Esztergom és Vidéke, 1891

1891 / 23. szám

ment takarékpénztárnál vagy egyáltalán nem Telt ellenőrzés; vagy nem volt hatályos. Itt van a kérdés fordulópontja. Bankok és bankárok rossz vagy elhibázott üzletekben szoktak tönkremenni, a takarékpénztárak nem. Az ö üzleti körük oly egyszerű, hogy a dolgok természetes rendje szerint őket csak egy buktathatja meg: a hűtlen kezelés és ezért az immár elodázhatatlan reformnak ezt a szempontot keli első sorban szem előtt tartania.

SZÉKELY FERENCZ.

Népünk és a közjog.

A közigazgatási reformot ma vagy holnap veszik tárgyalás alá a parlamentben. Ez által a szélesebb alapra helyezett önkormányzati jogunk sajnos hogy éppen alkotmányos életünk 22. esztendejében arra kérdésre hívja föl figyelmünket, vajjou van-e elogeudőkép gondoskodva arról, hogy Magyarország minden polgára, legszerényebb fia ismerje a polgári jogokat és kötelességeket, egyszóval ismerje Magyarország alkotmányát.

Francziaországban nem csekélyebb ember, mint Jules Simon, ki egyidőben közoktatásügyi miniszter volt, irta meg a íranczia köztársaság alkotmányát az ifjúság számára beszélgetések alakjában.

Mi azonban ebben a tekintetben valóban csehül állunk s ina már 22 év óta birtokában újabb alkotmányunknak, valóban sajnos állapota, hogy a magyar alkotmánynak a törvényben is megparancsolt tanítása, nem teremtette meg azon gyümölcsöket, melyeket tőle várni lehetett volna.

Kern ismerünk szégyenletesebb anomáliát, mint a mikor alkotmányos polgárnak nevezi valaki magát, mert erre nek> joga van, de alkotmányos jogairól igen keveset tud.

Az intelligens pályán élő embernek sokféle alkalma van hogy ebbeli ismereteit gyarapítsa, kiegészítse, de az iparos munkás népség ritkán tud többet erről a jogról, minthogy választania szabad mikor a választások kiiratnak.

Ez ugyan igen szép és fontos joga a honpolgárnak, de korántsem meríti ki a honpolgár jogait, sőt nagyon csekély részét képezi az, a mennyiben hosszabb időszakokban tér csak vissza.

A törvény maga gondoskodik arról, hogy a tanuló-ifjuság a népiskola felsőbb osztályaiban a polgári jogokkal

és kötelességekkel is megismerkedjék.

Csakhogy faluhelyen kevés azon gyermekek száma, kik mielőtt a gyakorlati életbe lépnének a 6-ik osztályt elvégeznék és igy a törvény értelmében a polgári jogokkal és kötelességekkel megismerkednének. Nagyobb városokban pedig, a hol polgári iskola van, és a hol a népiskolák felsőbb osztályai hiányoznak, a polgári iskolát pedig nem minden gyermek látogatja és így ifjn- ságunk jóval nagyobb része a, polgári jogok és kötolességek ismerete nélkül' nő fel. Erre nézve tehát még igen sokat tanulhatunk a müveit nyugati nemzetektől, a hol az alkotmánytant és honismét a tanügyi kormány a legszélesebb alapokon oktatja.

CSARNOK"

A márcziusi napokból.

(1848.)

Én is láttam Pelöfi Sándort* A velem egy ivásunak sorában kevcsed magammal lehetek, akik ezt magukról elmondhatják. Szinte érdem. Mindenesetre öröm. A 'piaristákat jártain én még akkor ’s hónom alját bizony sokkal több tudomány feszegette, mint a koponyámat. Oda rontottunk be reggeli 8 óra előtt márczius 15-én csak ngy, mint bármely más nap. Sejtettük, hogy ünnepe derül a hazának. Alaktalan fid hő formában hömpölygött 10 éves szivünkben egy ismeretlen érzés, gyermeki agyunkba s egy sejtelmes gondolat. Szemünk villogott, beszédünk riadás volt. Még Maczáuek, a kegyes rend kaminencziós tót spionja, aki ránk lesett, ha bottal jártunk, vagy a Fil- linger kávéház tilalmasában ért rajta bennünket, amint néztük a nagy fiuk, a boldog logikusok és fiiosofusok bil- lárdstószjait — még Maczánek sunyi képe is nyájas volt akkor nap. A sé- dátorok elfelejtettek examinálni, 's nem csak az iskolai beharangozásra nem akadt műkedvelő gyerek, de még mi- nistránsnak is fogni kellett a kis diákokat, akik máskülönben bajba kaptak egymással azon a szerencsén, hogy a főtiszt, tanár ur mellett misékor meg- lóbázzák a nagy csöngetyüt. Úristen mi készül? Ott ültünk az egymás nyakán, ’s másztunk át az egymás fején, ablakaiban annak a ducznak, mely a városház terének — rákövetkező nap már a Szabadságterének — költő-utczai oldalára hasal ki. Odalent az esernyők

