Esztergom és Vidéke, 1890

1890-04-24 / 33.szám

lüSZTIJUGOM m ÉVFOLYAM. 33. SZÁM. CSÜTÖRTÖK, 1890. APRIL 24, ESZTERGOM és YIDEKE ! i Városi s megyei érdekeink közlönye. _^ MP-'MRUSMIK MlflPüiK IHT KP:TS7.F.R- SZERTE SZTÜSEG : HIRDETÉSEK. VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. BOTIYÁN-UTCZA VIOLA-HÁZ ^22. SZÁM ALATT, ! HIVATALOS IIIIJDKIUSIOK :;ij MAUAN iiiin>i.jmsia 1 lt:|.<")l'Í'/.|'!'!'|Í;.Sl AI! • u..*« « kp «ftftll»tHi i-HH'/.tu illcl". kiW.loHM.iívHlí inil.Un.löií 1 .s/.óliil 100 H/.óitf - frt ?ő kr.; j «*«pJk}Mntá« szerin!, leejti \ }fil*r* lit ~ kr 1 KIADÓHIVATAL : »m~ml% . Ätptl'M ' .— J .J ^' 8 */"" "'JL Z-A-'— . _ JL ' ll,,V!l !l I'ivíi.l;i,l(i« s :i ui!ig;iii liinl'il,é««i, ii uyillliii Int x/.áut. kii/,- J ~ ~ - ... jj « luuitíii.vt'l(, »'lőliy,«t.éHÍ pénzek én r«iflnttntli'iHi>k itilé/.emlők. || | Az országyülésböl. Budapest, april 22. Az országgyűlés njra megkezdett ta­vaszi munkájának ideje meglehetős szű­ken van kiszabva. Legfeljebb hat hét, mert május végén, vagy legkésőbb jú­nius elején okvetlenül összeülnek a delegáeziók és habár, főleg miután a delegácziók az idén Budapesten ülésez­nek, nem lenne is lehetetlen, hogy a delegácziók melleit az országgyűlés is működnék, általánosságban még sem ohajijáka lörvényhozások ily cnuiulatióját s azt lehetőleg elkerülni iparkodnak. Az országgyűlés munkaprogrammját tekintve ez az egész időszámítás meg­lehetős feleslegesnek látszik, már t. i. a milyen ma a programúi. Nagyobb, nehezebb, hosszulélekzeíü, vitákat kí­vánó munka, a királyi táblák szétosz­tására vonatkozó javaslaton kívül nincs a szőnyegen. De nem is rendes, rend­szeres törvényhozási munka, melytől félni kell, hogy foganatosítása időrabló lesz s a pártok élénk küzdelmét fogja felidézni. Különösen a kir. táblák szét­osztására vonatkozó javaslat oly gon­dosan van készítve, a jogászi, liberális nemzeti, sőt még a localis tekintetek­nek is oly kinos figyelembevételéről ad minden részében bizonyítványt, hogy a politikai pártérdekeknek a legkisebb alkalom sem kínálkozik hosszú reerimi­natiókra. Csakhogy vannak más, nem a ter­mékeny törvényhozói működést érintő momentumok, melyek a parlamenti munka gyorsaságát és békességét fenye­getik. Itt van mindenekelőtt a honossági törvény reformjának, módosításának vagy kiegészítésének boldogtalan ügye, az elkeresztelési paragraphia, a kecske­méti junkerség és ha az ellenzék min­den áron viszálykodni, seenákat fel­idézni akarna, talán még más is, hogy épp oly hosszú, mint izgalmas vitákat provokáljon. Minden attól függ, hogy az ellenzék inkább akar-e gyorsan és békén dol­gozni, mintsem a szűkre szabott időt terméketlen szóharczazal elharácsolni. Óhajtjuk és reméljük, hogy nem az utóbbit akarja. Bizonynyal senki sem veszi zokon a függetlenségi párttól, ha Kosstith-lal szemben kötelezettnek érzi magát, hogy őt érdeklő honossági törvényt az országgyűlés plenumában ismét előhozza és erélyesen támadja. De a magyar törvényhozást misem kö­telezi arra, hogy egy, — ha még oly tiszteletreméltó is az illető, — de mégis csak egy ember kedvéért feltartóztassa a nemzetet, a legvitálisabb érdekében az előrehaladás munkájában, vagy méltó­ságában sér.se s európai repuíatiójábati lealacsonyítsa. Annál kevésbé van szük­sége skandalumhoz vagy obstrukcióhoz nyúlni, mert benyojtandó törvényjavas­latának elvetése után is, még Kossuth akarata ellenére is, órvónybau maradt a, Tisza Kálmán által annak idején nyílt ülésben feltétlenül adott, a ház többsége által tetszéssel appro­bált nyilatkozata, hogy Kossuth a jelenleg fennálló törvény értelmében is magyar állampolgár maradt s marad mindaddig, mig határozottan ki nem jelenti, hogy nem akar az maradni. A mi az elkeresztelési paragrafust illeti, az ellenzék liberális szempont­ból ütközik meg azon, hogy a püspöki kar a Csáky-féle rendeletre vonatkozó­lag a pápához intéz kérdést. Itt nagy félreértés látszik fen forogni : a püs­pöki kar nem az iránt intéz kérdést a