Esztergom és Vidéke, 1890

1890-02-13 / 13.szám

K8mi «jüM_ xn. ÉVFOLYAM. 1 3. SZÁM. CSÜTÖ RTÖK, 1890. FEBRUAR ÍJ. ESZTERGOM és IfIDEKE , Városi s megyei érdekeink közlönye. „ "I M«rc!F.!>:MlK 11 ETP.il IK INT K^TSZP'.n • J S Z E ÍH(TSTT Ö S E G : HIRDET ÉS'C-K: VASAKNAP ES CSÜTÖRTÖKÖN. BOTTYÁN-UTCZA VIOLA-HÁZ ^22. SZÁM ALATT, < HIVATALON IIIIMUIITKSKK ^ MÁ'«ÍN IM«MSTKK«K.1 I'll A) l'VriilSl Á |i : ii.iv« •-> l«v HV.«IUM»< vww/.e; illet". kiir.WMM.Miv.'U '..H.UMUÍ.'ÍU | | H'/ÓIÓI IOÍI n/.Aig - frt *i~> kr.j i »»«Hfcs»U«.|"><l:ÍH nyáriul, l'-fíjn I *"« . i 6 frt - kr. |j l/l A nfüTTw AT ÄI . I00-á()llig . J írt f»0 kr.i ! li'i n y-.HÍI l.í.n n k«/.iill»t.»«fe. § f& éue 3 írt - kr. KIADGHSvAl AL I Win ROQ iu- . s frt Sfí kr.i ; I i»*«ny«-»«*x 1« I frt no | ( r. ; ; SZlLCI Hi;il Y I-TÍ ; ;R 'MM: .SZÁI4, Hály-K'Kj 84) kr. ; j NY II.TT KI? mm *•) kr. i ! J.V ^_*^J ?J^ ra _ hová n IÍI.(I Iii villains H ;i. ui't^Mii liii .lelései, a i^ilHei I.« N/,;ÍII! kft*- ' I IJ 10111 e 11 v«k, »»löliy.ulóni |iéir/.ek riinliuiinli'iHo k inle/.oiiclíiii. Esztergom tájszépségei. (Felolvasás a Kárpát egyesület budapesti osztályának felolvasó estéjén febr. 8-án ) A turistaság hazánkban egészen uj mesterség s mint ilyen nemcsak ideg­erősítő, izomfejlesztő, tüdői ági tó test­gyakorlat s a közvetlen természeti szép­ségekben gyönyörködő lélek el merülése és felüdülése, hanem egyúttal sok te­kintetben felfödöző foglalkozás is. Mert liaz;inkban igen ösmeretes a, Salzkam­mergut panorámája, de kevésbé Erdély vadregényes iája ; kevesen vannak, kik nem gyönyörködtek a fölséges svajczi látványosságokban, de sokkal többen, a kik csak most kezdenek érdeklődni kár­páti gyönyörűségeinkért, alföldünk cso­dálatos délibábjaiérts magyar tengerkénk bájos punorámájáért. Az ilju Budapest fiatal fantáziájával világvárosi álmokba szövi nagy jövője igézetes képét, melynek csodálatos rá­mát kínál a természet a legközelebb eső vidék szépségeiben. Az emelkedő fővárosnak előbb-utóbb múlhatatlanul meg kell hódítani gyönyörű környékét, hogy kitűnő vize és levegője, hűvös erdeje, visszhangos völgye is legyen, a hol megpiüenjen és felüdüljön. A főváros legközelebbi vidéke pedig szives örömest fogadja a várvavárt hó­ditókat, örömest megkapitulál nekik min­den föltétel nélkül, sőt hadisarcz fejé­ban vendégszeretettel ajánlja föl árnyas fái, hűvös bokrai s illatos mezei virágai milliárdjait, kristálytiszta forrásvizét, a milyet a fővárosi emberek csak a me­sékből ismernek, szűz levegőjét, mely­nél nincs különb gyógyító szer a pa­tikában, visszhangos hegyeit, melyekről édes anyánkat a Dunát, vármegyéken keresztül kisérheti szemünk, regényes romjait, mondás szikláit, mosolygó völ­gyeit, melyeket a népdalok egyszerű nyelvén magasztal a nép. Mindez a sok természeti szépség, tömérdek kincs a fővárosé. Gyönyörű szépségekkel áldotta meg az Isten Esztergomot és kis megyéjét különösen azon a tájon, a hol Pest megyével ölelkezik. Ez a ritka szép­ségű hegyes-völgyes egészséges és