alatt sűrű nép mozgott, a még akkor kótomelelii városháznak középső ablakából — erkélye nem volt — egy szép szőke ifjú éltette az arra elvonuló kispapokat, ’s mikor befordult a sarkon egy érdekes arczu szőke ur rázendité, hogy: éljen Kunewalder, a »Termény udvar« tulajdonosa, (ma az nj politechnikum piroslik az akkori »Termény udvar« s későbbi állat-gyógyintézet helyén) éljen Kunewalder! Éljenek a zsidók!«

<M S felűörgölt a téren, hogy: »éljenek a zsidók!«

Igazán, tüneményes idők jártak akkor. Az a fiatal ember az ablakban Vasvári Fejér Pál volt. Csak a belépő szigorú tanár, Ujházy merev tekintélye volt képes bennünket a padokba visszaterelni. A főtisztelendő ur fekete reverendáján ott virított a nomzoti színű kokárda. Egy nagy, egy boldog megdöbbenésben rezdült meg mindnyájunk szive.

A főtisztelendő ur, egy beteges, halovány férfin, a szokottnál még ha- loványabb, még ünnepiebb volt. Hangja kissé reszketett, midőn beszélt hozzánk. »Ma nagy napja van a nemzetnek«, monda s a mély csöndben szava szinte jóslat,osan zengett. Még nem érhetitek föl észszel a jelentőségét. De azért örüljetek és imádkozzatok. Mondjatok bálát az Istonnok. A nemzet vissza- vivta ma ezredéve szabadságát. Ma nem tartok előadást. Menjetek haza ’s ne maradjatok az utczán. Nem gyermeknek való ina az utczán ácsorogui. Isten veletek! Éljen a haza!«

Egy perczig némán maradtunk; de azután, a hogy éles torkunkon kifért, olyan óljent visítottunk utána, bogy a térről felnéztek hozzánk az emberek. Azután kifelé, mint a raj, a sűrűség legközepébo !

Dehogy nem maradtunk az utczán. Még ebédelni sem mentünk haza. A téren egy zsindelyszeg hajú fiatal ur, esernyőjével besöpörve egy kofa stand- lijáról a morzsának szánt harmadnapos zsemlyét ’s az alma-gúlákat, fölugrott a deszkára s jobb kezét Buda felé kinyújtva, sten tori kangou kiáltotta: Fegyverezzük föl magunkat! A budai fegyvertárban van puska, szurony, kard, buzogány elég ! Esernyővel kezünkben nem vívjuk ki a szabadságot. Fel Budára : Utánam!«

— Mi zajongva a nyomába: Fegyvert! Fegyvert! A hídfőnél persze csufondiroaau tisszakerg e ttek bennünket, mert nem volt egyikünk zsebében sem a szükséges pengő krajczár. Ennyi volt akkor a hidvám. Ez a sörte hajú fiatal ur Vajda János volt. Visszafutottunk. A város házteréről nagy sokaság tolongott a városháza mögötti Rózsatérre. Utána tolongtunk mi is. »Éljen Petőfi!« Ezt kiáltó. Ui ána sivitotl.uk a legélesebb diszkantban: »Éljen Petőfi!« Keskeny mellén széles, vérvörös selyem szalaggal, melyről egy rettentő széles kard lógott le és verte az oldalát, haladt baráti között egy néma fiatal ember. Strncztollas kalapja hetykén a jobb fülére volt vágva. Kezében egy papiros tekercs. Egy becsületes német asszonynak czipós sátoráról hamarosan lebontották a gyékény födelet, odaugrott fel a fiatal ember ’s háttal a »Törökcsászár kávéházzal«, szemben a néppel, moly harsogva üdvözlő, megállt. Kalapját leemelte ’s az öt ujjával meggereblyézve kissé akaratos haját ’s azután kifejtve az Írást, elszavalta a Nemzeti dalt. Hangja amolyan »szürke« hang, taglejtése feszes. Ám azért leírhatatlan volt o költemény hatása, melynek első sora igy hangzik: »Talpra magyar, hí a haza!« Ekkor láttam először Petőfi Sándort.

Először és utoljára.

CSICSERI BORS.

Színházi szemle.

(11. Ripp.)

Szombaton Csige Rippje volt az esemény. A rokonszenves játéku színésznek hangjában volt a szerep, úgy hogy mindvégig bírta a közönség tetszését. Lisbet Erős Antónia, Nikk Tukorai, Derrik Deák volt, a mi azt jelenti, hogy a romantikus Operette sorsát jó kezekbe adták. Nemcsak a katonai zenekar, de a publikum is meg volt erősítve.

(12- Tüudéilak.)

Az aktuális napi vonatkozása részletekről külön helyen teszünk említést. Itt csak azt konstatáljuk röviden, hogy Csige Gfyuriban és Vlád Gizella Marosában azon iparkodtak, hogy az ostobaság elől senki meg ne szökjék a színházból. És dicséretekre legyen mondva, tökéletesen le bírták bilincselni a közönséget.

(13. Vasgyáros.)

Oknet hatalmas dramatizált regénye szép közönséget vonzott a színházba. Rónai Karoláé volt az est dicsősége,

vánom, mért nem mutatta meg nekünk ezt a szobát is?

Erre aztán könnyezni kezdett az asz- szonyság. Nagyon csúnya volt szegény, mikor s,rt. Egyátalában öreg asszonyoknak rosszul áll a sirás.

— Hát mert ott lakott a Tarczali ur. Az a szegény mellbeteg poéta, a ki egész éjjeleken át irt. Másnap aztán nagy kék karikák voltak a szemei alatt. Még pedig milyen szépen szépen irt! Nekem föl is olvasott egy pár verset. Úgy megsirtam bele, mintha a pap prédikálna. Nem hallottak róla a nagyságáét ? A Tarczali tekintetes úrról, a Tarczali Lajosról ?

Stefánia fejét rázta és mosolyogva fordult Elemér grófhoz.

— Talán ön ismerte . . .

A gróf mintha egy futó pillanatra ösz- szerezzent volna. Csak egy pillanatra, mert rögtön teljes hídegvérüséggel válaszolt:

— Nem, nem ismertem.

— A házmesterné folytatta siránkozását:

— Bizony itt volt az ö hónapos szobája. Jó háziasszonyunk, Hartmanné nagysága lakta az egész házat, de mert úgy szerette Tarczali urat, mintha tulajdon édes fia lenne (fia is lehetett volna, mert alig volt 25 éves, az asszonyunk meg már hatvanas) bebutorozta és kiadta neki ezt az egy kis szobát. Hej, sokszor segítette Őt a nagysága, mikor nem fizettek az írásáért, hogy ne éhezzék és meg ne vegye télen az isten hidege. A minap aztán — mikor is volt? épen négy hete — meglőve hozták haza . . .

— Hogy az isten verje meg azt a haszontalan léhütöt, a ki ezt az áldott falat

kenyér-embert nyomorékká tette! Az urak azt mondják, hogy párbajt vívott, nem büntethetik nagyon a gazembert. Legfelebb ha egy-két hétre he volt csukva. No iszen ez is büntetés! Az én egyszerű paraszt eszemmel mégis csak azt kiáltanám a szemébe, hogy: gyilkos! Gyilkos, a ki a mi jó urunkat nyomorékká tetted. Oly igaz, a mint élek, hogy ha meglátom valaha ezt az embert, kikaparom a szemét, megtépem az üstökét! — Megölte a mi jó tekintetes urunkat . . .

— Meghalt? Kérdé résztvevőén Stefanie.

— Egy hétig nyavalgott szegény a mellébe lőtt golyóval, aztán szörnyű kínok közt kiadta lelkét . . . Hartmanné nagysága ápolta, az anyja se viselhette volna jobban gondját. Nem is tudott a szomorú eset után ebben a villában maradni. Elköltözött váczi-utczai házába, ügy maradt abban minden, mint a mikor a jó szobaur meghalt. A bútorok, könyvei, Írásai, minden, a régi rendben. Nem is szabad senkinek ide belépni, szigorúan meg van tiltva. A szoba kulcsát asszonyunk tartja magánál. Ő minden szerdán, a halál fordulóján eljön s egy óra hosszáig csendesen sir és imádkozik a szobában.

— Ezért nem adják hát ki?

— Igen. így van megmondva. A lakó tehet a házban a mi neki tetszik, csak ehhez az egy helyhez nem szabad ujjal sem nyúlnia.

A hosszabb csendet, mialatt a házmes- terné^még mindig folyó könnyeit törül- gette, StefanF pedig elgondolkozva hallgatott, a gróf törte meg, kit ugylátszik már nagyon untatott a vén asszony fecsegése.

— Nos, e melléklet daczára is tetszik önnek a lakás? kérdé gúnyosan Stefanie- től. A dolog nagyon regényes, de azt hiszem, kellemetlen volna öszve ugyanegy házban laknia egy — holt költő szellemével.

Stefanie könnyedén összerázkódott, de aztán megakarva mutatni a grófnak, hogy ő milyen bátor természetű, nevetve szólott;

— Ellenkezőleg! Hisz ez roppant érdekes lesz. Egy titokteljes szoba, a hová nem szabad bemenni. Talán még kopogtató szellemek is fognak járkálni benne, vagy fej nélküli barátok bújnak át a kulcslyukon. Haha! Majd ha nem tudok elaludni, számlálni fogom a hazakisértö Tarczali lépéseit, a mint szobájában ropog alatta a parquette : egy-kettő, egy-kettő... Azt mondják, csak számolni kell, ha az ember nem tud elaludni. Én itt akarok lakni.

Elemér gróf kelletlenül csavargatta monoklija zsinórját az ujja közül :

— Most nagyon romantikus színben tűnik fel ön előtt a dolog kedvesem, de később meg fogja bánni elhamarkodását. Eli, elvégre is unalmas oly házban lakni, melynek egy szobája megközelithetlen számunkra. Aztán az az asszonyság, a ki minden héten egyszer ide jön siratni egy már nem létező embert. Hát kripta mellett akar lakni ön? — Én egy kis meleg fészket óhajtok, a hova boldogságunkat rejthetjük s nem kívánok regényes ábrándok után szaladgálni. Keressünk más lakást. Hisz van még elég a városban.

— Ellenzés ?! — Oh hisz ez Stefiké eleme! Ha idáig nem nagyon lelkesült is az eszméért, mert meg már épen belebolondult. Csak azért is, mert a gróf nem akarja.

Kereken kijelentette, hogy vagy itt, vagy sehol. Inkább egyátalában köszöni a gróf szívességét.

A gróf is szokatlanul erélyes lett. Mintha még más valami titkos rugó is szerepelt volna abban, hogy semmi áron nem akart idejönni ... De végre is kénytelen volt engedni.

Hiába, a művésznők csökönyösek. Nem egyhamar hagyják magukat lebeszéltetni, lia egyszer valamit a fejükbe vettek.

A szomorú házmesternő szinte felvidult a »családi« perpatvarra és váltig csodálkozott magában, hogy miként képes egy ilyen kis hölgyecske, a kinek a csiuos arczocskáján kívül alig van egyebe, uralkodni egy olyan nagy szál, tekintélyes és komoly uron.

A lakás tehát ki lön fogadva.

*

* *

A grófnak teljesedett az a vágya, hogy egy unalomig elcsépelt clmmbre séparée helyett Stefikének saját kényelmére és ízlése szerint berendezett lakosztálya legyen tanúja legújabb hódításának.

Mindjárt a berendezkedés után felszen- tették az uj lakást egy kis diner-vei.

Habzott a pezsgő, csengett a pajkos dal a kis művésznő ajkairól, ki az nap ingerlőén szép volt. Ragyogó szemeivel, klasz>- szikus arczával, szoborszerü idomaival Madame Dubarry-ra hasonlított; lábainál pedig XIY. Lajos személyesitöje: Elemér gróf, (Foljt. köv.)