Esztergom és Vidéke, 1890

1890-12-03 / 96.szám

1S8ZTK»(?0M XII. ÉVFOLYAM. 96. SZÁM. VASÁRNAP, J89 0. NOVEMBER 03. ESZTEtfilH és WlE ti _ . Városi s megyei érdekeink közlönye. (| j j MuraiiíLniriiK HE'I'HTNK ÍH'Í' KÜTS"*.*-. I SZE RKE8Z TÖ S ÉG: ~H Hl RD E T É S EK VASÁRNAP E SCSU rÜRIuKÖN. PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT ! IIIV/VTAI.O.S JIÜMXIITRSIOK \\ \ mitíkti imwm'úimK M ]. <") !<' 1 r /. IRT JilSí t ÁH • itovn * kp*B«Hpw remét ilM<"> kft/,i«m«liY«k kü I'1 nixintr. 1'smnHóI 100 «/.ÓÍJÍ - frt 75 kr J I mégál%ó<tftH Hzeririt legt« Ii «**«**v«« . . . . . « f,t - ki. i/ijinÁmw»Tni . 100-äOO . 1 fit 50 kr, | tÄu. v «H„l,l.w. ttriltninek. j félévié 3 írt - kr. ; KIADOHIVArAL : MO-SOO-Ig . 3 írt SB kr.i ; t t . — iiKfi.veclf'vi» 1 írt KO kr. j SZfcCI 1 Rl'1 V I~'J'lí'.R í*8I. SZ Á M, »«ly«K.lij SKI kr. j NYII.TTKR H»ra 30 kr. !1 ^ Euv e»>*in áru 7 kr. , l0vA fc , f|{( |,j Vfli i..,,i 0K s ,IHÍ<WÍ, ágWartiS *r,&nf kBss- ' ____TZ_ ' - " - ­'—. II J| IcKHíiivttlí, i'löli/.fl(>HÍ jiéti/i'k rocl;iiii;iliisft!( iiil(í/,«inlí5k. || Esztergomi programm. Esztergom, nov. 29. A városi közéletnek uj korszaka kez­dődik. A Városi Kör nemesik az egész intelligencziának, hanem minden esz­tergomi választó polgárnak jogot ád arra, hogy beleszóljon a közügyekbe. Rövid idő múlva a közügyek iránt való érdeklődés esztergomi programmot fog teremteni, mert ilyent még nem ismertünk eddig. Esztergom eddig nem megállapított programm szerint fejlődött. Kidolgoztuk azt, a mi éppen napirendre került s hasznunkat iparkodtunk keresni abban, a mit mások spekuláeziói stilizáltak. Nem tartozunk azok közé, a kik vér­mes reményekkel tekintenek a közügyek ujjáteremtésófc munkáló Városi Kör működése elé. De azok közé sorakozunk, a kik hisznek Esztergom szebb jövőjé­ben, Esztergom életrevalóságában s azt szorgalmas ós becsületes munkával mi­előbb ki is akarják küzdeni. A Városi Kör első hivatása lesz, hogy munkaprogrammot teremtsen. — Munkaprogramra nélkül tervteleu ós fogyatékos minden iparkodás. Nagyon sok beszédet hallottunk már a város közgyűlési termében s külön­féle értekezleteken, de nem hallottuk még sohasem a tennivalók összegezését, az el halaszt hatatlan ügyek fölsorolásai és osztályozását, a kérésiül vitelre al­kalmas eszmék egymásutánjának meg­állapítását s a viszonyokkal megalkudó körültekintés ujabb szempontjainak és észrevételeinek sorrendjét. Minden város sorsa a polgárság ke­zében van. A mit a közügyekért lelkesedő polgárság szépnek, jönak és nemesnek érez; hasznosnak, szükségesnek és mel­lŐzhetetlennek talál, azt megvaiósiiják a város tisztviselői, a kiktől nem any­nyira nagy ideákat, mint szorgalmas és biztos sikerű munkát várunk. Az ideák melegágya a polgárság fórumán van s nem a hivatalokban. De a ke­leszt ülvitel ereje s az alkotás hatalma azután nem a polgárságé, hanem a tisztviselőké, a kiket a közügyek gya­korlati szolgálatáért emelt föl a pol­gárság bizodalma. A közügyek fölépítendő csarnokának kövei készen vannak a közélet bányái­ban. Hogy milyen legyen ez a csarnok, azt a polgárság óhajai és vágyai ter­vezik. Do a fölépítés munkájának dicső­sége a tisztviselőké. Jó anyag, jó terv, jó munka kell az évszázadokkal daezoló alkotásokhoz. Közügyeink számára nyílt fórumot nyit meg u Városi Kör. A polgárság ez a fóruma fogja legékesebben meg­mondani, hogy mire kell iparkodnia a fejlődő Esztergomnak. Teremtsen a föléledt közszellellem Esztergom boldogitására olyan munka­programmot, melyért jobb sorsú utódaink mindenkor a hála és kegyelet elisme­résével adózzanak! Magyar szocziálpolitika. Budapest, nov. 29. A munkások betegsegélyezéséről szóló törvényjavaslattal megtette Magyaror­szág az első érdemleges lépést a mun­kástörvényhozás terén. S e javaslatnak elfogadását a képviselőház közgazda­sági bizottságában , ugy kell tekinteni, mint parlamenti helyeslését ama bátor kezdeményezésnek, melyet az erélyes kereskedelmi miniszter, Baross G-ábor ez irányban megragadott. Minden