ter­mékeny magyar vidék a fővárosnak van szentelve. Népe a főváros rokonszenvé­től várja felvirágzását, terményei és természeti kincsei egyenesen a főváros­nak kínálkoznak, visszhangos hegyei, madárdalos erdei, iratos mezei a buda­pestieknek ajánlják költészetüket. Szó­val a legszebb álmainkban megalko­tott keleteurópai világváros szomszéd környéke a főváros szerelmét keresi, mint az elhagyott erdei tündér a ra­gyogó kastélya királyfi szivét. Nem vesztene az egyik sem, ha beleszerel­mesednék a másikba: a vidék jólétet s a főváros hozzá méltó gyönyörű vi­déket kapna cserébe. Budapest közvetlen közelében két régi város dicsekedik az első Árpádok­kal. Az egyik Esztergom, a másik Szé­kesfehérvár. Esztergom múltja azon­ban sokkal fényesebb, környéke a fő­városhoz sokkal alkalmatosbb s felol­vasásom tárgya is annyira meghatáro-, zott, hogy nem mehetek tovább Esz­tergomnál. Esztergom mindössze egy egészséges kis kirándu'ás Budapestről. A ki a Pest és Esztergomegye határai közt el­terülő gyönyörű vidéket látogatja, az nem egyszer találkozik ott vidám pesti karavánokkal, melyek tovább mertek menni a budakeszi erdőnél és Gellért­hegynél. A turisták tapasztalásból tudják, hogy akár vasúton, akár hajón a derékszög két fővonala szerint az ut majd két­szer nagyobb, mint az átlós gyalogjárá­son. És igy nem is valami hőstelt, ha a karavánok fáradatlan hölgyekkel egye­temben egyenesen begyalogolnak Esz­tergomba, ott megint végig járnak né­hány angol mérföldet templomokban, muzeumokban, palotákban, azután rövid pihenés után vidáman végzik utjokat hazafelé, hogy mire kigyujiják a gázt, otthon lehessenek. Ez mindössze is csak egy kis egészséges kirándulás. A ki azonban egyszer is megcselekedte ezt a jeles testgyakorlatot, az szinte csodálkozni fog azon, hogy miért gravi­tél a fővárosi közönség a visegrádi, nagymarosi és verőczei homokhegyek és verőfénykatlanok közé, a hol alig van egyéb élvezhető a svábok együgyü­ségénél s a jó dunai levegőnél. Nya­raló helyekül a főváros mellett főkép három regényes vidékü, festői szépségű, erdős, völgyes, változatos poutot fog­nak a jó izlésü turisták kijelölni. Az első a pilisi hegyek között az ősi di­csőségű Dömös, a második a vadregé-! nyes Szentlélek s a harmadik maga aj változatos esziergomi panoráma. Mind a 1 három predesztinált fővárosi nyaraló hely alig ismeretes éppen azok előtt, a kik nemcsak nyaralni, de a vidék szépségeiben gyönyörködni is szerelnek. A főváros környékének szépségeit azonban a fővárosi turisták egyesülete, a hivatalosan kimondhatatlan hosszú nevű egyesület, kezdte először behatób­ban ismertetni, nemcsak írásban és kép­ben de kalauzolásban is. A főváros környéke s ebbe mindig beleértem Esztergommegye haláros ré­szének természeti szépségeit is, évről­évre ismeretesebb lesz éppen azok előtt, a kiknek azt maga a természet aján­dékozta, mikor pazarló jó kedvében volt s igy remélhető, hogy nemsokára nélkülözhetetlen kiegészítő része, egész­ségi tárháza, uj éléskamrája lesz a fő­városnak. Az első Árpádházi királyok a ter­mészet ritka szépségeivel megáldott Esztergomot és környékét szívesen vá­lasztották székvárosul és üdülésül. Szt. István atyja., Géza fejedelem idejében Esztergomban találkozott a kelet- és nyugaleurópat műveltség, a görög és és német befolyás, itt emelkedtek a görög katholikus és római katholikus vallás első hullámai, melyek szent István bölcsőjót vették körül. A ma­gyar nemzet sorsát azonban a nyugat­európai műveltségnek, a szomszéd né­met hatalom rokonszenvének s a római katholikus vallásnak diadala döntötte el. Hazánk a nyugati műveltség köte­lékeibe lépett s azóta kilenczszáz esz­tendőn keresztül a nyugateurópai kul­túra befolyása és szolgálata alatt áll. Kelet és Nyugat versengését a közöttük AíJszterjoiMiÉf tárnája. A bácsi menyasszonya. (Folytatás.) — És mikor esküszöl meg vele, — kér­dezte Lujza kíváncsisággal. Nemsokára ? óh, legyünk mi a nyoszolyó lányok, kedves Zoltán ! — Igen — szólt Zoltán mosolyogva — majd gondolok reá. Ti igen gyorsan kö­vetkeztettek, hiszen még ki is kosarazhat. — Óh, az nem valószínű, jelentette ki hévvel Aranka. — Azt már nem tudom — viszonzá Zoltán. Látszott, hogy egyszerre kétség vett rajta erőt. — Sőt én igen valószínű­nek tartom. Egészen jó ember vagyok, de ö talán nem igen sokat tarthat felőlem, de miért is tartana ? Sivár szünet következett. Zoltán háttal állt a tűznek, Aranka pe­dig elgondolkozva nézett maga elé. — Ilona kisasszony regényében — szólt Aranka, még mindig gondolkozva — a hösnö kikosarazza a hőst. De azt nem tar­tom szépnek az utóbbitól, hogy azonnal elmegy és egészen más, szegény és egy­szerű leányt vesz nőül, a ki szereti őt. Tegyük fel most, hogy szerelmed tárgya kikosaraz téged, ugy cselekszel te is V Zoltán szemében ismét a vidámság tüze gyúlt ki. A leánykák arcza annyira számító és komoly kifejezéssel bírt, hogy az ő komolysága eloszlott. — Igen, éppen azt tenném én is, — szólt. Ebben a pillanatban léptek zaja hangzott kívülről s nem sokára koczogtattak az ajtón. Az inas volt. teríteni akart a vacsorára. Zoltán távozni készült. — A titkot megőrizzük — szóltak a leánykák búcsúzóban. — Senkinek sem mondunk egy szót se belőle. Jó éjt, Zol­tán ! Jöjj ismét, mielőbb. Fél órával később asztalnál ültek a leány­kák, könyökeiket a fehér abroszra támasztva, szemeik ragyogtak s nyelvecskéiknek ugyan­csak volt dolguk, midőn egy kocsi meg­állt az iskolaszoba ablakánál és Juli néni Ilona kisasszonynyal beszélgetve, belépett a kapu alá. Édes, dallamos hang »jó éjt« mondott s aztán könnyedén lépdeltek föl a lépcsőzeten. A következő pillanatban megnyílt az iskola-szoba ajtaja s Ilona kisasszony meg­jelent a küszöbön. Kicsiny, gyöngéd külsejű leányka volt, négy-öt évvel idősebb Erzsikénél. Kékes, szürke [szeme s bájos alsó ajka elragadó volt, méltóságos, nyugodt maga­tartással s egészben inkább kellemes és pikáns mint csinos. Szája, habár azt senkise kívánhatta ki­sebbnek, kissé nagy volt a hibátlan szép­séghez, orra jelentéktelen, arcza lágy és tiszta, de itt-ott a nap nagyon szeretőleg erintette s apró szeplő-foltokat hagyott rajta vissza. Mosolylyal ajkán lépett az iskola-szobába. Unalmas társaságban lehetett s örült, hogy ismét honn lehet. A leánykák valamennyien csevegtek, még pedig kissé líángosabban mint illett volna, de neki jól esett még a zaj is. Aranka széket tolt számára az asztalhoz, Erzsike kendőjét, kalapját vette el, Lujza pedig bort, piskótát és kalácsot tett az asztalra. — Sokáig kimaradtam, — szólt Ilona könnyedén sóhajtva. — Csak nem untátok magatokat ? — Mi ? — kiáltott föl Erzsike. — Hona kisasszony, ha tudná, ki volt itt ! Csak­nem azonnal jött az önök távozta után s éppen most ment el. Nagyon jól töltöttük az időt. Ilona elpirult kissé ; tekintetét elfordí­totta növendékeiről, nem akarta kérdezni, hogy ki volt a látogató. — Zoltán sejtette, hogy Juli néni nem lesz honn — szólt Aranka. Azt hiszem, egyedül velünk akart lenni, minthogy va­lami mondani valója volt számunkra. — Valami titka volt közlendő ? — kér­dezte Ilona könnyedén, mosolylyal. — Lujza, könyöke lyukat furt ruhája ujján ! Ezt ki kell javítani holnap. Talán nem az volt szándokában, hogy valami kivetni valót találjon a leánykák valamelyikénél, de a társalgásnak akart ezzel más fordulatot adni. — Holnap megfoltozom — szólt Lujza kissé félénken, de mohón. De Zoltán oly csodás titkot mondott el magáról. Gondolta e ön valaha, hogy szerelmes a fiu ? A hirtelen ráfüggesztett három szempár éles tekintete zavarólag hatott. Ilona föl­kelt, a tűzhöz ment, letérdelt a szőnyegre s ugy tett, mintha kezét melengetné. — Ezt sohase gondolta volna ön, nemde ? ismétlé Aranka. Ilona már régen gondolt erre, de nem mondta meg. — Tehát szerelmes ? — kérdezte. — Mondta azt önnek, Aranka ? — Mindent elmoudott nekünk pontosan, viszonzá a leányka. — S mi leszünk nyoszolyó leányai, — tette hozzá Lujza. Ilona kisasszony gyorsan megfordult s idegenkedve tekintett a leánykákra. Zoltán menyegzöjéröl beszéltek, mintha ez mái­egészen bizonyos és közel álló lenne s valamely okból elvesztette bátorságát s lehetetlenuek tartotta a mosolyt vagy a választ. — A menyasszony csinos — szólt Aranka. Zoltán bájosnak találja, ön is szeretne szép lenni, Ilona kisasszony ? . . . én igen. Ilona fölemelkedett térdelő helyzetéből s most ott állt, a tűzre pillantva s arczát elfordítva a leánykáktól. Hangja reszketett kissé. — Talán óhajtottam egykor, midőn oly eszelős voltam mint ön most, Aranka — szólt mosolyogva, miközben önkénytelenül tekintett a kandalló fölött álló tükörbe. Nem, nem volt szép s ö is esztelen volt, mert sajnálkozott hiányzó szépsége fölött. — Zoltán íeirta nekünk menyasszonyát, — folytatta Aranka. Szép, haja aranyszín, a legcsinosabb minden más szín között. Ilona kisasszony ismét a tükörbe nézett. Haja szép volt, csinos hullámzásban vissza­fésülve homlokáról ... de nem arany-haj. Voltak közötte szálak, az aranynál mele-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom