Esztergom és Vidéke, 1891
1891 / 48. szám
Matóan, alaposan lehessen értekezni, közvetlen megfigyelésre van szükség. Mivel 'születésemtől fogva itt nevelkedtem s idegen, vagyis inkább más vidékről való emberekkel soha, legalább ritkán jöttem érintkezésbe fialalabb koromban, nem igen tűntek fel a sajátságok, annál inkább nem, mert az úgy nevezett »intelligenczia« is olyan nyelven beszél, mint a parasztok. Vannak azonban egyes dolgok, melyek sajátságával már a gymnaziumban tisztába jöttem, de tulajdon képen csak az egyetemen lettem mindezekre figyelmes. Megkísérlem tehát, amennyire emlékező tehefcsége-m engedi, összeállítani azon mondattani sajátságokat, a melyek Esztergomban és vidékén divatoznak. Azért foglalhatom össze az esztergomi nyelvjárást a vidékiekkel, mert alapjában megegyeznek s csak annyi eltérés van köztük, hogy a vidék magyarosabb ; persze, a melyik magyarosabb, mert vaunak olyan falvak is, a hol a magyar szót csak híréből ismerik. Hanem a hol magyarok laknak, ott igen kevés nyoma vau az idegen hatásnak mert nem (úrik meg sem a németet sem a tó tot. Egészen általános az »is« szónak helytelen használata. Pl. Ha meg is adjuk, ha el is megyünk, ha apám azt is akarta. így mondja ezt paraszt is, ur is. A kell után következő infinitivusnál gyakran dinarad az »m, d, a, e« stb. rag. De csupán csak Esztergomban vau ez igy, más falvakban ragozva használják a főnévi igenevet. Azt hiszem, hogy Esztergomban a német miatt keletkeztek ilyen kifejezések : El kell menni (m, d, e, helyett) ; Ha én parancsolom, el kell neki ? hozni (a). A második személyben előfordul, hogy menned, hoznod, vinned, lenned, de a harmadik személyben soha. A »mely« s »amely« teljesen ismeretlen, sohasem mondják, de némi nyoma fennmaradt ebben a szóban : mő. Egyébiránt ez azt is teszi : melyik. Pl. Ha azt akarják mondani melyik vagy mely helyre tájba? azt mondják : mő helyre, mő tájba. Az »akit«, »amit« összevissza forgatják, személyre, tárgyra egyaránt mind a kettőt alkalmazzák. Pl. Az az ember, a ki tegnap nálunk volt ; az az e, a mi tegnap n. v., az az ökör aki (sohasem a melyik) a mi megdöglött, az a fa, a ki (a mi) eldőlt. Azonban azt lehet mondani, hogy az »ákir« gyakortább alkalmazzák tárgyra, mit azt »amit« személyre. Elég gyakran fordul elő azon eset is, bogy a tulajdonnevek elé oda rakják a névelői, azonban sohasem a város nevek elé, mint azt Scheiber ur értekezésében olvastam. Tehát nem mondják sohasem : Az Esztergom, a Dorog, a Nana; de igenis ezt hallani: A Bodonyi Pista meghalt ; a Molnár János kitörte a lábát. A János, a Béla, a Mariska, a Pista az én fülembe egészen jól hangzanak, egy cseppet sem különösek, mert már meg- szo k t am. Végre még azt jegyezhetem meg a névelő használatáról, hogy sok név előtt, (mint pl. tulajdonneveknél) haszontalanul fölöslegesen használják. Kirakják minden főnév előtt. Esztergommogyében az »és« kötőszócskát nem ismerik, hanem pótolja ezt a meg, néha az »aztán« (őszién). Éppen igy vau a futurummal is. Én még soha életemben nem hallottam egy paraszt embertől sem, hogy el fogok menni. A »fog« szót csak a dens és capio éri elmében használják. Nálunk csak a tiszta jelen és a tiszta múlt létezik. A jövő időnek, vagyis inkább a »fog«-nak helyettesítője a »majd.