más államnál később szánta rá magát Magyarország, hogy a szoeziál­reformátod|törvényhozás útjára lépjen ; de senkiuelc sincs joga e miatt a magyar államnak szemrehányást tenni ; mert meg kell fontolni, hogy a modern ma­gyar állam egész szerkezete a classicus nemzetgazdászat alapján nyugszik, mely kár hoztál an dónak tartja az államhatalom beavatkozását a munkaszerződés fel­tételeibe. Továbbá nem szabad figyelmen ki­vül hagyni, hogy mig más államokban a nagyon fejlett ipar a mnnkásproletá­riátus légióit a létező rend ellen harezba küldeni fenyegetett : Magyarország ityj veszélynek nem volt kitéve kezdetleges iparával. A »jam proximus ardet TJca­legon«, a kényszernek e külső oka, mely a nyugoti iparállamokat az államszoczia­lismus útjára szorította, nálunk nem létezett; sőt inkább az iparos munká­sok gyér száma Magyarországon ked­vezett az állam könnyű vérű s gondta­lan felfogásának a munkásmozgalom­mal szemben létező feladatok tekin­tetében. Kettős akadályt kellett tehát elhárí­tani, mielőtt kormányunk ráadhatta ma-| gát, hogy az államszoczialisztikus tant konkrét módon érvényesítse. Szakítani kellett a manchesterismus hagyományaival s le kellett győzni a gondtalan indifferenfcismusfc, mely itt a munkáskérdósre vonatkozólag uralko­dott a szellemek felett. Korlátlan di­cséret illeti a kormányt az okosságórt és erélyért, melylyel e kettős akadályon tul(elte magát. Teljes pietással a tisz­tes hagyományok iránt lépett azon útra, melyet a korszellem minden modern államnak kijelöl : a szocziálreformátori törvényhozás útjára, melyen egyedül le­het meggátolni ama megrázkódtatásokat, melyek szükségépen kisérői lesznek a (ársadal mi átalakul ásíink. A vasárnapi munkaszünétről szóló törvény biztosítani fogja a munkás jo­gát szellemi phisikai üdüléséhez és képessé teszi, hogy a hót nehéz fárad­ságai után az erkölcsileg tisztító csa­ládi életnek szentelhessen egy napot, hogy a következő héten uj erővel lás­son munkájához. A betegsegélyezésről szóló törvény pedig hatékonyan ótalmába veszi a munkás egészségét és testi in­tegritását s lehetőséget ad neki, hogy megbetegedés esetén a maga koplalása és családja nélkülözése és szüksége nélkül iparkodjék egészségét helyre­állítani. Többó nem vonhatja el magát az ál­lam azon kötelezeltségiől, hogy a mun­kás életét védje, mert annak testi jó­léte az alapja minden társadalmi vi­rágzásnak. De az emberiségnek most fejtegetett indokain kivül iparpolitikai tekintetek is szólnak egy beteglörvény alkotása mellett. Mert ha Magyarország e részben más államok mögött marad, kettős veszélynek teszi ki magát : elő­BIZONY KQSSOTk VOIaTAM. •, Bizony ross'/ul voltam miír magam sem hittem, Hogy valaha verset kanyarítsak itten, Félig ól?e, féliií holtan lesem, vártam, Mikor ébredek fel már a menyors/ágban. Láttam a halált már, amint csont kezével, Egyenesen csak a torkomnak merészel, Jéghideg borzongás futott rajtam végig . . . Ünneplő ruhába bujtattak a nénik. Ravatalom mellett sárga gyertyák égtek, Lobogtatták holmi vén asszony beszédek; Kehány vén szipirtyó azt is hajtogatta: Minek az a drága selyem alj alatta. Toltak a tömegben, a kik részvét mellett, Egymás között élénk eszme-haruzra keltek, Váltig bizonygatták, erősen harczolva, Hogy nem lettem volna jegyaiő a falumba. Mind ellenem voltak; esak egy áldott folytou, Állva ásójával a felhányt sirhanton: „Husz éve hogy ások sirt a halottaknak, De még ennyi snapszot éltemben nem adtak" . . . LÉVAY SÁNDOR. Margit ssercaGsáJs. — Rege. — Egy ködös, hideg téli napon a kis Mar­git nagy ügy gyei-bajjal igyekezett házikó­jukból a város felé. Egész éjjel havazott, az utak térdig érő hóval voltak borítva s szegény Margitkának bizony dolgot adott, mig keresztül lábolt a havon. Nyolcz éves volt, szelíd, kedves, jó szivü kis teremtés, habár igen, igen szegény.! Fejét kopott vékony kendő födte, rövid szoknyája is nagyon viseltes volt már és czipői olyan rosszak voltak, hogy alig haladt pár lépést, már átnedvesedtek. Aztán