Esztergom és Vidéke, 1891

1891 / 76. szám

ESZTERGOM. XIII. ÉVFOLYAM.

76. SZÁM. VASÁRNAP, 1891. SZEPTEMBER 20.

*--------------------------------: • Városi és megyei érdekeink közlönye.* mRnrTrQFI,

M

EGJELENIK IIK'IENKINT KÉTSZER: *“ ....................MlnUL Lot.lv .

i

rtoÁnMAD ró P O ii T Ö R T fi 1/ íí N SZERKESZTŐSÉG: HIVATALOS HIRDETÉSEK l szótól ÍOO szóig 75 Jer, 100VAdAltNAr C.O Lo U I ült I U U li. PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT, tói 200-ig 1 frt 50 kr* 200-tól 300-ig 2 írt 95 kr.

FI ŐFIZFTFSI ÁR • hová a szellemi részét illető közlemények küldendők. Bélyegdij 30 kr.

E‘'ósz évre ;...................•...........................6 frt — kr KIADÓ-HIVATAL- MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosab- I

M |.p ’ • • • ... 3 Irt — kr ban közöltetnek.

*eI ev ® *.......................................................1 trl k0 kr SZECHENYI-TER 331, --------<

i°'> 6 * p 8^ám ára 7 kr hová a laP hivatalos és magánliirdetései, a nyilt,térbe szánt közle- NYÍL TIER sora 20 kr.

^ _____ _ ’ ____ __ q mények, előfizetési penzek és reklamálások intézendők. 9--------------------------------------------------------------------------------------(|

S

zellemi napszámunk.

Esztergom, szept. 19.

Esztergom nemcsak saját szerű topo- rapEiai helyzete, de mostoha forgalmi szonyai miatt is sovány fizetést ád szt.viselőinek, tanárainak s egyéb szélűn i munkásainak. Országszerte meghűlt a mozgalom a szellemi munkáik fizetéseinek emelésére. Nálunk megnéznék azt, a ki tisztviselőink és máraink szánalmas fizetésére mutatva, kor szelleméhez hi von, fizetés] avi lást ditványozna.

Maholnap már nem igen amhiczio- rilja a tehetséges és kvalifikált embert j várorfi tisztviselői pálya, mert nem ilál rajta gondtalan jelent és biztos »vöt. Tiz-lizenöfc év múlva a városi ivatal végső menedéke lehet bukott dstentiáknak és elzüllőtt nagyságok- ak, a kik soha a város sorsát előbbre inni nem fogják. Mert a kínált java- almazás képzett embereket nem fog Duzani.

A megyei tisztviselők helyzete som fclnini rózsás, de mégis előnyösebb. A orszellem igényeit leginkább pénziu- izeteink elégítik ki. Pénzintézeteink sztességes fizetést adnak, dús jutáiéit biztosítanak és gondoskodnak em- ereik alkonyáról. Még ha többet éleznének is, akkor sem támadhatna lenök irigység azokban, a kik a mél- myosság elveit nemcsak magukra najtják alkalmaztatni, hanem mindtokra, a kik egy fölajánlott egész »etért egész méltó kenyeret várnak nerébe.

A tisztviselők helyzete tarthatatlan. Fizetősökét emelni kell. Hiszen az adók is rohamosan emelkednek s nap- ról-napra drágul az élet. A három- négy évtized előtt kiszabott fizetések mai napig már anachronismusok. A tanárok fizetése még sukkal csekélyebb városban is tisztességesebb s igy Esztergom sem fizetheti örökre tanárait a Bach-korszak kulcsa szerint.

Szóval, adjuk meg mindenkinek a tisztességes megélhotés módját, hogy képességét ne kellessék szétforgácsolnia s hogy ne imádkozzék folytonosan más városért, jobb kenyérért.

Népünk és a boradó.

Esztergom, szept. 19.

Esztergom borkészlete jelentékeny áremelkedés felé tart ; korcsmárosaink azon borokat, melyekért még egy év előtt is alig kínáltak 12 frtot, ma már

14—15 írtjával szívesen fizetik. Talán a borfogyasztás növekedik ? Dehogy. A pusztuló szőlőtermés az egyik indok, másik pedig az, hogy szőlőulakjábau temérdek szállítmány vándorol külföldre, a miért kádáraink leginkább keseregnek.

De nemcsak a kádárok siratják Esztergom és környékének még pár év előtt virágzó szőlőszetét, — hanem kesergő bánat aggasztja munkás földin i v e 1 ő népünket is, mely nagy számban elmondhatja magáról, hogy jólétünk és megelégedésünk tűzhelyén csak lappangó parazsat találunk, a mi nemsokára szélhordta hamuvá válik.

Bemutathatunk félszázados kort elért

aggházasokat, kik szőlőtermelésük zsengéjéből tengették életüket; -- azonban a »cillopczera« ezt is megirigyelte tőlük, s hozott számukra boldogtalan elztillést. Igazán siralmas egy kép, látni szigorú egyszerűségben megvéuedt agg főldmivest,, hogy tépi haját szivszakgat.ó jajgatás mellett, mint; átkozza a sorsot, hogy düledezo portáját elhagyni kénytelen, — mert abból a pliylloxeravész okozta adósságok élte alkonyán oly kegyetlenül kizavarj ák.

Nemcsak az aggok helyzete lett ilyen kétségbeejtővé, hanem a fiatalabb nemzedéké sem irigylendőbb. Az esztergomi szegény inunkásnép kenyerét mindig a szőlőtermelés adta meg.

Dolgozott serényen másnak, — de a napszám még nem volt életének egye- dűli föiitartója, mert abból öreg napjaira valót sohasem szerezhetett volna, — hanem igen is talált erre módot saját munkájával létrehozott szőlőcske terméséből, — melynek jövedelme pótolta a szükséges kiadásban észrevehető hiányt és e mellett nyújtott annyi fölösleget, melylyel a jövendő kor megélhetését lehetővé tette.

Nincs ez ma igy. A fiatal földini- ves csak úgy panaszkodik, mint az öreg — mert a napszám is kevesebb, hegyi szőlejét pedig akár erdősítheti.

Ma a munkásnépnek még az a kedvezménye sincs, hogy azizzadságos munka mellett élvezett napsütötte száraz kenyeret a szokásos csinger-járandósággal megnedvési!éné, mert a borfogyasztás’’ moloch az időszaki munka beálltával ■■arra kényszeríti a munkaadó szőlőtulajdonosokat, hogy a borfogyasztási szekatúra folytán inkább pénzben szabja meg az ilaljárandóságot.

Évről-évre emelik nekik borfogyasztási adótételeiket, — hangoztatván azt, hogy felülről ők sincsenek kiméivé, teliát szabad nekik úgy cselekedni, — a mint ők észszerűnek találják.

Hát a borfogyasztási adóhivatalnál nem lehet takarékoskodni a közönség javára? Ha egy G gyinuáziális osztályt végzett jegyző csak 400 frtot, egy diplomás tanító 300 frtot érdemel, —- [ugyan kérdjük: nem lehetnek a fogyasztási adóhivatalnál alkalmazottak ! járandóságaiból bizonyos perczentet a nagyon sok nélkülözésre kétiyszeri- t.ett, s különféle adóval terhelt nép javára levonni?

Ha azt mondják, hogy jelenleg élvezett fizetés is kevés, teliát a még kevesebb javadalmazásért szolgálni nem lehet ; tessék csak akkor próbát tenni és apályázalot kiírni, vájjon nem akad-e vállalkozó elég még akkor is, ha a fizetéseket 25 perczeut híjával állapítják mog.

Vannak az ott alkalmazottak között igazi érdemesek, kik megállják helyüket s Itzok fizetését nem is kívánnék leszállítani, —- de a kik nem oda valók azokat kisebb fizetésre kell érdemiteni, vagy pedig másokkal helyettesíteni.

A magas kormány nem azért adta a városnak kezébe a jogot, hogy azt. a közönség túlságos megadóztatására kihasználja,— hanem a méltányos és igazságos szempont legyen mindenek fölött a döntő, mely az adózók enyhítésére vezet..

^^sitergomésVidéks^tárcúja.

JÁRTAM EZ ERDŐNJártam az erdőn,

A hol egykor régen Boldogan pihent Szivem a tiéden.

Mit szólt az erdő?

Nyájasan köszöntött ;

Nem láttam utján Egyetlen göröngyöt.

Kék nefelejcsek Felém bólogattak,

Vadrózsa bokrok Halkan hívogattak.

Kínálta ágyát A harmatos árnyék ;

Zizegett a fű :

Hej! ha veled járnék !

Ha te itt volnál!

Vállamra hajolnál,

Meg is csókolnál A csipkebokornál.

Madár fölszállna,

Falevél reszketne . . .

Boldogan borulnék Szerető szivedre.

RUDNYÁNSZKY GYULA.

DOBOGÓKŐ.

(A „Fővárosi Lapok“ szept. 14. számából.)

Megjegyzem előre, liogy ez a história csakugyan megtörtént, mindazonáltal >tt- ott licencia pvetikával éltem, hogy a szereplő személyek számon ne kérhessék tőlem, hogy mért Írtam ki őket az újságba.

Múlt vasárnap esett meg az eset. Miután az öblös kosarak eltöltözének ropogós sültekkel és illatos barna bőrű kalácsokkal, már éppen indulni akarunk, mikor Lajos bácsi, a ki nem vett részt a kirándulásban, visszahív engemet. Hogy azt mondja:

— Ti a Dobogókőről Pestet akarjátok látni ? De ez nem megy ám csak úgy szabad szemmel. Oda jó távcső kellene.

— Az ám, — mondom én.

— No, majd segítek a bajotokon ! Gyere csak velem.

Csekély várakozásra kértem a társaságot és követtem Lajos bácsit szobájába.

Kinyitotta naphtalin-szagu ódon szekrényét és öt pereznyi keresgélés után a tisztes korú öreg kalapácsok, harapófogók, rozsdás mérnöki szerszámok, pipaszurkálók közül elöhalászott valami hosszú sárgaréztokot, a miről első pillanatban azt hittem, liogy ágyú— Nincs megtöltve? kérdém aggodalom- teljesen.

HanenrLajos bácsi szemrehányó tekintettel nézett végig.

Ez, kedves öcsém, az én legértékesebb családi klenódiumom. Egy tábori tubus, vagy a mint boldogult öregapám szokta nevezni: meszvelátó. Kapitális egy szerszám. A nagyapám öregapja vette egy

obsitostól, a ki váltig azt erősitgette, hogy a mohácsi csatában szegény Lajos királyunk ezzel nézegette a nagy török tábort. Az oldalába bele is van kalapálva, hogy: 1526.

— Hihetetlen! mondám áhitatteljes csodálkozással.

— Már pedig ez való igaz! S az is igaz, hogy ezt az ereklyét most oda nem adnám kétszáz német forintért senki emberfiának. Hanem nektek odaadom, de csak használatra.

Kivettem a bácsi beszédéből, hogy nem is nekünk akar kedvezni, mint inkább a negyedfélszáz éves messzelátóval kivánja megéretni azt az örömet, hadd lássa, menynyire haladt Lajos király óta Magyarország fővárosa, a szép Budapest.

Lajos bácsi könyes szemekkel s reszkető kezekkel nyújtotta át :

— íme, itt van. De aztán el ne veszítsétek, mert inkább egy font bust adok oda saját testemből, mint ezt a messzelátót... (Tulajdon szavai a velenczei kalmár után.)

Délczeg fogat állott a kapu előtt. Öblös Noebárkája elé két gebe vala csatolva, a miknek közelében az ember lélekzetet sem mer venni, ne hogy le találja őket fújni a reszketeg lábaikról. A kóczmadzagos gyeplő szárat önérzetesen tartotta egy kisded emberke. Mikor elhelyezkedtünk , a savanyu kocsisocska a lovakra kiabált: gyühé! gyühé! »Nekünk ugyan beszélhetsz« gondolta magában a két fakó csendes rezignáczióval. A kifacsart czitrom erre pattogtatni kezdte ostorát, majd nagyokat húzott a két ló zörgős csontjai közé, aztán az ostornyelet vette használatba. Ez az operáczió eltartott vagy egy negyedóráig. Akkor a z egyik fakó megvetően hátratekintett a kapálódzó kocsisra, majd rud-társára vetett egy elszánt pilantást s aztán nemes elhatározásssl neki dőlt az istrángnak.

így indultunk Dobogókőre.

Az esztergomi várhegy kapaszkodójánál egy serényen törtető csigával találkoztunk. Negyedórányira ismét utolértük a fürge kis állatkát; már akkor boldogan szunnyado- zott egy lapu-levél árnyékában.

Az ut a legközelebbi faluig: Pilis-Maró- tig meglehetősen egyhangú. Persze valami alföldi cívis, a ki a pataknál nagyobb vizet soha nem látott, ezt a vidéket is elraga- dónak találná a Duna csillogó tükrével, túlnan a kövesdi begyek erdős-sziklás lán- czával; hanem mi, boldog priinásvárosiak az ilyen fiatermészeti szépséget már föl sem vesszük.

Marótról visszaküldtük délczeg fogatunkat s a társaság többi kocsiján helyezkedtünk el. Nem bírtak tovább czipelui a jámbor állatok.

Itt kezdődik a közalapítványi uradalmak pompás útja fel a begyek közé, hatalmas kapaszkodókkal. Mindjárt az elején zuhogó patak bajt egy nagy malomkereket, melynek fiókjaiból a felemelt viz melancholikus csobogással hull alá. Az ut mentén vendég- szerető vadrózsa- és földiszeder-bokrok kapaszkodnak belénk marasztaló ágaikkal. A lomb nem olyan zöld már mint egy hét előtt, a csalit nem olyan hangos a madárdaltól, mint nyáron, s a levegőben úszkáló ökörnyálak níinduntalan eszünkbe hozzák, hogy ez a késői derű nem nyári meleg, csak csalóka fény, a mit egy éjjeli