« Pl. Tegnap kapáltam, aztán elköltöttem az ételt, meg lefeküdtem, máma kendert nyüvünk, holnap még majd nyomtatunk. Jellemzetes az is, hogy a passzívumnak hire-hamva sincs, de annál gyakoribb a médium. Pl. Megevődött, (megették) mogcsinálódott, megverődölt, bekapódott (bekapott, becsípett), kitudódott stb. Az ikos igéket nem különböztetik j meg az i k teleitek fői, nem szoktak ike-j sen beszélni én ueiu is hallottam ikes; ragozást csak két szónál ; ezek pedig:! eszik és iszik. A felszólító mód egyes harmadik személye mindig: egyék, igyék, de az első személy egyek, igyák. A tárgyas ragozás többes szám első személyét szintén nem használják igy : ineginnók, megenuők, hanem : meginnánk, raegeunónk. Számtalanszor hallottam a főnévi igenevet ily alakban : Jó volna ennyi (enni) innya, alunnyi ; adj innya a lovaknak. Aztán gyakran előjő az is, hogy az infinitivust összekötik a van igével, mikor más ember a jelentő mód jelen idejét használja. Az ilyen esetnél jollemző a ragok használnia is. borul, kiderül, bobarangoz, üti (az óra Mindjárt üli a tizet, épen most ütőt Egyáltalában a hiányos ' mondató igen elterjedtek. Természetükben va keveset beszólni, azt is a legrövidel ben, néha nem is érti meg az ombe; mit akarnak? Pl. ’Sik a Jézus Eris: tus (dicsértessék). Egy szót se róla mert agyon váglak (ne szólj). Le kalappal, felállni. Hova? (mégyszj Honnan ? (jösz). Ide, a szomszédba Semmi baja, kutya baja; "odáig va> (nagyon rosszul van). Mindenik egye a kezébe (vegyen). No ’iszeu te . . . meg a kanál (csak enni tudsz). Lócsec a markodba. Nem mindig papsajt, néh barát s . . r. Csak egy pillanat. Mi nekem a pénz? So hire, se hamva Ha te úgy, én is úgy ; ha te oda, ét is oda. Az ángyad térde stb. Attól lettem beteg, hogy sok szilvá ettem (amiatt, azért). Csakhogy : »miatt«-ot épen nem, az »azérU-o pedig nagyon ritkán mondják. A hideg telestől (lövéstű) halt meg. Egy po^ iontól (pofontú (miatt — ért) megkap gudott az anyámasszony katonája. Az egyes és többes szám harmadil személyében a vau köp 11 Iát nem szóidul rendesen kitenni, de Esztergombai ez is előfordul. Hol van a bátyád? Az ispánál vau kocsis. Az édes apámnál van arató. Végül megjegyzést érdemel az is hogy az »6« kérdő szócskát sohasem rakják a rendes helyére. Rendesen as igekötővel kapcsolják össze holott a: igével kellene pl. Még-e maradt a pénzed. IIAUCH BÉLA. Pl. A feleségem el van aratni ; Pista a kútra vau vizet merni. Különös az is, hogy a felszó 1 itó módot, hacsak lehet, kerülik. Inkább az óhajtó módot szeretik ; és nemcsak akkor, ha illedelmesen akarnak beszélni hanem egymás között is. Pl. Tiszteli az édes apám a doktor urat, hogy »elgyünne« megnézni itét. Azt parancsoltam, hogy elvezetnéd itatni a lo- ! vakar.. Azt üzente a babáin, hogy ! mennék utána. (Népdal.) Azt üzente a bíró, mennék katonának. (Népdal). i Az alany és állítmány egyeztetését í illetőleg szintén néhány sajátságra akadunk. Az egyes és többes szám harmadik személye helyett, a második személyt használják, de csakis olykor midőn tréfálóznak vagy gúnyolódnak. Pl. Hallja kend, hova. mégysz ? Hallják kendtok, hová mentek? Téns ur, hol voltál ? Ifijur, de piszkos vagy ! Hallja néni, gyere ide, majd fölveszlek (ha elesett.) Mondják ezt is : én meg az apám volt. A lovak meg a disznó kiszaladt az utczára. A hajlók meg a. juger maradt csak ott. Az »annyi, sok, kevés, több, stb.« után sokszor hallani a többes számot és nem csak a nominativusban, hanem minden esetben. Pl. Annyi embereket láttam; sok kutyák megvesztek ; kevés madaraknak van feliér tolijuk (tollúk.) »Esik, dörög, fúj, villámlik, havazik« szavakat néha alanynyal, néha anélkül kötik össze. Nem lehet megállapítani, melyik eset a gyakoribb, egyaránt használják mind a kettőt. Feltűnő azonban a »fuj« egyszerű alakja. Tudtommal mindenütt azt mondják hogy fúj a szél. Nálunk mondják ugyan ezt is, de az alany gyakran elmarad. Pl. Jaj ! de erősen fúj. Teli fújta a szememet. Teli fújta az irtat hóval. Egy népdal is van, a mely igy hangzik : A ki a babáját szereti