Esztergom és Vidéke, 1890

1890-05-22 / 41.szám

ESZTERGOM XII ÉVFOLYAM. 41. SZÁM. CSÜTÖRTÖK, 1890. MÁJUS 22. 1^31 ^ I „ _____ _ _ Városi s megyei érdekeink közlönye. „ „ J MltflHSLBNIK HETEN KINT KÉTSZER : S Z E R K E S Z T Ő S E 6 : 1 «1^0 ET ÉSEKv VASÁRNAP ES CSÜTÖRTÖKÖN. PFALZ-HÁZ, FÖLDSZINT HIVATALOS IUIÍUKTKSUK : ;n nm'm muumóamk I |I'III<")Kl'/iNTKSI Ál! : M»á n l*p,**«t}«ini rén/.«t. ill«tíí kü/,|Mii»iiY«l' kiiMnmiftb. 1 s/.ólól 100 *r/.ói«r — frt 7ö Icr.i ; meg;tlla.j>oil:iH Hztsriiit Jcgju I II é«**» *u« 6 fit — kr. i/iAnr^m/ATAi . ! 100-200 ig . 1 frt 80 kr.iji tá.i. v rabban kSxMutiuk. fél eue 8 fit - kr. KIAÜÜlilVAlAL . •OQ-.JMQ.fe . % ht SS ki:l\\ ,— || iifgf«ilivi* I írt no kr. SZÉCHENYI-TÉR 331. SZÁM, Hély«««lij 80 kr. j|j NYII.TTBIt „ura 550 kr. | ^1 _ _i!j > __j 1 _ IIDVÁ a lap bivalalu« s a iiiag.tii binlalései, a nvil"«i)>« szánt köz- ' ~ _ ! _^ jj leméiiyok, el<"IÍ7.öl.éni pénzek én iydanialások iiitézeinlíík. Városliget. Esztergom, m;íj. 21. Gyönyörű panorámás vidékünk tiszta forrás vize s üde levegője kezdi ki­•csalogatni a visszhangos hegyek s mo­solygó völgyek közé a közönséget, mely -egész télen át jórészt nedves és pené­szes lakásbui, miazmás levegőben síny­lődött s alacsony szobáinál csak piszkos aid vara lehelt még rosszabb levegőt. Az egészség az első szó az élet szó­tárában s nálnnk mégis hányadik he­lyen áll ? A difteritisz kiirthatatlan, az ide tévedt járványok elüzhetetlenek. A milyen nagy a város, olyan ki­csiny az érzékünk ahoz, hogy parkozzunk. A Széchenyi-tér, nem tér, hanempiacz. A plébánia elolt elterülő uj tér, melyet részben szemétlel töltöttek ki, szintén nem akar üde parkká átalakulni. Más városok százezreket áldoznak egy-egy üde ©azért, egy-egy parkért: nálunk philiszteri zugelódást kellenek a kiülte­tett fák. Ilyen egészségtelen viszonyok között valóban pompás ós egészséges gondolat volt a városliget megteremtése. Közel a városhoz, jó sétatérrel összekapcsolva nyitja meg a szépítő társaság az uj ki­ránduló helyet Üde májusi pázsit, sötét­zöld bokrok és árnyékos fák várakoznak •odakint reánk. A fűben vidám gyerekek játszanak, a sással szegett partokon ki­sebb társaságok élvezik a remek ki­látást s a szerény kezdetlegességgel bebutorozott nj ligetet egész karavánok látogatják. Örvendetes esemény ez annál is in­kább, mert eddig utazásba s rengeteg fuvarbérbe került megközelíthetetlen erdeink levegője, ha ugyan az eszter­gomi tájszópségek szégyenére a szom­széd megye hepehupás hegyvidékeire nem akarunk kirándulni. Most már van Esztergomnak is pom­pás városligete. Mindenki megközelíti gyalogszerrel, s nem kell a jó levegőért vámot fizetnie. A városliget már most csak Maece­násókat keres, a kik egy kicsit be­butoroznák. Kellene pedig több pavil­ion, messzelátó torony, Dunafürdő, táncz­tér s különféle zöldbevaló látványosság lehető kevés verklivel. Karolják fel az egyesületek a társa­dalomnak ajándékozott kis paradicsomot. Hozzák divatba a kirándulók, a majá­lisozók s akkor lesz a pompás kis li­getnek szép jövője is. Elismerés illeti érette a szépítő tár­saságot, mely a városligettel ajándékozta meg a várost. Már most az esztergomi közönség jóindulatán múlik, hogy az uj városliget megalapítását ne rös­teljék a szépítő társaság derék oszlopai. A komáromiak vasutunkról. Az Esztergom—Füzitói' összeköttetés­ről majdnem lelkesebben gondolkodnak Komáromban, mint nálunk, hol a vasút mindenesetre uj korszakot fog teremteni. A komáromiak példás felbuzdulásának ad kifejezést a komáromi sajtó, mely vasutunkról igy nyilatkozik : Kétkedő mosolygással fogadták an­nak idején megyénk intéző körei azt a tervet— iraja a Komáromi Lapok leg-' ujabb száma — hogy Esztergom—Fü­zitő között vasúti összeköttetés léte­síttessék. Nem hitték életképességét, nem bíz­tak megvalósulásában. Ábrándnak te­kintették az egészet, melylyel nem érdemes komolyan foglalkozni. Lapunk volt az első, mely felismeré e vasúti összeköttetés vármegyénkre is kiható fontosságát. Elénk figyelemmel kisértük annak ügyét minden