n^m is az ő lábára szabták biz azokat, ugy kapta félig elnyütten valakitől. Igazán szánandó volt a kicsike, a mint dermedt kis kezecs­kéit gyönge testéhez szorítva a város felé haladt. Édes anyja küldte. — Rosszul érzem magamat, kis lányom! — monda. Eredj, vedd ki a pohárból a még benne lévő pár krajezárt és szaladj magadnak kenyeret venni. — És ha elfogyasztjuk ezt a kis kenye­ret, mit eszünk holnap, ha nincs pénzünk ? — kérdé Margit szomorúan. — Isten majd gondoskodik rólunk. Aztán föltekintett az égre, oly tekintet­tel, mely kifejezte mindazt, a mit imájá­ban kérhetett volna. A jó Isten minden nyelvet ért, még a szemek néma beszédjét is érti. Margit tehát elindult és tőle telhetőleg sietett, hogy minél előbb visszatérhessen beteg édes anyjához. Egyszerre zajos nevetést s örömujjongást hallott. Margit szegényke ama boldogtalan gyerekek közé tartozott, a kiknek még soha sem volt játékuk, ]§des anyja szegény öz­vegy asszony volt, a ki keze munkájával tartotta fönn magát és gyermekét; de mivel folyvást betegeskedett, sokat kellett kis leánykájával együtt nélkülöznie. Margit tehát a játék élénk lármáját hallva, megfeledkezett egy pillanatra szo­morú helyzetéről a metsző hidegről és el­mosolyodott. Az ut kanyarulatánál néhány fiu nagyon el volt valamivel foglalva, a mit Margit nem láthatott. A kis leány nem akarta útját ácsorgással meghosszabbítani, de igy gondolkozott: »Egy kis ideig csak nézhe­tem őket, aztán jobban fogok sietni, nehogy megvárakoztassam ágyban fekvő beteg ma­mámat. Ha tudnátok, mit látott Margit, midőn közelebb ért! A fiuk nevettek és kiabáltak azzal mulatva, hogy egy szegény kis ma­darat kínoztak, mely a nagy hidegben le­hullt a levegőből épen oda, a hol e vásott gyermekek hólapdákkal dobálóztak. — Oh csúnyák! — monda magában Margit, a mint a fiukat meglátta. — Megkötözték a szegény madárka lábait s mind a két szárnyát levágták! Hogy rán­gatja az egyik a madzagot! S én jó Iste­nem, az a másik a tollát tépi! Ob, a go­noszok ! Odalépett bozzájok és siránkozó hangon igyekezett a madárkinzók szivét meg­lágyítani, hogy ne bántsák a kiesit, eresz­szék szabadon. De a fiuk még jobban ka­ozagtak és azt mondták: — A madár a mienk és ez minket mulattat . . . — Adjátok a madarat nekem ! — szólalt meg ismét a lány. — Oh épen! Eltaláltad! — kiáltá a legnagyobbik. — Odaadjuk, ha megveszed! — szólt a másik. Margitnak csak nyolcz krajezárja volt s ezen kenyeret kellett venni! szomorúan lehajtá tehát fejét és már folytatni akarta útját, midőn egy kis szalmarakást pillantott meg, melyet a harmadik fiu készült meg­gyújtani. — Gyújtsd meg, gyújtsd meg! — kiáltá a legnagyobbik. — Te pedig Margit ma­radj itt, ha valami mulatságosat akarsz látni. Megsütjük a madarat elevenen! Majd meglátod, hogy fog röpködni, hogy meg­szabaduljon. Oh ez pompás lesz! Margit szeme megtelt könynyel. Ránézett a vergődő áldozatra-s megszólalt: — Hogy adjátok a madarat ? Megveszem. — Két krajezár az ára ! — kiáltá az egyik. — Hohó! . . . három krajezár, mert hárman vagyunk! — szólt közbe a leg­nagyobb. — Ennyit különben is megér. Három krajezár, mily nagy összeg volt most Margitnak! De szenvedni csak nem hagyhatta a szegény madarat! . . . Hogy megpörköljék! . . . Lassacskán — édes anyjára gondolva — előszedegette zsebkendőjéből a három kraj­ezárt, átadta a fiuknak és a kis madárral sietve távozott. A városban öt krajezárért kenyeret vett, aztán haza ment. Kissé nyugtalan volt, hogy mit szól majd édes anyja ehhez a pazarláshoz ? De a madárka oly bizalmasan simult bozzá s oly hálásan nézett rá! Az anya pedig megölelte leányát, a helyett hogy megszidta volna. — Isten meg fogja jutalmazni jószívű­ségedet ! S este a kis házikóban a legcsodálatosabb dolog történt, Margit a madarat a tííz kö­zelében egy kosárba tette, egyik lábát pedig rongyocskával gondosén bekötözte, mert a láb vérzett. Lefekvés előtt még egyszer megitatta kis sebesültjét és megvizsgálta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom