Esztergom és Vidéke, 1891
1891 / 75. szám
ESZTERGOM, XIII. ÉVFOLYAM. 75. SZÁM. CSÜTÖRTÖK, 1891. SZEPTEMBER 17 MEGJELENIK HETENKINT KÉTSZER: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre .......................•...........................6 frt — kr F él évre............................................................3 írt — kr N egyed évre........................................................1 frt 50 kr Egy szám ára 7 kr. Városi és megyei érdekeink közlönye. SZER K eTz T ÖS É G: PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. K I A D Ó h7v A T A L : SZÉCHENYI-TÉR 331, hová a lap hivatalos és magánhirdetései, a nyilttérbe szánt közlemények, előfizetési pénzek és reklamálások intézendök. HIRDETÉSEK: HIVATALOS HIRDETÉSEK 1 szótól 100 szóig 75 kr, 100- tól 200-ig 1 frt 50 kr, 200-tól 300-ig 2 frt 95 kr. Bélyegdij 30 kr. MAGÁN HIRDETÉSEK megállapodás szerint legjutányosab- ban közöltéinek. NYILTTER sora 20 kr. A kaszárnya helye. Esztergom, szept. 16. Egy igen érdemes, öreg esztergomi gár levelet intézett hozzánk, hogy migj idejét nem múlta — tegyünk It óvást azon terv ellen, mely a zárnyát a Budautczára szánja. Á levél nem lehet a nyilvánosságra nva, mert uincs irodalmi formája ; j annál érdekesebb a tartalma, melyet olgozva lapunk élén mutatunk be. Á kaszárnyának Esztergom legdrá- b telkén, a város kellős közepén, őgymnasium átél 1 enében való felépi- ) a lehető legszerencsétlenebb gönnt, melylyel valaha foglalkoztunk. 3écs, Budapest, Győr és akárhány mtékenyebb vidéki város nemcsak s jutányossági, de bölcs morális upon tok hói is a kaszárnyákat 1 éhéig kiépíti a forgalom középpontjá- s ez ellen a katonai érdekeknek sincs )gása. 3udautezának nagy jövője van. A it az Esztergom-füzitői s nemsokára íudapesfc-esztergomi vasúti összeköt- is Kiépül, a kispiacz és a Széchenyi- elveszti forgalmi jelentőségét s la-utczáó lesz a kereskedelem és falom. A házak értéke felszökik s épületek rohamosan szépülni és gya- odni fognak. A Buda-utczára terve- kaszárnya kisajátilaudó telkei ma ilrágák, de még drágábbak leszuek, a vasúti forgalom rajta fog vé- haladni. Miért vegyük el a kérésziemtől a város legolőnyösebb telkét? mk adjuk a kaszárnyának a város legdrágább telkét? Hol itt a szegény város anélkül is mostoha anyagi körülményeivel számoló okos fináncz- politika ? Mutassanak azután nekünk várost Európában, melynek első iskolája átelle- nében kaszárnyát építenének. Tiltakoztok kell ez ellen a tanároknak éppen úgy, mint a szülőknek, mert a kaszárnyák moralitása veszedelmes látványosság és tűrhetetlen szomszédság. Ugyanezt mondhatjuk el az összes budautczai jóhirnevü polgári családok érdekében a kaszárnya szomszédságáról. El tehát a kaszárnyával Buda- utczáról. Ki vele a város végére s rögtön közel százezer forintos megtakarítással mozdítjuk elé szegény városunk érdekeit. Az uj prímás. Samassa egri érsek múltkori nyilatkozata nagy hullámokat vert föl az országos sajtóban. A mérsékelt ellenzék pártlapja, a Pesti Napló vezérczikkben méltatja Samassa erélyes nyilatkozatát s többek között ezt Írja róla : »Azon a ponton állott már a pri- mási kinevezés kérdése, hogy az el- keresztelési ügyben semmi sem fog történni Róma részéről és mégis nem a magyar kormány jelöltje lesz a prímás. Vagyis prímás fog kiueveztetni a nélkül, hogy az elkeresztelési ügyben konkrét alakban megállapodás jött volna létre. Lehet-e ennél súlyosabb vereséget képzelni nemcsak a kormáuyra, hanem Magyarországra nézve is? Mert ha prímást neveznek előzetes megoldás nélkül, akkor lebet-e remélni, hogy Róma engedményeket fog tenni egy oly prímásnak, a ki nem a magyar kormány jelöltje volt ? És már-már ez következett, be. Bekövetkezett volna annak daczára, hogy egy'ügen nlagás állású kormányférfi több Ízben kijelenté, hogy Samassa elejtése nemcsak a kormánynak, hanem a korona prerogativáinak is súlyos veresége lenne. De szerencsére az egri egyházmegye papsága alkalmat nyújtott az egri érseknek arra, hogy nyilatkozzék s beszédével nemcsak az ellene szőtt intrikákat söpörte el, hanem alkalmat nyújtott a közvéleménynek is arra, hogy az egyház és állam közti ügyekben szavát fölemelje. S a kormány láthatta ismét, hogy Samassa nemcsak a kormánynak, jelöltje a primási székre, hanem jelöltje az egész magyar közvéleménynek. Mert egész Magyarország érzi és tudja, hogy csak Samassa az egyedüli főpap, a ki a primási széken helyre tudná állítani a megzavart békét és egyetértést s el tudna kerülni minden viszályt a jövőben. És ő az, a ki pu- rifikálná az egyházat és hivatásának igazi magaslatára emelné. Samassa beszéde s a közvéleménynek eklatáns megnyilatkozása után kétségtelennek tartjuk, hogy a primási szék betöltése körül dúló iutrigákbau fordulat állott be. Rómába mesterségesen gyűjtött aláírásokkal peticziók mentek Samassa ellen : nos tehát, most a kormány az egész közvéleményre hivat kozbatik, mely pártkülönbség nélkül foglal állást a »püspök és a magyar« mellett, a ki nem más, mint az egri érsek, a ki 29 évi püspöki működése alatt soha egyebet nem tett, mint hasznost az egyháznak és az államnak s hasznost a nemzetnek. És ha értesülve nem is lennénk a kedvező fordulatról, mely a Samassa beszéde következtében beállott; akkor is a tények hatásából Ítélve, erősen hinnénk és bíznánk benne, hogy azokat, a miket Samassa elmondani igér, már mint prímás fogja elmondani. És abba már akkor Róma is teljesen bele fog nyugodni. Mert Róma is be fogja látni, hogy a rom. katholi- kusok közt Samassánál még ritkán ismert kitünőbb — rómait. Nem csak mint tiszta lelkű, jó papot, hanem mint olyat is, a kiről Horácz mondja: Jiistuui ac tenacein propositi viruin . . .« A komáromi kiállítás kritikája. A komáromi kiállítást, mint Komárom vármegye életrevalóságéuak igen tiszteletreméltó bizonyítékát, kellő figyelemben részesítettük mi is, mint jó szomszéd s mindent elkövettünk, hogy mennél többen látogassák megyénk részéről. A kiállítás berekesztése után még egyszer és most már utoljára emlékezünk meg róla, midőn Gelléri Mór szakavatott kritikáját mutatják be, mely a komáromi kiállítás érdeméről és hiá: Mrcp Menzája, — Eajz. — eegnap még gazdag ember, ma már Önfutó. Tegnap még mindenütt mosoly, ma már mindenütt homály. És mihomály. Csillagtalan, borús mint Ea az éj, hallgatag, mint egy óriási sz, néma mint a szélcsend. Tegnap még i.rias, alázatos köszöntésekkel fogadták 1)1 csak megjelent, előzékeny kezek ki- coztak baráti szorításra, ma pedig — as sehol. íz emberek elfordítják fejüket, néznek >jjobbra, hol balra, majd az ég felé, il a földre, de őt nem látják. Hihetet- i mily erőfeszítéseket tesznek, csakhogy 9 e lássák. Hova fagyott el ily hirtelen Ilikről a mosoly ? szegény tönkrejutott ember meghajolt 11 halad végig az utczán, alig-alig kapva inéha fejét, ha véletlenül mégis egy rcöntés éri. És hogyan siet a köszönő fcbb! Mintha megbánta volna azt a a-ny jó szót, vagy mintha attól félne, r utána fogja kiáltani ez az ember : icönöm. gy egész világ változott meg egyszerre se; a tegnap úgy tűnik fel, mintha 3?sem létezett volna, a »ma« az igaz. d.ha valami erős ökölütés kábította i el, nem tudja felfogni szerencsétlen- 3 aek egész súlyát; de érzi, látja, hogy Iliit s a jelen közt mint ereszkedik alá egy sűrű köd, áthatlan mint maga az éjszaka, s hogy terjed ez a köd mindig sűrűbben és sűrűbben, mig végre eltakarja őt magát is, emlékeit is. Halad öntudatlan. Néha úgy tetszik neki, mintha lábai előtt valami mély nyílás tátongana s akadályozza meg a továbbmenetelt. Óvatosan körüljárja s csodálkozik, hogy nem talál seholsem egy hidat, egy átjárót sem, Nem . . . mert a folyvást terjedő köd elzár előtte minden kilátást s most már nemcsak a múltra irt fátyolt, hanem az egykor oly fényesen előmosolygó jövőre is, melynek helyében most ez a^ piszkos, nedves, sűrű athmosphera ül. És az a szűk kör, mely a ködön keresztül még fenmaradt — kicsiny talpalatnyi tér — ez a jelen. Pedig a nap még oly szépen ragyog. Aranyos sugarait a fehér hó ezer csillámokban veri vissza, a szökdécselő fényes koboldokat. A közeli templom bádog tornya tűztengerben ég, sőt még a halavány sápadt arczokra is pirt vet az égi sugár. Mindenki oly megelégedett. Termeiben a nagy fali tükör visszaveri az ezernyi csecsebecséket, miket szerető kéz, jóizlésű szem rakosgatott el ide és oda. Ez már nem az övé ; nem az övé a nehéz gazdag bútorzat, mely körülötte oly hideg, érzéketlen nyugalommal áll helyén s mely a hosszú megszokás által oly meghitté vált. Nem az övé az ékszer, mely az átelleni fal üvegszekrényében pazar ragyogással szórja fényét. Nem, ez már mind nem az övé. Nem az övé a ház, a magas kéményű gyár, mely egykor oly dús go- molyokban öntötte ki a megelégedést, a jólétet, az élvezetet. Nem az övé már a mosoly, melylyel emberei reggelenkint üdvözölték, tán ő maga sem az övé, hanem egy másnak, egy névtelen szörnynek tulajdona, mely őt a kisértés lépcsőjén talán a bűn mocsarába űzi. A szegény, tönkre jutott ember. Feltűnnek becsukott szemei előtt a nemrég múltnak egyes epizódjai s sajátságos, nem a kiemelkedő fontos mozzanatok, hanem rég elfelejtett apróságok, mik most ez ismeretlen szenvedés órájában oly elevenen merülnek fel, mintha csak most történtek volna. Az alamizsna, mit akkor annak a ezegény hálálkodó koldusnak adott ; az sem jön el már többet ... a visszautasított hivatalkereső, ki oly szomorú arczczal, keserű szavakkal távozott el tőle ; az sem jön el újra ... a nemrég adott vendégség ... az is elmúlt örökre — ezek, ezek úsznak előtte zavaros felhőkként, mint egy igazi nehéz, nedves piszkos köd. A ködön keresztül aztán újra feltűnik kétségbeejtő következetességgel jelen helyzetének okozója, a magas kémény, előbb fehéres, majd szürke, végre fekete, nagyén fekete füstgomolyaival és nem eszmélve semmire, nem gondolva tulajdonkép semmit ; néma, zavart figyelemmel kiséri, mint hömpölyög a sűrű füst a szűk torkon s mint emelkedik fölfelé, mindig szélesebb s nagyobb arányokat öltve, mig elmúlnak kékes párásatokként az örökké fényes, derült aetherbe. Mintegy álomból felocsúdva, néha feleszmél. Visszaemlékezései rettenetes gyorsasággal váltják fel egymást. A gyermekkor boldog játszi évei, a szerető nyájas szülői ház, a zabolátlan élvezetdus ifjukord első szerelem . . . utolsó szerelem, min, mind chaosként hömpölyög, emelkedik sülyed — egész a jelenig, hol a szerető hitves, kedves gyermek s a most meghide- gült tűzhely terül el. Nem ügyel, tán észre sem veszi a hű hitves gyengéd kezét homlokán, tán nem is érzi a vigasztaló csókot, melyet verejtékes arczára lehelt egy egykoron oh mily imádott ajk, vagy ha érzi is, érti is, unottan tolja el magától töredezetten mormogva: nem . . . nem . . . ne . . . ne . . . Ha még ifjú volna, úgy könnyen venné a dolgot. Van két erős keze, van erős szive, erős szivében erős akarat. De már öreg. Gondolja ugyan magában, hogy ez már mégis gyalázat igy odaadni magát a kétségbeesésnek, hisz még nincs elveszve minden, hisz talán . . . talán . . . mert ki tudhatja . . . De pillantása játszó gyermekére esik, ki a virágos szőnyegen egy vig dalt dudolgatva csuszkái, néha felsi- koltva, ha játékával nagyon megelégedett és erre a pillantásra ismét a jövő tűnik fel, midőn gyermeke nem fog igy játszadozni a virágos szőuyegen s aztán köd . . . újra köd. # Felkel, kimegy. Odaszól nejéhez : mindjárt visszajövök. A jóléthez szokott büszke asszony szemében egy névtelen aggodalom lángja lobban fel, kéröleg, suttogva mondja: ne menj, maradj. »Mindjárt visszajövök.« Es ismét az utczán van ; kíváncsian megáll egy fényes kirakat előtt s tanakodik magában, ne vegyen-e valamit, egy ékszert, egy játékot. Nem, nem veszem meg, gondolja magában, takarékoskodnom kell.