stádiumban. Bíztunk jövőjében. Nem szűntünk meg folytonosan agitálni e vasút érdekében. Annál nagyobb örömünkre szolgál tehát, midőn arról adhatunk hirt, hogy e vasút kiépítése immár biztosítottnak tekiuthelő. Az engedély-okirat elnyeré­sére ugyanis a Neuschlosz Károly és fia, valamint Korschitz J. czégek a na­pokban a kívánt 100,000 frt óvadékot le is fcetíék az állampénztárnál s igy az engedélyezés legközelebb várható. Örömmel fogadhatta e tényt Ko­márom- és Esztergom vármegye egyaránt, sőt városunkat is kellemesen lepheti meg e hír ; mert e vasúti összekötte­téssel járó előnyökben — ha nem is egyenlő mértékben — de mindegyik osz­tozkodni fog. Esztergom szorosabban fog füzefcui megyénkhez, mi akár féltett törvény­székünk ügyét, akár a közigazgatási reform idején várható területi rende­zést tekintve, megyénk és városunk ér­deke szempontjából csak előnyös lehet ránk nézve. Azonkívül megyénk egy természeti kincsekben gazdag vidéke kerül bele e réven a vasúti forgalomba, melynek hasznát, jelentőségét csak az tagadja, ki a számok csalhatatlanságában sem hisz. Neszmély, Almás, borai, kőbányái és erdei emelkednek értékben. Megnyí­lik e vidék az idegen forgalomnak s talán nemsokára a fővárosiak egyik nyaraló helyévé emelkedik. Nyerni fogunk e vasút által olcsó kőszent; mert az esztergommegyei gaz­dag kőszénbányák az eddiginél jóval alacsonyabb árak mellett láthatnak el bennünket e fontosságban és fogyasz­tásban mindig emelkedő tüzelőanyaggal. Éppen azért örvendve üdvözöljük az e vasút ügyében beállott s a léte­sülés komoly reményével bizton kecseg­tető ez ujabb fordulatot. János deák hagyatékából (Eredeti ötletek és élezek.) Tegnap találkoztam a doktorral s mutat­tam neki a nyelvemet. Az mondta, hogy baja van a gyomromnak. Hát persze, hogy baja van, még pedig az, hogy nincs mit ennem ! Egy társaságban a termékeny kath. papi írónak a német Stolz Albánnak rendkívüli munkásságáról s éles tolláról lévén szó, va­laki ekép sóhajtott fel: — Hej de kár, hogy nincsen nekünk is magy. katholikusoknak néhány Stolz Al­bánunk ? — Stolz-unk az van özönnel — veté oda az öreg — hanem a mit leginkább bánunk, az, hogy nincsen Albánunk. * Ha valaki fölveti, hogy: »tegyünk va_ lamit a szegény néptanítók sanyarú sorsg, enyhítésének érdekében !« a legtöbb embe r (értve t. i. a nemesebben gondolkozókat) azt mondja rá: »igaz, helyes, tegyünk bi z azokért, szegényekért!« Pedig hát nem i s AzJJutop és Wlimija, Yadáss a veremben. — Elbeszélés. — (Az Eszt. és Vid. számára irta: Munkácsy K.) (12. folytatás.) Jenő alig bírt állva maradni. Reszketve támaszkodott a kőlaphoz. Kérőleg, tiltako­zólag emelte fel a kezét. — Nem, nem, ne beszéljen tovább. Ne kínozzon a szavaival, ön sem szegyenithet meg jobban, mint ha dicsér, nemes tettről beszél. Nyomorult lény vagyok, megvetésre méltó. Vad ember, aki alattomosan bujkált hogy lopva leüthesse az ellenségét. Ma már beismerem én is borzasztó tévedésemet, aki a gyermek meggondolatlan tetteért büntetni akartam az ártatlan, nemes szivü s szentségtelen kezekkel feldúlni valódi szentélyét, jövője boldogságát. De esküszöm önnek, hogy a setét titkot, amelyet a vé­letlen a kezembe játszott s amelylyel az atyját és vele önt megsemmisíteni akartam, sirba viszem magammal. Kihalt már a boszu a lelkemből, nincsen ma abban semmi, csak boszantó üresség és kései megbánás. Irént elhagyta a nyugalma. Mintha félt volna végighallgatni a Jenő szavait. Heve­sen közbevágott. — Ne akarjon vigasztalni engemet azzal, hogy önmagát lerántja. Nem vagyok ér­demes a jóságára, s csak megaláz a bo­csánata. — Sohasem felejtem el — válaszolt Jenő — hogy ki ön és ki vagyok én s tudom, hogy nekem öntől a bocsánatot csak elfogadnom szabad, de felajánlanom soha. De fáj mégis, hogy ellenségének tart, ki elismerem, hogy elég okot adtam e feltevésre. Aki voltam, nem vagyok többé, de ön ezt aligha hiszi el nekem. S a seb­helytől homlokomon se féljen, nem fogja azt látni soha többéj! . . . Holnap eluta­és többé nem térek e vidékre vissza . . . Irén összerezzent s szinte megütődve kérdezte : — Elutazik? • Jenő némán bólintott a fejével. Irén a kezét feléje nyújtotta s ő szen­vedélyesen megragadta. Egy-két perczig önfeledten tartotta azt, mélyen a szemébe nézett. Valami sajátságos titokkezü fátyol takarta el annak a fényét, nem tudta ki­találni, mi rejtőzik mögötte. — Isten önnel akkor — szólott Irén halkan. — Igy lesz a legjobb mindkettőnkre nézve. Elfordult s a következő pillanatban eltűnt a bokrok között. Jenő egyedül maradt a setétben s nem volt ereje megmozdulni, hogy utána men­jen. Mikor feleszmélt, csak egy setét pontot látott még a távolban, az ő kalapja volt. S gyenge, elenyés gyöngy illatot ere­zett a közelében. Olyan érzés szorította össze a szivét, amilyent az elkárhozott érezhet, mikor örökre bezárulnak előtte az éden kapui. Késő este volt már, de a levegő csendes kristályvilágitásban úszott s a tárgyak kör­vonalai még tisztán kivihetők voltak. Nyu­gat felé finom halványzöld színben fénylett az ég. A remény színében és az ő szivébe most költözött be a legfeketébb reménytelenség. VIII. Már minden össze volt készítve az el­utazáshoz. Zarándiné folytonosan könyezve segített Jenőnek a csomagolás munkájában s le nem vette a szemét a fia halvány és szenvedő arczáról. Az ur is idehaza töltötte az egész napot. Azt mondotta: ma nincs semmi dolga sem odakünn, pedig csak azért nem ment ki, hogy a fiával együtt maradhasson. Jenő alig vette észre a kör­nyezete levertségét. Nagyobb volt a fáj­dalma, mint az övéké, de nem voltak könyei. Érzéketlen fásultság tompította el egész valóját. Komor, borongós őszi nap volt, amelyet esős északa előzött meg. Erős szélvihar zúgott az erdőben s verte a még fenmaradt leveleket a fákról. A levegő csipős volt, majdnem hideg, s mindenki örült, aki valami fedél alá visszahúzódha­tott. De Jenő mégis kiment. Be akarta járni még egyszer utoljára az ismerős} helyeket, azokat, ahol Irénnel találkozott. Mint a keleti Mekkában, áhítattal mélázott el mindegyiknél. A bányásztelepre is elvetődött. Szomorú levert arezok fogadták itt, mindenfelé sirás, könyezés. Bement még egyszer betegeihez; ezektől hallotta, hogy az általános levert­séget nem annyira a minapi katasztrófái okozza, mint a földesúr ma kiadott rende­lete, mely szerint az egész személyzet no­vember elsejével el van bocsátva, minden végkielégítés, vagy kárpótlás nélkül, miután ők okozói a kárnak, amelyet vigyázatlan­ságuk következtében szenvedett. Már jártak is a munkások nála kegyetlen végzése megváltoztatását kérelmezve, de ő nem is; fogadta őket, csupán az inasával izenti ki, hogy hagyjanak neki békét, ne alkalmat­lankodjanak, ugy sem vonja vissza a ren­deletét s még örülhetnek, hogy kártérítés fejében a bérüket vissza nem tartja. E szörnyű hir egyszerre felrázta tompa fásultságából. Gondolkozni kezdett. Való­sággal megborzadt ez ujabb embertelonség hallatára. A tél küszöbén, kenyérkeresetü­ket elvesztve s minden remény nélkül, hogy másutt ily időben alkalmazást nyer­hessenek, a különben is szegény emberek a megfagyás és éhínség biztos zsákmányául vannak odadobva. Erős elhatározás ébredt fel egyszerre a lelkében s határozott han­gon kijelentette a kesergőknek, hogy le­gyenek teljesen nyugodtak, azonnal a grófhoz megy s kieszközli nála a rendelet visszavonását. Szive hangosan fellázadt ennyi kemény­szivüség és embertelenség hallatára. Meg kell puhítania a kőszivü embert. Hiszen neki biztos módja van reá. Soha nem nyúlt volna e módhoz a közel mult gyászos eseményei folytán, de most meg kell tennie azt. S igy legalább ugyanazon eszköz, amelyet nemtelen boszuja végrehajtására kiszemelt, embertársai megmentésére fog szolgálni. Kötelessége megtenni; szive és lelkiismerete parancsolja. S mit sem törődve a borzasztó idővel, azonnal a fekete vár felé vette az útját. Sietve haladt előre a nehéz, ragadós uton. Valóságos örömmel kapott az alkalmon, hogy felmehet oda. Hátha meglátja ott még egyszer Irént. És csakugyan meglátta. Alig lépett u<j

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom