Esztergom és Vidéke, 1892

1892-07-17 / 58.szám

miáltal az illető az épület tulajdonosává lesz. Az építéshez szükséges pénzt az épitőtársaság akként fogja megszerezni, nogy zálogleveleket boesát ki a kiépítendő lakóházakra s azokat vagy eladja vagy deponálja. A záloglevelek 4%-ot kamatoznak s a kamat és törlesztési .-összeg szerint a beszedett bérből, részint a. biztosító társaság által teljesítendő fizetésekből törlesztetik. A záloglevelek fedezetéül szolgál első sorban a lekötött ingatlan, mely a társaság megalakulásakor 300,000 márkára rúgott, azliii az alaptőke, mely hasonló magas összegre rúg s az épitőtársaság tiszta jövedelméből évente 15%-al dotálandó tarkalépalap s az élet- ós aggkor biztosítási bárezák. Ha valamely bérlő nem volna képes tartozását megfizetni, egy hitelszövetkezetkezethez való kötelező csatlakozás segítené őt ki a bajból. Az intézet székhelye Berlin Friedrichstrasse 10$. I. van, — s annak létrejötte körül különösen — Debnburg dr. igazságügyi tanácsos szerzett magának nagy érdemeket. Mikor honosodik meg nálunk ez a kitűnő eszme ? Váczy János és Plagiosyppos II. Lapunk mult számában közöltük Plagiosyppos II ezikkét, a melyben Yáczy Jánost a plágium vádjával illeti az «Os_trák magyar monarchia* cz. vállatban megjelent dolgozatáért. A vád egész terjedelmében megjelent a «Magyar Állam»-ban, mig a «Budapest» következően ir róla : « Megint irodalmi leleplezés. Csak alig csillapodott le az a felháborodás, a melyet a Pauer-Plagisippns-féle ügy fölkeltett, már ismét egy leleplezéssel áll elő Plagiosyppos II. Az «Qsztrák-Magyar monarchia írásban és képben* czimü nagy irodalmi vállalatról van ezúttal szó, melynek most megjelent III. kötete 8. és 9. füzetében Váczy János «A magyar irodalom*-ról szóló terjedelmesebb dolgozatát közli. Plagiosypus II. ponlról-poutra, kimutatja, hogy a czikk elejétől végéig Beöthy Zsoltnak «A magyar nemzeti iiodalomnak történeti ismertetése* cz. munkájából van átírva. A leleplező egymás mellett közli mind a két szöveget s igy mindenki az első pillanatra láthatja, hogy Váczy eredeti czikke szakasztott azon recept szerint készült, mint a Pauer pályanyertes munkája.* A * Magyar Hírlap* jul. 14-ikí számában olvassuk Yáczy János dr. nyilatkozatát : «Tisztelt szerkesztő ur! Becses lap jának július 13-iki számában megje lent «Plagizálás írásban és képbein czimü közlemény egy litografált czikkről tudósít, a mely «A magyar irodalombról szóló dolgozatomat plágiumnak mondja. Bátor vagyok erre megjegyezni, hogy irodalmunk történetének egy négy-Öt íves kis compendíuma, a melynek egész irodalmunk történetét fel kell ölelnie, nem lehet mindenütt önálló vizsgálódás eredménye; ellenkezőleg: csupán az elfogadott s formulázott vélemények előadásának keli lennie, mert a nefaláni különvélemények kifejtésére s indokolására teljességgel nincs tér. Beöthy könyve az eddigi véleményeket legjobban összeállította, a kitűnő művek tartalmát röviden és szabatosan foglalta össze; ezeket tehát — ugy hiszem — nem büu alapul venni oly dolgozatban, a melyben a magyar irodalomtörténet ismerője sem önálló kutatást, sem önálló véleményt nem fog keresni s bizonyára megelégszik, ha az eddigi nézeteket csak valamennyire is élvezhető külső s belső formában tudtam összeállítani. Hiszen az egész dolgozatnak, uem az a czélja — a vállalat feladatához mérve — hogy az iró önálló nézetének adjon tért, hanem, hogy az egész tárgyról mind a hazai, mind a külföldi közönség megbízható s lehetőleg hű képet nyerjen. De külöuben is mindez az átvétel Beöthy Zsolt tudtával törtónt (s már csak ezért sem plágium), a ki az egész czikket olvasta kefelevonatban s a kit sokszor idézeti is szó szeriut. Nemcsak Beöthy, hanem Gyulay, Imre Sándor, Horváth Cyrill műveiből és a magam dolgozataiból is sok átvételt talál a szorgalmas összeállító, Plagiosyppos II. e czikkben, a melyben éppen legkimagaslóbb Íróink rövid jellemzésére törekedtem elfogadott s megállapított véleményekkel, a melyek sokszor egészen stereotippá lett kifejezésekben nyertek alakot. Tisztelettel kérem a tek. szerkesztő urat, méltóztassék e soroknak becses lapjában helyet engedni. Budapest, 1892. július 13. Kiváló tisztelettel Yáczy János dr.» Plagiosippos IT ur a következőkben közli velünk Váczy védekezésére vonatkozó észrevételeit: «Kétsógtelen, hogy egy négy-öt ives eoinpendiumban nem nyílik tér arra, hogy az iró önálló, esetleg a közké-j zen forgó irodalmi véleményektől eltérő nézeteit fejtegesse és hosszasan magyarázgassa. — De arra még egy ilyen dióhéjba szorított irodalomtörténeti ismertetésben is tér nyílik, hogy előadja röviden mindazt, a mit tanulmányai eredményeként összegyűjtött és magáévá tett, legyenek azok az „elfogadott irodalmi véleményekkel" egyezők vagy azzal ellenkezők. Csakhogy Váczy említett czikkóbeu sehol sem adja a saját tanulmányai eredményét, hanem háromnegyed részben Beöthy iskolai könyvének nagyon röviden összefoglalt eredményeit, még pedig többnyire szószerint ós — idézőjelek nélkül. Azt készséggel elismerem, hogy értekezésének csekély részét Gyulai, Imre S. ós Horváth Cz.-től vette át, de önnek nyilvános beismerésével szerző a plágium vádját most már négyszeresen vonta magára, mivel ez utóbbiaktól kölcsönzött helyek — ismerjük mutatványaimból Váczy módszerét — Beöthy szövegével hasonló eltulajdonításban részesültek. A ki magyar irodalomból doktorrá promoveálfatik (ugy vélem Váczy ur ebből «dr.», ha már a 0. m. m. irodalmi czikk irásáyal bízta meg) attól censorai megkivánják, hogy ne egyszerűen négy-öt irodalmi compendiumot betanult légyen, hanem forrástanulmányok utján ismerje szaktárgyának minden egyes részletét és ez alapou ha ir. történeti ismertetésbe fog, a saját és uem professorainak véleménye kerüljön tollára. Nagyon csekély erejű szerző azon argumentuma, hogy az egész dolog Beöthy Zsolt tudtával törtónt, mert a szellemi eltulajdonítást nem lehet az anyagi hos hasonlítani. A plágium csak plágium marad még akkor is, ha a jogos tulajdonos az irodalmi tol vaj I ás véghezvitelénél jóakaraólag szemet huny. — Még csak egyet. Mért biz meg a 0. m. m. egy nagyon másodrangú irót irodalomtörténeti ismertetések írásával, mikor felkérhette volna erre magát, Beöthy Zsoltot, a ki munkáiból bizonyára, különb compendiumot képes leendett készíteni, mint Váczy Jánosi plagizálás utján a másokóból?* Végül az átaláuos érdeklődós törtóuetéhez, mit Plagiosyppos II. czikke fölkeltett, mutatványul adjuk szerkesztőségünkhöz a közönség köréből érkezett levelek egyikét, az erős kifejezések némi enyhítésével: «Tekintetes Szerkesztő Ur ! Nagy élvezettel olvastam b. lapja mai számában Plagiosyppos II igazságot szolgáltatását Váczy Jánosnak. Ecce a tudós Korypheus, kire különben már többször könyörületlenül rápiritott a kritika s kit a Kazinczy Fereucz levelezései kiadása körül tanúsított laiczizmusáért kegyetlenül lerántott egy kolozsvári bizonyos. Szaporodnak az irodalmi szédelgők és stréberek leleplezései. Helyes! csak igy tovább, hadd ismerje meg őket a közönség! Nagyon kívánatosnak vélném, ha t. szerkesztő ur b. lapja illető számát nemcsak a fővárosi napisajtónak, hanem egynehány szaklapnak ós revuenek beküldenó, mi különben is csak becsűlétére válnék b. lapjának és tekintélyét csak emelné. Azok a lapok és folyóiratok közül bízvást reflektálni fog egyik-másik Váczy uram czikkére ós csak igy lesz elérve Plagiosyppos II igazi czélja, ha coram rempub.lic.am kerül az ipse szennyese. Nagy köszönet az élvezetért. A lapot megőrzöm a többi Plagiosyppos irodalom mellett. Kiváló tisztelettel Egy irodalombarát.* III KEK. — A herczegprimás és titkára. A B. H.-ból vesszük át Spinoza dr. ily czimü, minket szék városiakat legiukább érdeklő közleményét: A főrendiház közelebbről lefolyt elkeresztelési vitáit magam is meghallgattam. A herczegprimás előre jelzett szónoklata iránti érdeklődós vitt oda és a kíváncsiság, hogy ugyan miként állja meg helyét politikai tevékenysége uj sziuteréu, a parlament rostrumán Vaszary Kolos, a ki harminczöt év előtt, pápai tanár korában két szünidejét Fői hon töltve el, nekein^ a figyelmére méltatott iskolás gyermeknek, sétáink közben a hazai történet kimagasló esemóiiyeit oly elragadóan magyarázgatta. A primás beszédét és annak hatását fölös lenne e lapokban ismételve leírnom. Midőn végszavai «dixi et salvav lok felőled. Megfeledkeztél róla, ki vagy te s mivel tartozol családodnak. Tudod-e, hogy őseink vérük ontásával szerezték azt a czimert, melyet te most a porba akarsz tiporni ? Nem ! Ezt nem fogod tenni. Ugy-e uem ? Nagyon megharagudnám érte. Feledd azt a hut, hadd menjen a maga utján s ne kapaszkodjék oda, a hova nem való. Maradjon a maga körében . . . Azépfin most volt nálam a Tivi. Tudod, a Tiszaháti Alsó- és Felső- Barlanghy, a kinek olyan pompásan futnak a lovai. Már csak megmondom, hogy tetszel neki . . . Igazán, nagyon hozzád illenék. Légy irányában jó ós szíves, ha megint eljön. "Narcisse szerelmes volt s nagyon naiv. Igy felelt a papájának : — De édes papám, tehetek én róla, ha a Géza olyan derék fiu, meg nem is csúnya, hidd el, nem ! Hát még ha hallanád, milyen édesen tud beszélni, milyen okosan ? ! Az igaz, nincsen olyan hosszú ugri-bugri nsvé, nincsenek birtokai, kastélyai, lovai, mint a Tivinek, de van helyettük tehetsége, esze, a mi meg a Tivinek egy szemernyi sincs, mert akkor nem járna ide. A papa csak elhűlt, ezen az okoskodáson. Soha ilyet, hol tanulhatta ezt a leány. Hamar meg kell gyógyítani. —- Szerencsétlen gyermek ! hát te azt hiszed, hogy a tehetségből már meg lehet élni ? Hahaha. Mesebeszéd az ! De elég legyen a tréfából, most már igazán megharagszom, ha még csak gondolatban is megkísértenéd velem ellenkezni. Menj baba, aludjál egyet, majd elfelejted te azt az ábrándos hut, Lesz rá gondom, hogy ugy l*gysn. . Ezzel haragosan becsapta a terem nagy szárnyas ajtaját, hogy a mennyezetről lefüggő csillár kristályai csilingelve ütődtek össze. Narcisse pedig pityeregve ment szobájába s ott elkezdett tépelődni azok felett, a miket az atyjától hallott. Eddig érzett annélkül, hogy gondolkozott volna, most analysálta azt, a mit érzett. Igy jött rá, hogy hogy szereti Gézát. E közben Gézának ugy fordult a sora, hogy távoznia kellett messze földre. Alig tudott annyi időt szakasztani magának, hogy bucsut vehessen Narcissetöl. S bár őrizték azt mint a sziklavárba zárt királykisasszonyokat szokás, a fiatalok itt is kijátszották a vasorrú bábákat. A szerelem leleményes. Nehéz volt a bucsu, olyan nehéz ! — Rosszat, nagyon rosszat sejtek ! szólt Narcisse. Gézához, mintha utoljára látnók egymást. Te elfelejtesz engem s az lesz az én végem. Mialatt ezeket mondotta, kristály könyük gyűltek szemébe, a melyektől azok még szebben ragyogtak, mint annak előtte. Gézának nagy megerőltetésébe került, hogy legyőzze keblének lázadozó érzelmeit. No félj, édes, szólt végre, nem feledlek én el; te lész a vezércsillagom, a kiért küzdeni fogok. Vagy elérlek, vagy a szivem szakad meg bánatában. Csak te légy erös és kitartó ! Mint futó eső után a nap hirtelen előtör a komor felhők közül, mosoly derengett Narcisse könyüin át az ifjú vigasztalására. Beszéltek aztán még sokat s szépet egymásnak ; nem válogatták a szavakat s mégis olyan édesen, szivhezszólóan tudtak beszélni ; dehát könnyű volt nekik, mert az a dévaj, nyilas istenke ott settenkedett körülöttük s az mindegyiknek megsúgta, hogy mit válaszoljon a másiknak. Végre mégis válniok kellett. A csodaszemeket újra elöntötte a könyü s mire Narcisse csipkés kendőjével felszárította az ezüst cseppeket, Géza már távol volt. Valamit ott hagyott emlékül. Nem ezüst, nem arany volt az, sem drágakő, csupán egy bokréta, de az oly kedves volt s a virágai beszélni tudtak. Narcisse hazavitte a virágokat s egy aranyos szekrénykébe helyezte el. Ezután napok, hetek, hónapok multak, esztendő is leforgott már s utána a másik . . . Ekkor a Tivi egyet gondol, a papa elébe járult s annak rendje módja szerint előadta, hogy miután családot szeretőé alapítani, végtelenül boldognak s szerencsésnek érezné magát, ha Narcisse őt kezével megajándékozná. A papának dehogy volt ellene kifogása ; Ígérte, hogy közbenjár Nareissenél. Szegény Narcisse talán hajlott volna is, hiszen az alatt a hosszú idő alatt nem tudhatott meg semmit Gézáról, ugy vigyáztak rá. Jószerencse, hogy a Tivi kiállhatatlan ember volt s az a csokor ott maradt. Most is ettől kért tanácsot. Este, mikor mindenki elpihent, óvatosan elővette a virágokat ; hervadtak voltak már nagyon, de még mindig tudtak beszélni. A rózsa kezdte : — Narcisse ! emlékszel még arra a esik lagragyogós estére ? Tudod-e még mit fogadtatok akkor egymásnak ? Igaz bizony, a Géza soká várat magára, de nem megy az a küzködés olyan könnyen, mint te gondolod. Sok az ember nagyon s irigy ; megnehezítik egymás boldogulását. Légy még mindig erős, meglásd, nem bánod meg ! Most közbeszólt egy idegen hang. Fris virágcsokor volt az asztalon, bizonyosan a Tivi küldte megint ; onnan jött a hang. — Ugyan ne hallgasd már ezeket az ostobákat. Nem veszed észre, mint ámítanak üres álomképeikkel? . . . Nem ugy vau az, amint ezek beszélik . . . Nem érdemes a miatt a Géza miatt búslakodni, ő sem teszi érted ! . , . Igaza van a papának, te leány vagy, nem ismered az életet. Menj a Tivihez, jó ember lehet az, ha nem is szép ... Az minden gondolatod ellesi jmajd, hogy kedvedre tegyen ; van neki I módja hozzá ... A te hozományod se cseI kóly, élitek a világotok ! . . . Folytatta volna még a hang, ha félbe nem szakítják a Góza virágai : — Narcisse, hát ez az a hűség, a melyet akkor Ígértetek egymásnak ? ! Te kételkedtél a Gézában ? Haldd csak, mit mondott akkor : «"Ne félj édes, nem feledlek én el, te lész a vezércsillagom, a kiért küzdeni fogok. Vagy elérlek, vagy a szivem szakad meg bánatában. Csak te légy erős és kitartó.* S te mégis ingadozol ? Pedig a Géza igazat beszélt, mi ismerjük őt. Mire a virágbeszéd végét érte, Narciss* ismét erős volt. Sorra csókolta a Géza virágait, a fonnyadtakat, a szárazakat* aztáa