Esztergom és Vidéke, 1890

1890-02-13 / 13.szám

álló magyar nemzettel szemben ínég a későbbi idők is folytatják s ez az uszme szent koronánkban is meg van örökítve, melynek belső részét nyugat Európa, külsejét, pedig a keleti hatalom adta. Szent István megkoronáztatásakor M» g y aro rszág 11 y n guten rópai k i rál y sá g lett. Esztergom története innen kezdve a magyar nemzet történetével vág össze. Itt született a nagy király 970 körül, itt keresztelte meg Adalbert, prágai érsek, itt uralkodóit, mint utolsó magyar fejedelem három esztendeig s mint első király hartntncznyolczig ; itt alapította a tíz nj magyar püspökség elöljárójaként az esztergomi I érsekséget ; innen ment el Asztrik érsek Rómába II. Szilveszter pápához koronáért* Szent István király szülőhelyének a hagyomány azt a kis termet tartja, melyet a régi váromladékok közölt igen diszes kápolnává alakíttatott át a herczegprimás s melynek oszlopos román ablakai és román faldiszei a Dunáról is láthatók Maga az esztergomi nép legendákban őrzi a szent király emlékezetét. Az esztergomi földműves azt tartja, hogy az első király korában ott terült el a régi város, a hol most a szentkirályi földek vaunak, a várostól nyugati irányban. Szentkirályi földeknek nevezi pedig a Duna kisebb ágáig lehnzódó homokos szántóföldeket Szent István király emléke után. Most a fillokszérás hegyi szőlők a lapos szentkirályi földek homokjára menekültek s a földművesek, munka idején, nagy gondot vetnek szent István ezüst pénzeire, melyek egész a tatárjárásig ismert első magyar pénzekkel elég sürün találhatók a kapa nyomában. Van a szentkirályi földeken egy körülbelül öt-hat méternyi magas homokhnllám, melynek lejtőjén satnya buza és beteges knkoricza terem Itt néhány esztendő előtt az egyik tulajdonos a komasággal kincsek után kezdett ásni s alig egy-két méternyi mélységben faragott épületkő vek s márványlap löredékok kerültek napvilágra. Hanem a kincskeresők nem ilyen drágaköveket akartak kiásni és abban is hagyták a tudatlan munkát. Azt azonban minden j mesemondó öreg paraszt tudja, hogy! az errefelé épült házikók között szo-' kott megjelenni az apostoli király s a; nyitott ablakokon szórta be a segilsó-j get, bogy senkise lássa, és senkise hálálkodjék. A nagy homokdomb alatt áll pedig, az esztergomi legenda szerint, Szent István diszes temploma, mely akkor süllyedt, el, mikor az ősi magyar valláson levő lázadók le akarták rombolni. Még most, is hallani a földalatt levő harangok zúgását, hanem akkor mindig valami nagy veszedelem fenyegeti a városi. Szent István emléke tehát most is. él a nép ajkán legendákban, hagyományokban. Szent István uralkodása elején az üldözött táltosok elhagyott oltárköveiből alapokat, raktak első egyházainkhoz, kolostorainkhoz és iskoláinkhoz. A ben1 czések kolostorán kivül a a lazariták is megerősített klasl romot építettek s ez volt menedéke az angsburgi katasztrófából csúfos meggyalázlatással haza menekült, gyászmagyarok utódainak, a kiket mindenki megvetett és kitagadott. Az esztergomi városi paraszt, ez a sajátságos magyar néptipus, mely máirég elhagyta a falusi erkölcsöket, ér szokásokat, de még nem vette be a városi pallérozottságot,igen gazdag mondákban, mesékben, népdalokban és mondásokban. Majd minden kútról, forrásról, romról meg van a maga meséje. Középkori romanticismns nyilatkozik a Fári kut regéjében. Ez a kut a több mint négyszáz méternyi magasságú "Vaskapu aljában van. Azt beszéli róla a nép ajka, hogy volt egyszer a Vaskapuban egy kastély, a kastélyban egy dölyfös ur meg egy szelid galamb, a