt le a schwarz­waldi óra sulyköve. öt órát ütött. Végre hallottam, a mint künn az ajtó előtt va­laki leveri csizmáiról a havat. Apám lé­pései voltak. Midöa a nyirfavesszövel le­lépett a szobába — nem voltam sehol. Kiment a konyhába s vadul szakadozott hangon kérdezé, hol a gyerek. Nagy kuta­tás kezdődött a házban. A szobában ágyat, sarkakat, bútorokat átkutattak, a mellék­szobában, a padláson hallottam őket jár­kálni, halllottam a parancsot, hogy át kell kutatni az istállókban a jászolokat, a paj­tákban a szénát. A szérűskertbe is menje­nek ki s hozzák a gyereket azonnal apja <elé. — Ezt a karácsony estét ne felejtse el soha! Eredményte'enül jöttek vissza. Most két szolgalegényt elküldtek a szom­szédba. Atyám jajveszékel ; ha erdőn bok­ron keresztül valamelyik szomszédhoz me­nekültem, meg kell fagynom, hisz kabá­tom és kalapom a szobában van. Mégis csak nagy nyomorúság ez a gyermekekkel! Elmentek. A ház egészen csendes lett s a sötét szobában már nem látszott más, mint az ablakok szürke négyszögei. Én benn voltam az óraszekrényben s a desz­kák eresztékein át kiláttam. Nagy erőlkö­déssel bebújtam a szekrénybe azon az aj­tócskán keresztül, melyen át az óra gépe­zetét föl lehetett húzni s leereszkedtem az alsó üregbe, ugy, hogy most az óraszek­rényben egyenesen álh.ittam. Mennyi felelmet álltam én ki abban a rejtekben ! hogy a dolognak nem lesz jó vége, azt előre tudtam s hogy az óráról­órára növekvő fölindulásnak a kimenetelt óráról-órára veszedelmesebbé kellett tennie, az is világos volt előttem. Átkoztam a varrókosarat, mely elárult, átkoztam a fe­születet — könnyelműségemet átkozni, azt elfeledtem, óra óra után ment s én meg maradtam fönálló koporsómban. És az óra sulyköve már fejemet érte s le kellett hajolnom, ha azt akartam, hogy az óra megállása ne adjon okot a gépezet föl­huzására, melynek szükségkép rejtekem fölfedezésére kellett vezetnie. Mert végre szüleim visszatértek a szobába, világot gyújtottak és szóváltást kezdettek miattam. — Most már nem tudom, hol keressem ! — monda apám s kimerülve egy székre esett. — Jaj, ha eltévedt az erdőben smost a hó al.itt fekszik! —kiáltá anyám éssirni kezdett. — Hallgas erről! — szólt apám — hal­lani sem szeretek róla. — Most hallani sem akarsz róla, pedig te magad űzted el öt durvaságoddal. — Evvel a gyönge vesszővel nem törtem volna el a csontjait — felelte apám és vé­gig vert a nyirfapálczával az asztalon. — De ha most kezeim közé kerül, egy karót török el rajta. — Csak tedd, csak tedd . . . ugy lehet, többé nem bántod. — Monda anyám és tovább sirfc. — Azt hiszed, a gyermekeid arra valók, hogy legyen kin kitóltsd a hara­godat ! Akkor nagyon jól teszi az Isten, ha jókor magához veszi őket ! Gyermeke­ket szeretni kell, ha azt akarja az ember, hogy belőlük valami legyen. — Hát ki mondja, hogy nem szeretem azt a gyermeket ! — kiált ott apám. — Szivemből szeretem, azt látja az Isten I De megmondani nem akarom neki; nem aka­rom és nem tudom. Nekem jobban fáj mint neki, ha őt meg kell büntetnem, azt jól tudom ! — Én mégegyszer elmegyek keresni ! — monda anyám. — Én sem maradok itthon ! — felelt apám. — Neked egy kanál meleg levest kell enned, Vacsora ideje van. — Szólt anyám. — Nem akarok most semmit sem enni ! Most már nem tudok más tanácsot . . . szólt apám, letérdelt az asztal elé és imád­kozni kezdett. Anyám kiment a konyhába, hogy elő­keresse meleg ruháimat, az esetre, ha en­gem valahol félig megfagyva megtalálnak. A szobában megint csend lön s én rejte­kemben ugy éreztem, mintha szivemnek a fájdalomtól és kíntól meg kellene szakad­nia. Egyszerre apám imaközben elkezdett görcsösen zokogni. Feje lehanyatlott kar­jára s egész alakja megrendült. Hangos sikolyban törtem ki. Néhány másodpercz múlva ki voltam szabadítva apám és anyám által rejtekemből, apám lába­inál térdeltem és zokogva átkaroltam térdeit. Apám. édes apám ! — más szó nem jött ajkaimra. Mindkét karjával felém nyúlt, fölemelt keblére és hajam vizes lett könyeitől : Nekem abban a perezben megnyíltak a lelki szemeim. Láttam, minő rut dolog ezt az apát in­gerelni és megbántani. De megtaláltam most az okát is, hogy miért tettem. Vágy­ból, hogy apám arczát a közelből lássam, hogy szemébe nézhessek, hogy hozzám be­szélő szavát hallhassam. Ha már nem lehe­tett velem vig mint más apa, s a mi ak­ikor, gondjai közt, oly ritkán volt, ugy ! látni akartam legalább villámló, szemét, hallani kemény, feddő szavát ; jóltevő zsibl>adással, édes hatalommal vonzott valami hozzá. Az atyai szem, az atyai szó. Soha többé rossz szó nem zavarta a szent karácsonyest csendjét, s e naptól kezdve sok minden megváltozott. Apám tudatára jött irántam érzett szeretetének s irányá­ban érzett ragaszkodásomnak és ezentúl játék, munka és pihenés közben még sok­szor mutatta nekem drága arczát, sokszor megajándékozott jóságos szavával, anélkül, hogy kénytelen lettem volna még egyszer gonoszsággal kierőszakolni.' ZOLTÁN VILMOS.

Next

/
Oldalképek
Tartalom