pápához, hogy engedelmeskedjék-e az állami felsőbbségnek, ismeri ő köteles­ségét s teljesiti a miniszter adminisz­tratív utasítását, hanem a dogmatikus momentum miatt s ezt nem kifogásol­hatja a becsületes szabadelvüség Magyar­országon nem lesz kulturháboru, hacsak mesterségesen nem provokálnak olyat. A mi végül a kecskeméti esetet il­leti, azt a legskrupulózusabb alapos­sággal vizsgálják meg s mi sem jogo­sít ama feltevésre, hogy nem a leg­szigorúbb igazságosság szerint fognak Ítélni. Nem szabad feledni, hogy a lég­érdekeltebb személyek, két fiatal em­ber és ha kétségtelen, hogy a megsér­tett polgári ifjúnak meg kell adni az őt megillető legteljesebb elégtételt, másrészt kegyetlenség lenne, ha a fia­tal katonának, a ki ifjú értelmetlen­ségében s hevességében megfeledkezett önmagáról, rögtön elvágnák egész pá­lyáját, talán a megélhelés lehetőségót, az esetleges enyhítő okok gondos ki­puhatolása uélkül. Tehát csakugyan mi sem forog fen, a mi miatt félni kellene, hogy az or­szággyűlés a rendelkezésére álló hat héttel nem jön ki s ezt az időt nem fogja hasznosan termékenyítőleg ki­használni. A birtokjövedelmeztesés. II. (Sz. J.) A hérlői kaszt a jelenlegi nagybirtok,-kezelő gazdatisztekkel oly szak képezett egyéneket nyerue, kik ha eleintén a szokatlan korlátlan körben kissé itt-ott meg is perzselnék magu­kat, de azután több-kevesebb tőke gyűjté­sével hova tovább egy egészséges, s a mi Magyarországra oly kimondhatlanul fon­tos, a régibb reális bérlőkkel együtt, egy oly független osztályt képeznének, a minő a gentry volt, melynek nagy részét elpusztította a negyvennyolczadiki hirtelen átmenet s az ötvenes évek, melyekben nélkülözték a gazdaságvitelhez múlhatatlan szükséges tőkét s a mit szereztek is, az oly drága volt, hogy ráment birtokuk. Hogy mit nyerne ezáltal Magyar­ország ? Áz leirhatlan, de meg a rész­letezésbe menni nagyon is hosszadal­mas volna. Ez sokkal nagyobb tanul­mányt igénylene, de hogy felületesség­gel ne vádoltassam, igen röviden közlöm a vezérfonalat, melyen keresztül vihető­uek vélem e rendszert. A nagy uradalmak kisebb-nagyobb központokból keletkeznek, ezek rögtöni megszüli tettese, a kifizetendő nagy nyug­dij-összeg miatt, látszólag nagy anyagi kárral járna, azért azok egyelőre meg­tartandók volnának. Az egyes kezelő­tisztek később leírandó módon bérlőivé lennének a vezetésük alatt levő bir­tokoknak, A központok ügyelnének a birtokok kezdetbeni czélszerü kezelésére ós arra, hogy meiioráltassanak, vagyis, hogy a kezelő-bérlő akár a talaj javi"_ V adass a veremben. — Elbeszélés. — (Az Eszt. és Vid. számára irta : Munkácsy K.) (4. folytatás.) Szép nő volt feltétlenül. A zöld bársony lovaglóruha gyönyörű idomokhoz tapadt. A lobogó szürke fátyol alul barna nedves fényű őzszemek csillogtak elő. Felséges ivű szemöldök húzódott végig felettük. Haja két hosszú fonatban csüngött a vál­lára, ezüstös csillámu sajátos szőke haj, mintha még az sem lehetne olyan, mint a többi közönséges emberé. A keskeny kék erekkel befutott halvány arcz arisztokrati­kus vonásokkal birt s kis ajkai körül ott lebegett fajának összes gőgje. — Légy csendesen Éilou ! — szólt a paripájához s leszállott a nyeregből. Könnyű hajlékony, ringó járással közeledett a ma­lom felé. Tartása büszke, egyenes volt, mint egy királynőé. Jenő megrázkódott, de nem mozdult. Ott maradt az ajtónak dőlve. A grófnő fel sem tekintett reája. — Vizet kérek . . . Szomjas vagyok — szólott bágyadt, hideg hangon. Jenő meg sem mozdult. Nyersen kiáltott be a szobába. — Molnárné asszony, keresik magát! Irén most hirtelen felkapta a fejét. Jenő nyugodtan, közömbösen tűrte meglepett s sértődött tekintetét. Látta, mint válik setét­pirossá az arcza s mint emelkedik hevesen a keble a bosszúságtól. — Ah — szólott idegesen reszkető han­gon — azt hittem, a molnár áll itt. — Tévedett kisasszony! — válaszolt Jenő ; megemelve a kalapját s nyugodt lé­pésekben távozva az erdő felé. A fiatal nő egész testében remegve né­zett utánna. — Paraszt ! — suttogták remegve, félre­húzott ajkai. Nem gyanította, mennyi erejébe került annak a férfiúnak ennyire is tartóztatnia magát s micsoda vihart támasztott az Ő megjelenése abban a széles férhmellben. Mikor már bizonyos volt abban Jenő, hogy a bokrok teljesen elfedik az alakját, egy fának dőlt, hogy el ne essék. A vér lázasan czikázott az ereiben, őrjitö nyomás nehezedett a fejére. Vadul hullámzott egész benseje. j Kimondhatlan keserűséggel simította vé­I gig kezével a homlokát. — Hát még sem tudtam elég higgadt és nyugodt lenni! Azt hittem, hogy immár érzéketlen, kemény vagyok, mint a kő, s ime, megrendült egész valóm egyetlen sza­vára ! . . . De túl vagyok a rohamon, másodszor már nem fog ilyesmi megtör­ténni. Visszatekintett a malom felé. Irén éppen most emelte a poharat szürke keztyűs kis kezével a szájáboz s mohón ürítette ki fenékig. — Haragszol ugyebár, hogy nem futot­tam itallal szolgálni neked ? Várj csak kissé, adok én még poharat neked. Csak­hogy az méregpohár lesz s azt is ki kell majd fenékig ürítened l Visszafordult, már újra nyugodt volt s zavartalanul folytatta az útját hazafelé. — Tehát szép, mint fajának majd mind­egyike. Hiszen a bűnt is szépnek, fiatalnak festik. Hogy is csábitana különben ! Büszke, daezos faj ; isteni kéj lesz ezt meghajlítani. Ott suhog ma is az ostor kezében. Ezek a parányi kezek tartották akkor is azt. De ő csak a fejemet zúzta össze vele, begyó­gyult a seb, elmúlott. Hanem én egyetlen csapással ugy összezúzom az egész csalá­dot, hogy soha többé fel nem kel a föld­ről. S a csapásra még a fekete vár is összedől felettük . . . Még az elébb kétel­kedtem, hogy boldog leszek-e, ha megvaló­sítom a czélomat Most már bizonyos va­gyok benne. Gyönyör lesz az, olyan édes kéj, amely bőségesen felér az egész élet szenvedésével és küzdelmével. Szive telve volt indulattal s vad szenve­dély dúlt a lelkében még akkor is, mikor az atyai ház küszöbén átlépett. Hiába igye­kezett eltitkolni azt, ami a bensejében végbe megy, a jó öregek félénken, ijedten néztek reája. Az ebéd végén anyja gyengéden a vál­lára tette a kezét s bánatos hangon kér­dezte : — Rossz kedvű vagy, édes fiam. Mi a bajod? Alig ettél valamit. Talán rossz volt; a derellye ? Bizony nem csoda, ha el nem, találtam a tésztáját. Mióta elmentél, nem l ettünk. Nagyon szomorú emlékeket keltett volna az fel bennünk. Jenő Önkénytelenül is lesütötte a szemét. — Dehogy, édes jo anyáin. Olyan jó volt, a hogyan csak te tudod elkészíteni. De a fejem fáj s elrontottam az étvágya­mat délelőtt a malomban. Hogy mivel rontotta el, azt nem mon­dotta ; de a gyanútlan öregek megnyugod­tak a feleletén. III. Zarándi András ma valamivel későbben jött haza a gazdaságból, mint rendesen, ami nevezetes eseményszámba ment a rend­kívül pontos embernél. Sőt még a kapun is lassú tétovázó lépésekkel jött be, néhány perczig meg is állapodott előtte, mintha azon-gondolkoznék, vájjon egyáltalán bejőj­jön-e. Már valamennyien az asztalnál vol­tak s a leves is kitálalva, mikor ő még mindig gondterhes arczczal járt fel s alá a szobájában. Végre is átjött és leült a székre; a kanalat a szájához emelte, de újra letette. Zavartan, szinte félénken for­dult Jenő felé. — Az igaz, majdnem elfeledtem meg­említeni. Ma délelőtt találkoztam az uton a gróf úrral. Megállott és beszélgetett ve­lem. Emiitettem neki, hogy idehaza vagy, mire megjegyezte, hogy nagyon szeretne' látni s hogy nem szép tőled, hogy még fel nem kerested. Ha mint ismerős nem, jött el — mondotta — jöjjön el, mint orvos. Sógornője ugyanis az éjjel rosszul lett és még mindég gyengélkedik. Nagyon, örülne, ha délután meglátogatnád őt. Én a tói féltem, hogy nem lesz kedved a meg-, hívást elfogadni és ezért azt feleltein neki,, hogy átmentél Partosra. Ha tehát nem akarsz elmenni . . . Jenő nyugodt hangon közbevágott — Dehogynem. Sőt örülök a meghívás­nak. Ebéd után felmegyek a várba.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom