Esztergom és Vidéke, 1891
1891 / 103. szám
fl SAK zúgjon a szélvész, (^Tomboljon az orkán, a Sikoltva, kaczagva r A hullámok fodrán, . Inogjon a föld meg, Porba hulljon össze, Miénk a diadal, Mi élünk örökre ! Keljen fel a gyilkos, Villogjon a kardja, Döfje át a szivünk Utszéli haramja. Felkélünk a sírból, Áttörjük a földet, Mi élünk örökre, Senki meg nem ölhet! Tűzzenek rabságba, Letépjük a lánczot; Zárjanak sötétbe, Teremtünk világot; Égjünk el a máglyán, Ontsuk ki a vérünk, Mienk a diadal, Mi örökre élünk! Isten szeme áll őrt, Az virraszt felettünk, Lobogó zászlónkat Lengeti előttünk, A remény'' galambja Átkisér a vészen. Miénk a diadal Egyedül, egeszen ! A Szentlélek karja, Nagy, hatalmas, égi, Léptünket a pusztán Keresztül vezérli. Meghalni nem enged Isteni Ígéret, Mienk a diadal, És az örök élet! Fegyverünk a szent bit, Imádság az ajkon, Ellenség ereje Megtörik a paizson ! Kezünkben kereszttel, A szent olvasóval, Megküzd fink a zúgó Égi háborúval! A győzök, a büszkék Hozzánk fognak térni, Könnyes szemeikkel Irgalomért kérni . . . Keljen fel a pokol, Mi nekünk nem árthat; Mienk a diadal, Mienk a —■ bocsánat! GYÜRKY ÖDÖN. Esztergom dec/,. 24. Szeretném aLibánon legrégibb czédru- sát fölállít,-iiii karácsonyfának szülővárosomba. Káraknáin a remények legszebb csillagait (de meteorok és hullócsillagok nélkül.) Boloültetném abba a földbe, melyen valaha Szt. István király járt s körül raknám vértanuk és hősök hamvaival, mert ebben a szent földben szeret leginkább gyökeret verni a dicsőség fája. Angyalfiának aztán alája raknám a négy városrész négy bírói pálczáját, de olyan erősen összekötve, mint a régi római lictorokét, hogy a mesebeli vesszőtördelés ezentúl csak mese maradjon. Az állandó hid modellje is pompás karácsonyi ajándék lenne. De hogy a pékek és a mészárosok is örüljenek, kiállítanám még a nagy kaszárnya la- karos kis tervét is az ezer év óta épülő vágóhíd modelljével. Azután odaálliianám diszmngyarban az egyesült Esztergom uj polgárnagyát, a mint büszke mozdulattal emeli föl magasra a város uj szervezési szabályait Melléje állítanám az uj polgármestert s a város uj tisztikarát nemcsak kitűnő vizsgálati diplomákkal a zsebükben, de tisztességes fizetéssel is. A nyugalomba küldendő, fáradt öreg urakat Mikulásoknak öltöztetve, jól megérdemelt nyugdíj alapjukra állítanám s dekorálnám őket minden csil- logó-villogó kitüntetéssel, csak hogy már egyszer ne tartanák vissza a várost fejlődésében és modern szellemű haladásában. A tönkretett esztergomi népnek angyalfia gyanánt pompás gyárakat állítanék a karáncsonyfa alá s a természet áldására és átkára utalt parasztosztályból biztos jövőjű, értelmes gyárimunkás osztályt szeretnék teremteni. Az iparos osztálynak szeretnék magasabb képzettséget, adni, felsőbb ipariskola fölállításával, hogy a ki már közit lök a tanult osztályt is tanitaui akarná, legalább tudja a különbséget a visszamutató névmás nyelvtaui formái közt. A kereskedő osztálynak szeretnék nagyobb vagyonosodást biztosítani minden forgalmi tényező megteremtésével. Egyúttal azonban eltiltanám őket a demostkenesi ambícióktól, mert azokkal csak visszariaszlanák a közélet szolgálatától a Igbivatotiabb elemeket. Villanyos fénynyel világítanám ki hatalmas karácsonyfámat, de olyan ügyesen, hogy azért senkise vegye észre déficziiüiikefc és czopfjainkat. Ügyvédeink örömére a karácsonyfa tövébe állítanám az uj törvénykező palotát, melyben nemcsak törvényszékünk, de járásbíróságunk és cseudőrségünk is méltó hajlékot találna. Csodálatraméltó ritka ajándékul kiállítanám az esztergomi összetartást és egyetértést is, mely hivatva lenne egészen uj társadalmi állapotokat teremteni. Nagyon fogna tetszeni a kultúra embereinek, ha egy újdonatúj főreáliskolát, magasabb fokú kereskedelmi iskolát, ujonan fölszerelt díszes zeneiskolát, uj kaszinói házat, pompás redoutot és a millenimn igazi ajándékául állandó színházat is állítanék karácsonyfám alá. * * * De már ezzel a sok ajándékkal is úgy vagyok, mint Hammerling a rendkívüliek halmazával. Das seltene im häufen wird gemein. Maradok tehát a jó szándéknál. A Libánón czédrusai sem remegnek. Az ország építő művészei nem vakulnak bele a rengeteg sok középület tervelésébe. Mert az én nagyszerű karácsonyfámmal mindössze azt szerettem volna bizonyítani, hogy mi még csak a vágyak virág-korában élünk. Teli vagyunk boldogító, mámorositó szóvirágokkal. De a ritka gyümölcsöket mesebeli karácsonyfámon majd csak az unokáink fogják áldani. GASTON. TÁRGYA. FELESÉGEMNEK' — Karácsonyi emlékül. — f ELESÉGEM, angyalom, Édes áldott lélek! Mennyi bú ér ónmiattam! Nincs egy álma siratatlan Szivednek, szegénynek. Ne csodáld, hogy gond gyötör, Hisz’ nagyon szeretlek ! S fáj a lelkem, mikor látom Könnyek útját szép orczádon S tört fényét szemednek. Mit nem adnék én azért, Ha te nem szenvednél! Száz halált is halnék érted, — S áhítattal hajtok térdet Súlyos keresztednél. Oly magasztos, oly nemes Vagy te bánatodban! Magyar költő felesége! Tán soli’ sem vár jóllét, béke — És te tűrsz nyugodtan! Nem vétettél senkinek, Csak szeretni tudsz te, — Még sincs soha biztosságod: Hol virágot hint jóságod, Nem tövisbe jutsz-e ? A kik gyáván sértenek, Gonosz teremtések, — Kis tanyádat is feldúlnák ; Ha egy perczig áldás hull rád, Irigykedve néznek. S te szelíd, te hű, te szent! Te csodás, fönséges! Megbocsátod, elfelejted . . . Boszút kérni tiszta lelked Nem fordul az éghez. Oh borulj rám, drága nőm ! S csókolj meg szerelmem ! Szived, ajkad illessen meg!... Küzdők érted s védelmezlek Egész világ ellen ! RUDNYÁNSZKY GYULA. Ll UTOLSÓ BABÁCSOHY. «Kis kacsóid összetéve szépen, imádkozzál édes gyermekem!» Arany János «Fiamhoz» irt gyönyörű versének sorait idézve imádkoztatja a szegény özvegy anya mindennap kicsiny fiacskáját. A kis fiú buzgón teszi össze picziny kezecskéit s mondja édes anyja után az imát. E buzgalma még fokozódik, a mint a karácsonyi ünnep közeledtét hallja emlegetni, mert tudja, hogy a jó Jézuska csak az olyan gyermeknek hoz karácsonyfát, a ki hozzá buzgón imádkozik. A gyermek arcza mindennap vidámabb lesz, a mint picziny ujjacskáin számolgatja az időt, a midőn a Jézuska el fog jönni a szép karácsonyfával. Nem úgy a szegény anya. Az anya arcza napról-napra komorabb lesz. Alig van már néhány krajczárja, a min kenyeret vehetne gyermekének. Szive vérzik, ha elgondolja, hogy ő nem szerezhet gyermekének örömet, ő nem készíthet picziny fiának karácsonfát. Neki már az az egyetlen boldogsága sincsen megadva, hogy gyermekének örömet szerezhessen, pedig csak kis fia tartja fenn az életnek. Gyermeke az egyedüli szeretett lény, a ki az élethez fűzi. Férjét, a kit a bálványozásig szeretett, eltemette. Szegényen hagyta itt kicsiny gyermekével. A bánat, a gondok megtörték s beteggé tették a szegény asszonyt. Nem volt senkije, a ki vele gondolt volna, a ki megkérdezte volna, hogy miből él, miből tartja fenn kicsiny fiacskáját ? Férje hivatalnok volt szerény fizetéssel, de ők azért tisztességesen megéltek, egyik hónapról a másikig. Boldogok voltak nagyon, mert egy nagy kincs volt birtokukban : a kölcsönös, igaz szeretet. Mikor férje meghalt, a legnagyobb nyomor köszöntött be a kicsiny házba. Nyugdijat nem kapott, mert a hol férje hivatalban volt, nem adnak nyugdijat, csak kegydijat adnak a szegény hivatalnok özvegyének; azt is csak sok utánjárás után S a mit jogosan követelhetnének a szegény özvegyek, ha a nyugdíjrendszer, ez az üdvös intézmény be volna hozva csak sok utánjárás, könyörgés után kapnak némi segélyt nagy sokára, sokszor már akkor, midőn már nincs is szükség a segélyre .. . A szegény özvegy sem kapott még semmi segélyt, hiába járt PétertŐl-Pálhoz, mig végre megbetegedett s igy nem mehetett könyörögni. Nem gondolt rá senki, elfeledte mindenki. A mig volt mit eladogatni, addig abból éldegéltek ; de végre az is elfogyott s a szegény anya remegve gondolt a holnapra hogy mit fog enni adni kedves fiacskájának, ha az enni kér. Az Istenbe vetette minden bizalmát, hogy az nem hagyja éhen elveszni gyermekét. A karácsonyest beköszöntött. A beteg anya oda szólitá ágyához fiacskáját s megtört halk hangon monda: — «Kis kacsóid összetéve, szépen imádkozzál édes gyermekem!» A kis fin letérdelt az ágyhoz, összetette picziny kezecskéit s elkezdett imádkozni: — Mi atyánk Isten . . . Az anya utána/ suttogja : — Mi atyául^Isten ne hadd el gyermekeidet ! . . . A kis fiú, a mint elvégezte imáját, síró hangon kérdé: — A Jézuska még most sem jön? Mikor fogja már elhozni az én karácsonyfámat? — Nem sokára, édes fiam, suttogja a beteg anj a, csak feküdjél le szépen, majd ba felébredsz, akkorára már itt lesz a karácsonyfád.