Esik, fúj, mégis felkeresi Lám én az enyémet szeretem Esik, fúj, mégis fölkeresem. Viszont furcsa az is, hogy Esztergomban és vidékén a villámlik néha alannyal használatos, pedig máshol ezt nem szokták timin'. Pl. villámlik már az ég. Hallani ezt is: ménküvezik, ménkűvezik az ég. Ha valakinek gazdaságát, vagy akármijét dicsérik, akkor a megdicsért azt szokta mondani : Van annak, aki meg v. el nem issza. Mindig alanytalanul fordul elő : beHÍREK. — Simor contra Forster. A bold. ligprimás tudvalevőleg pert indított Forster János kir. tanácsos volt uradalmi jószágigazgató ellen a Sci- tovszky h prim ás által érdemei méltánylásául neki adományoztanagykérijószágért. A nyitrai törvényszék, mint elsői forum, Forster javára ítélt. A fellebbezés alatt álló perről most 84 lapra terjedő kimeriő« alperesi értesítés« jelent megLaiszky'nyomdájában Burányi János ügyvéd tollából, alperes nevet alatt. — Esküvő. Perényi Kálmán dr.„ az esztergomi járás szolgabirója, lapunk: jeles tollú munkatársa hétfőn vezoti oltárhoz Budapesten meunyasszonyát, A fiatal Írónak, mindnek ingyen bemenetele volt a színház földszinti állóhelyére, :(de nem halul, hanem a páholyok mentén a zenekarig.) írók, színészek örökké együtt voltak. A színészetben meg olyan volt a testületi szellem, hogy ez a családiassághoz volt hasonló. Hogy egy-egy előadás után az egész trupp nekiindult a Sváb-hegynek, hogy ott éjsrakázzon s szabad napját ott töltse, az sokszor megtörtént. Petőfinek természetesen már ama találkozáson kívül a színpadon is szemet szúrhatott a gyönyörű, végtelen bájos szinésznőcske, ki az akkori nagyok (és nem éppen fiatalok) közt) — mint nálunk — csupa jelentékeny szerepben b sűrűn lépett fel. — Emília (Szegfi Mónié) ezt írja; »1845-ben láttam őt először, csak azért mentem a színházba, mert Petőfi a kis Nellit — mint akkor hítfcák — nagyon magasztalta volt előttem«. (Családi kör 1862.) Czakó ingerkedett is Kornéliával, hogy Petőfitől egy este a színházban ezt hallotta: »Kár, hogy az a csitn baja úgy elrútítja azt a kis leányt.« Kornélia sírva fakadt és visszaüzente Petőfinek, ne nézzen hát rá, mig meg nem nő a haja, de az bizonyos, hogy Petőfi kóczos haja akkor sem fog neki tetszeni. Nem látták azután egymást 1846. októberéig. Egy este a »Két pisztolyt« adták, (Szigligetitől), melyben P. K. Lenkét, a bárókisasszonyt játszta. Egyszer csak éljenzést hallanak a színészek a leeresztett függöny mögül. Petőfi jelent meg a nézőtéren. Akkor érkezett meg Debreczenbe Erdődről, csakhogy az itt történt kosárféléről Deb- reozenben- senki sem tudott. Éppen az a jelenet következett, melyben Lenke atyja estélyén énekel. Prielle Kornélia az est tüntető ünnepiességének hódolva azon szerencsés gondolatra jött, hogy az előirt »Fel, fel a vérző kebelről« czimü dal helyett azt énekelte, hogy: »A virágnak megtiltani nem lehet,« Leírhatatlan s csak elképzelhető a lelkesedés, melylyel ez alkalmi rögtönzést a közönség elértette. Petőfi boldog ittasultságában a szinfalak mögé rohant s a művésznőt egy forró kézszori- tással s sokatmondó pillantással jutalmazta. Ezenkívül pár szóval igazolta még pesti ridegebb magatartását. Másnap megjelent a »Lara hét fia« próbáján, melyen a művésznőnek is dolga volt. Itt már határozott czélzatossággal foglalkozott Kornéliával. Délután pedig meglátogatta a lakásán s ott meglátva a művésznő asztala fölött felvirágozott Kutliy Lajos arczképét, elko- molyodott »Gyűlölöm azt az embert! — monda. — Hej, ha én . . .« Itt — jegyzi meg Prielle Kornélia, — nem tudom, mire gondolt. De ha igaz, hogy Petőfi ezt is igy mondta —■ a miben, miután a művésznő emlékező tehetségére hivatkozik — lovagiatlanság volna kétkednünk : úgy tudjuk, hogy Petőfi itt valószínűleg előbbi kedvesére, Szendrey Júliára gondolhatott. És ha ez áll úgy éppen nem helyeselhetjük Gyulai Pál eljárását, ki mindenáron azt akarja bizonyítani, (Nemzeti hírlap 1879.) mikép Prielle Kornélia azt akarja elhitetni az utókorral, mintha Petőfi csak ő utána lett volna szerelmes Szendrey Júliába. — Megfoghatatlan, hogyan foghat Gyulai ilyesmit Prielle Kornéliára, ki — megfogjuk látni — egész véletlenül, sokkal később az egész epizód után értesült a költőnek Szendrey Júliával való viszonyáról. Azon délutáni látogatás alkalmával, mely ott hosszúra nyúlt, hogy Kornélia majd lekésett az előadásról, Petőfi annyira ment szerelmi fólbevülésében, hogy még aznap meg akarta tartani az esküvőt, még pedig — miután a művésznőnek este szerepe volt — előadás után. A dolognak híre ment és Prielle Kornélia úgy mint társai megütődtek az események hirtelenségén. A művésznő tűnődött, vájjon tudná-e szeretni Petőit, vájjon boldog lehetne-e vtde? Egyik kollégája, Gyulai Ferencz (a kritikus testvérbátyja, jeles szinész) kereken azt mondta a fiatal hölgynek, hogy: »Hiúság a kegyed részéről, bolondság a másikéról! — és mórnak festett arczából csak úgy szikráztak lángoló szemei. Prielle Kornélia e közlése a lehető leg- őszintébb. Kell-e nagyobb őszinteség, mint aíz, hogy kollégája bírálatát velünk közli? És jöhet akármilyen tudákos kritika, igazat kell adnia Gyulai Ferencznek. Az ö jellemzésével az egész epizód emberi dolog, melyben egyik fél sem szorul mentegetésre. Nem csinál titkot abból Prielle Kornélia, hogy ő bámulta, de nem szerette, nein szerethette Petőfit. Petőfi nagysága egy perezre szive önállóságát megingatta. Melyik lány ne habozna, ha az ország egy ily hires embere, legnagyobb lírikusa szivét elkezdi ostromolni? . . . Kár volt tehát Gyulai Pálnak a szerelmi históriáért »egy szép és elmés színésznő tetszetős modorát« tenni felelőssé, ő ez esetet egyetlennek és kivételesnek mondja Petőfi életében. »Egy gonosz óra kisértése« volt az egész — mondja a hires kritikus. »Petőfi nem volt kötni való bolond, mint Zilahi elhitetni szeretné.A gonosz óra kisértését nem lehet menteni, de ki kell magyarázni . ..« És hogyan teszi ezt vájjon Gyulai? Először • is úgy, hogy szóba sem áll a művésznői vallomásaival, a melyek ma, ő lévén áss egyik érdekelt fél (a másik már lialott)( egyedül igazítanak útba. Gyulai azon közleményre alapítja föltevését, melyet Szén-- drey Júliától hallott, kinek az eseményt! később férje, Petőfi mesélte el. E közle- * mény után indulva Gyulai azt állítja, hogy i Petőfi Erdődön tapasztalt keserűsége után,, boszul'ól kérte meg Prielle Kornélia kezét,,; hogy az erdődi hűtlent megtréfálja. Ezx olyan mesterkélt lélektani rugó volna, melyet Gyulai drámákban és vígjáték okba ni kérlelhetetlenül ostorozna. Jó, tegyük föl,, hogy Gyulay ezt csakugyan Szendrey Juliidtól hallotta. De akkor is nem kellett! volna-e kritikai vizsgálattal bonczolnia ee föltevést, igaz-e? Midőn Petőfi feleségének^ e történetkét elmondotta, bizonyára nagyonn kénytelen-kelletlen tette. Mert nemcsak ö,,< hanem felesége is ugyancsak excentrikusa nő volt. Mindenesetre valamikép szépitgettes tettét, midőn azt annak mesélte el, kire a az leginkább boszantó hatással lehetett..; Ilyenkor tudjuk, hogy afféle kifejezéssell! elütve a dolgot, hogy »ezt vagy azt csaká boszuból, daczból tettem« — hamarábbd biztos a kegyelem és — a házi nyugalom. ,i Csakhogy Petőfi eredeti közléséről e tárgyban nincs bizonyítéka Gyulainak, ö csak^ Szendrey Julia közleményére hivatkozik,p melyhez nagyon is férhet kritika. (Vége le ti v) RAKODCZAY PÁL.