kit Farinak hívtak. Fári belészeretett egy pásztorba, az őrjöngő főúr megölte a szerelmes párt, de mikor Fári holttestét is elásta,, forrás támadt a szerencsétlen szerelmesek sírjából s a forrás véres buborékaitól a kegyetlen apa szive szakadt meg. Azóta a véres buborékok minden esztendőben, Fári halála napján, megjelennek a forrás szinén. A hideglelős szent keresztet a Dunapartján látni, meredek czukorsüveg alakjában. Alul kőbánya, följebb szikla, oldalt erdő, legtetején pedig szóditő meredek. Az ormon vaskereszt áll s a kinek hideglelése van, ha megkerüli hát biztosan elveszti, ha bele nem szédül a Dunába. Innen készült egyszer egy vadász a kedvesét lelökni a fenekellen mélységbe, mert nem akarta kiesapongásaibau követni. De a népmonda szerint a leány a feszületbe fogózott s ÍI. dühöngő szerelmes egyedül rohant a halálba. A Zamárdhegy mondája kincses monda. Mikor a törökök kitakarodtak a várból, kincseiket egy óriási szirtbe vájt üregben rejtették el. Jóval később egy csodatévő szent képet hoztak a vár parancsnokának, a mit még a régi várból vittek magukkal s cserébe nem kértek egyebet, mint a Zamárdhegy tetején álló, fekvő szamár formájú nagy szikladarabot. Ezt, meg is kapták. Éjszaka idején azután feltörték a nagy koszain arat s kiszedték belőle a sok kincset és hazavitték Törökországba. KÖRÖSI LÁSZLÓ dr. (Folyt, köv.) Városunk ébredéseTegnap délután igen emlékezetei mozgalom színhelye volt a városhás nagyterme, hová több mint negyven városi képviselő sereglett egybe, hogy H város szunnyadó közéletébe uj erői öntsön. A nevezetes értekezleten jelen voltak : Barta Ármin, Bayer Ágost, Brenner József, Brukner Albert, Brutsy János, Dóczy Ferencz, Dudás János, Fehér Gyula, dr., Fekete Géza, Fekete Pál, Frey Ferencz, Grósz Ferencz, Grünwald Lajos, Kiffer és még hét kisbirtokos társa a földmivelő osztályból, Hajabács, Körösi László dr., Laiszky János, Lieb Béla, Magos Sándor, Maguráiiyi József, Marosi J., Mihalik Bálint, Nagy Pál, Biedermann János, Obermayer György, Pach Antal, Pálmay János, Platz Mátyás, Rudolf Mihály, Schalkhász Ignácz, Schönbeck Imre, Schwarz, Szabó G-yula, Waisz Mihály, Zsiga, Zsigmond. Az értekezletet, Dóczy Ferencz kérte össze, a ki több igen fontos városi ügy megbeszélésével okolta meghívását s.felhív! a a gyülekezetet, hogy megalakuljon. Az értekezlet ekkor elnökül egyhangúlag Magos Sándort s jegyzőül Körösi László drt választotta meg, mire a tárgyalás feszült érdeklődéssel és legnemesebb jóakarat hevével fogott, hozzá a legégetőbb városi közügyek bírálatába. Evek óta nem jelenthettünk örvendetesei)!) mozgalmat a tegnapinál, mely eseményt jelent városunk történetében. Mindenekelőtt őszinte vallomást tett maga az értekezlet, hogy a város legfontosabb ügyeinek tespedése miatt a vád magát a városi közgyűlést illeti első sorban, mert elmulasztotta jogait és kötelességeit szigorú lelkiösmerettel gyakorolni. Magos Sándor, Barta Ármin, Dóczy, Frey, Brutsy, Marosi felszólalásai után, a régóta hiányzó városi képviselői kör eszméje megvalósodott s a legfontosabb egyesület hivatva lesz kölcsönös eszmecsere utján részletesen megvitatni [n zöld asztalra kerülő ügyeket s igy a közélet iránt való odaadás erényei is inkább ki fognak fejlődni. Részletes eszmecsere után elhatározták, hogy a megalakítandó városi képviselői kör elnöke Magos Sándor, alelnöke Frey Ferencz, jegyzője Körösi László dr. s alakító tagjai: Barta Annin, Brenner József, Brutsy János, Dóczy Ferencz, Fehér Gyula dr., Marosig József, Magurányi József, Obermayer György, Szabó Gyula és Szalkay Tóth Ferencz városi képviselők lesznek. Szóba kerültek azután egymásután városi közéletünk rovásai, melyeket buzgó jóakarattal tárgyallak. Az értekezlet arra iparkodik, hogy ezentúl minden hónapban közgyűlés legyen, melynek tárgysorozatát három nap előtt, mindig megkapja. A városi közgyűléseket ezentúl lehetőleg a délutáni órákban tartsák. A városi költségvetést, ezentúl a megyebizottsági őszi gyűlés előtt egy hónappal előbb dolgozzák ki s terjeszszék föl. A közgyűlés többször hangoztatta a fegyelmi Vizsgálat kimondását, mihelyt, a mulasztások a törvényekbe s városunk érdekeibe ütköznek. Szóba kerültek a kaszárnya ügy, a vágóhíd, a város rendezetlen telekkönyvi viszonyai, szervező szabályok, nyugdijkérdés, a polgármesteri és főügyészi hivatalok átadás kérdései, a hivatalos órákpontosabb megtartása, nagyobb munkaerő kifejtése, szóval mindaz, a mi ezidőszerjnt a város napirendje. A megállapodásokról értesíteni fogják a város fejét, a polgármestert s rendkivüli közgyűlést kérnek. A városi tisztviselőkkel az értekezlet a városi képv. testület további jó viszonyát és előzékenységét a jövőben is fön akarja tartani, sőt éppen a kölcsönösen fokozott tevékenység és minden jóban való egyetértés kapcsolatától várja az áldást, A derék mozgalom tehát üdvös eredményekkel végezte bo működésót s már most a városi képv. testület, fölébredt jó szellemétől várja az egész nagy közönség, hogy a nagy szavak korszaka helyett az üdvözítő tettek kora következzék s Esztergomra végrevalahára szebb jövő hajnala virradjon. gebb színezéssel, szemei pedig nem voltak fogékonyak erre a szépségre. Egész életében hozzászokott, hogy vörösnek tartsák s mint ilyenről beszéljenek felőle, de sohasem gyűlölte hajának vörös színét annyira mint most. — Szemei pedig kékek, — szólt Erzsike. Családunkban nincs kék szem. Zoltán szemét mondják néha annak, de az éppen olyan mint az öné, Ilona kisasszony. Ilona szeme pedig szürke volt. — Magas termetű — szólt Lujza közbevetőleg. — Igen magas — igazította ki Aranka, — azt mondta Zoltán, hogy oly magas, mint minden nőnek lennie kellene. Ilona kisasszony pedig öt láb egy hüvelyk magas volt. — Ügyes — jegyezte meg Erzsike — s ez kár." Sajnáljuk, hogy oly tökéletes. Juli néni igen sokszor fog tépelődni cseItély képességeink fölött. Oly ügyes mint ön, azt mondta Zoltán. — Azt hiszem, hogy még ügyesebbnek tartja — susogott Lujza bizalmasan. -— Az sem lehetetlen, — szólt Ilona kisasszony szomorúan. Egyszerre odalett minden jó kedve. Leült a hinta-székre, melyen előbb Zoltán ült, hátravetett* magát a puha támlányra, s igyekezett résztvenni a leánykák társalgásában, de nem ment. Oly dolgok, melyekkel mostanáig könnyedén elbánt, lehetetlenné váltak reá nézve. Mosolyogni, könnyedén beszélgetni nem állott hatalmában. Találomra felelt, ha a leánykák valamelyike szólt hozzá. Zoltán ügyei nem látszottak öt érdekelni, talán kimerült a j korábbi társalgásban s elálmosodott. A leánykák megszűntek hozzáfordulni megjegyzéseikkel, újból közelebb ültek a tűzhöz s nagyérdekü dolgokról beszélgettek maguk közt, pl. hol fog lakni Zoltán, mit fog szólni Juli néni, hányszor fogja őket Zoltán meghívni, vájjon a menyasszony ruhája selyemből lesz, avagy kasmírból. Ilona szótlanul ült a hinta-székben s a leánykák esengő hangja mintha messziről hatott volna hozzá. Alig ügyelt szavaikra s másnap mégis visszaemlékezett a leánykák vidém csevegésére s azoknak legjelentéktelenebb megjegyzéseire. — Szép volt Zoltántól, hogy elmondta nekünk a dolgot, — szólt Aranka. — Nagyon szép, sóhajtott Lujza. Szeretném, ha nem kellene titokban tartanunk ; mert óhajtanám vele meglepni Juli nénit, Ilona kisasszonynak megmondtuk. Van még valaki, akivel közölhetnŐk ? — Titok ! Titok volt ? — szólt Ilona igen erőtetett mosolylyal- Az önök modora kissé sajátságos a titoktartásban. — De csak részben volt titok, — magyarázta Erzsike. Nem kell nagyon megerőtetnünk magunkat a titoktartásban, mondta Zoltán, csak Juli néni előtt ne említsük vagy más valakivel a házon kivül. — Tehát csak Ilona kisasszonynak mondhatjuk el, — jegyezte meg Erzsike elgondolkozva. A legközelebbi napok alatt nem történt semmi uj. Ilona igen halvány és levert volt. Különben nyájas i>és barátságos mindenki irányában, most azonban túlzásba esett és mosolygott, midőn sírnia kellett volna. Zoltán ezrede Hatvanban volt, mintegy hat mértföldnyire a fővárostól s gyakran bejött lóháton. Két izben igen nyomott hangulatban tért vissza ; Juli néni honn volt, az Ő társasága pedig nem gyakorolt semmi vonzóerőt. Harmadik látogatása alkalmával nagyobb elővigyázattal élt: Juli néni kiment két fiatalabb unokahugával a városba, Zoltán pedig azonnal az iskolaszobába ment, hol Ilona kisasszony időzött Erzsikével. Erzsike festéssel foglalkozott, Ilona irt az ablak közelében. Zoltán Erzsikét üdvözölve, Ilonára tekintett, miközben szemei ragyogtak a boldogságtól. Ilona föltekintett s arczán a vörös szín és a halványság váltakozott. Az utóbbi napokban tudatára ébredt annak, mit sohasem akart bevallani azelőtt még maga-magának sem . . . hogy szereti Zoltánt és hogy képzelődött, sőt meg volt győződ ve, hogy hajlama viszonoztatik. Hasztalan igyekezett mosolyogni tévedése fölött s azt kiverni elméjéből. Kudarczot vallott. Most már tudta, hogy mennyire tévedett. Szive az örömtől dobogott föl Zoltán hangjára és léptei zajara ; s a következő pillanatban, puszta gondolatára a Zoltán által szeretett aranyhajú szép leánykának, halott és örömtelen volt előtte az egész világ. Zoltán mosolygott reá, midőn kezet fogott vele, Ő pedig nyugodtan tekintett fel reá és szintén mosolygott, de tekintete megzavarta és elszomorította Zoltánt. A vidámság, melynek látásához szokott, eltűnt a leányka szeméből ; hangja elvesztette kellemes csengését, midőn vele beszélt: mosolya inkább udvarias volt, mint természetes. Ilonának eszébe jutott midőn föltekintett Zoltánra, hogy bizonyára az a szándéka a kapitánynak, hogy tudomására juttassa titkát a leánykák által. Azt hitte, ismeri Zoltán okait. Zoltán sejtette, hogy ö szereti s megtett mindent arra nézve, hogy jó és szívélyes legyen iránta. Most csak egyetlen teendője volt . . . világosan és félre nem magyarázható módon be kell bizonyítania előtte, hogy csalódott abban a föltevésben, hogy ö boldog és közönyös. — ön el van foglalva — szólt Zoltán félig-meddig mentegetőzve. Bizonyára zavarom önt. Dolgozik ön az ön nagy regényén, Ilona kisasszony ? — Mi beszéltünk előtte a regényről — sietett Erzsike a magyarázattal. — Hogy érzi magát a hős ? — kérdezte Zoltán mosolylyal. A hősnő még mindig kegyetlen hozzá ? — Oh, az már elmúlt — szólt Erzsike. A hos most egyszerű leánykával kelt egybe . . . azzal, a ki szerelmes volt bele. Nem táplálok valami jó véleményt a hös felől. De Zoltán sokat ad reá, nemde Zoltán ? Ha tulajdonképeni hősnője kikosarazza, nőül vesz valamely egyszerű leánykát, ki szereti őt . . . nemde Zoltán ? Te igy mondtad, Zoltán, igy mondtad. Zoltán ártatlanul vagy nem ártatlanul, a legnagyobb zavarban volt; Ilona összeszedte írószereit, miközben örömtelen ül mosolygott, mintha ez a beszélgetés éppen nem érdekelné Őt. (Vége köv.)