Esztergom és Vidéke, 1889

1889-12-25 / 103.szám

dát s kezdett visszaemlékezni egy sze­gény iparosra., a líit az apja mogmen­teí.t az akaszíófntól negyvenkiíenczben. Hát hiszen ez a hála nagyon természe­tes — kamat. A mama ezt mondta : — Ne kompromittáld többet Maris­kát ilyen Írnokokkal ! Mariska pedig ezt : — Remény lem papa, hogy az a fiatal senki nem fog itt többet alkal­matlankodni nálunk. Nem is alkalmatlankodott többet senkinek — hőstettel. G-ASTON. A NŐKRŐL A NŐKNEK. LEGKÖNNYEBBEN HITELT ÁD AZ ASSZONY OLYAN VALÓTLANSÁGNAK, MELY EGY MÁSIK ASSZONYRÓL SZÓL. AZ ELSŐ ÁSÍTÁS AZ UTOLSÓ SÓHAJ NEKROLÓGJA. A NŐ A SZIVÉVEL GONDOLKODIK S SZÉPSÉGÉ­VEL ÉREZ. MINDEN MEGSÉRTETT NŐ EGY NAGYHATALOM. MINDEN HÁBORÚBAN A LEGTITKOSABB RUGÓK A MEGSÉRTETT NŐK. * MÉG A LEGREJTELMESEBB ÉRZELMEKET IS KI­TALÁLJA A NŐ. VANNAK TUDÓSOK, A KIK ISMERIK A CSILLA­GOKAT, DE AZÉRT NEM TUDNAK A NÖI SZEMEK CSILLAGÁBAN OLVASNI. AZ IDEÁL — IDEÁL MARAD. A MINT AZT HAZUDJUK, HOGY MEGTALÁLTUK ESZMÉNYÜNKET, AZ ÓRÁBAN MONDTUNK LE AZ IDEÁLRÓL, AZ ELÉRHETETLENRŐL S MEGALKUDTUNK AZ ÉLETTEL. * FÉLJ ATTÓL A NŐTŐL, A KI NEM TUD FÉLNI. TAGADD MEG AZT A NŐT, A KI ISTENTAGADÓ­* VAN A BOLDOGSÁGBAN IS HIÚSÁG ÉS KÉR­KEDÉS, DE CSAK AKKOR, MIKOR MÁR JÓLLAKOTT ÖNMAGÁVAL. A MINT A SZERELEM AZ EGÉSZ VILÁG HOZZÁ­FÉRHETŐ KIÁLLÍTÁSI CZIKKE LESZ, ELVESZTI NIM­BUSZÁT. SOK ASSZONY FÉLTÉKENY ARRA, A MIJE NINCS, PL. JÓ HÍRNEVÉRE. * A SZARVAK UGYAN LÁTHATATLANOK, DE AZOK A FÉRJEK MEG ÉPPEN MEGFOGHATATLANOK, A KIK VISELIK. * NAGY SZENTSÉGTÖRŐ AZ, A KI VALAMI OKTA­LANSÁGGAL FELDÚLJA VALAHOL A CSALÁDI BÉKÉT. Te esak szeress . . . A MÍG AZ IRIGY SANDA SZEMMEL NÉZI, HOGY MINT RAGYOGNAK MÁSNAK TERMEI; S A PÓR -A FÖLDET' IZZADOZVA SZÁNTJA, S VEREJTÉKÉN A BÚZÁT TERMELI! . . . DE MIG A FÖSVÉNY KINCSET GYŰJT RAKÁSRA, S A BÁNYÁSZ LENN, A FÖLD SZIVÉN KUTAT; A MIG A BÖLCS, CSÖNDES ÉJSZAKÁKON, • EZERNYI TITKON ÁLTAL VÁG UTAT: TE CSAK SZERESS! . . . TÍ MIKÉNT A LEPKE — SZÁRNYA HIMPORÁNAK, ÖRÜLJ A SZIV ELSŐ TAVASZKORÁNAK! NE GONDOLJ ZAJRA, MUNKÁS KÜZDELEMRE, CSAK ÁLRNADOZVA HAJTSD RÁM FEJED ÉS ÉN A TÜNDÉR-SELLÖK SZÉP HÓNÁRÓL REGÉLEK BÜVÖS-BÁJOSAT NEKED! S HA MAJD A DALRA SZIVED ÖSSZE-ÖSZEREZZEN, S EGY CSÓKBA FORRNAK TISZTA VÁGYAI . . . HA MAJD BII ÁSÓDÉRT AZ ÉG KIRÁLYÁT NEM SZÜN' MEG AJKAM ÁLDVA ÁLDANI: TE CSAK SZERESSJ •. . . S MIKÉNT A LEPKE, — SZÁRNYA HIMPORÁNAK ÖRÜLJ A SZIV ELSŐ TAVAS'ÍKORÁNAK! ÖRÜLJ, MOSOLYGJ, SZIVEDHEZ BÚ NE JUSSON, APRÓ KACSOD NE TÖRJE MUNKA FEL! HISZ' ÉN TEÉRTED MAJD A SIKRA SZÁLLOK, VIDÁMAN KÜZDVE MINDENÉRT HA KELL! AZ ÉLET GONDJA VÁLLAIRARA DŐLHET, TE ÉRTED AZ, TUDOM, NEM LESZ NEHÉZ! S A MIG MAJD ÉN, MIKÉNT A HAJÓS AZ ÁRON, KÖRÜLTEKINTEK, NEM KÖZELG-E VÉSZ? TE CSAK SZERESS! . . . S MIKÉNT A LEPKE, SZÁRNYA HIMPORÁNAK, ÖRÜLJ A SZIV ELSŐ TAVASZKORÁNAK! PERÉNYI KÁLMÁN, MESE AZ EMBERRŐL. Az emberről mesélek, édesem. Világ­szép lündérekről, gonosz koboldokról, csinialan manókról már sokat hallottál, — az emberről keveset. Pedig ez rej­télyesebb, csodálatosabb, énhetlenebb lény valami niescalaknál. Vau benne valami a tündérből, van a koboldból is, sokszor angyal, többször ördög és mégis mindég csak ember. Amazokat nem érijük, mert; nem ismerjük; ezt ismerjük és mégsem érijük meg. A tudósok ismerik agyának minden csava­rulalát, szivének minden verését, a fiiozófok foliánsokat írnak a lelkéről s mégis mindunialan előáll egy-egy uj egyén, aki halomra dönt minden vizs­gálódást és filozófiát. Azért én csak m eset mondok felőle. S hogy téged jobban érdekeljen : a férfiról beszélek. * Egy szép napon leszáll a gólyama­dár a házra. A boldog apa szemében köny, a szerető anya ajkán mosoly. »Fin« rebegik egymásnak, »FÍu« di­csekszenek a szomszédoknak, büszkén, remény telten. Azt a síró csepp jószá­got, akinek egy lehellet is elég,'hogy visszatérjen a semmiségbe, ahonnan jött, bizonytalan névértékű értékpapír­nak tekintik, amely egykoron még na­győri dus kamatokat fog hozni nekik s akit most félve, nehogy mint a pihe elrepüljön, alig meri megérinteni az erős apakéz: jövendő támaszának, veze­tőjének reményű. Az apró ember növe­kedik; lassan a bölcső szűk lesz, a baba gyügyögni kezd, szétrúgja a pó­lyavánkost és kikívánkozik belőle. íme, az ember első nyilvánulása a nagyobb, messzibb tér után. Négykézláb mászkál a pallón, a porban játszik, nevet, híze­leg. Az apa örömmel mondja : milyen erős ! az anya : milyen jó ! és elhal­mozzák szeretettel, féltő gondoskodással mindakí'ttou. S neki mégis szák lesz a fészek. Kitipeg a ház elé, elmegy a szomszédig, megismerkedik azok Maris­kájával s most már együtt bandukol­nak messze-messze, a faluvégi keresztig. Ez az élet örök derű ideje. Az élet, Itáliája. Csak futó felhők árnyékolják be, hogy unalmassá ne váljék az örök kékség. Ha a baba eltörik, ha a kicsike elesik a pallón. De az uj baba, a mama csókja újra mindent rendbe hoz. Később a baba gondolkozni is elkezd. Ha szappanbuborékot fuj és azt olszái­lani látja, utána kap a kezével. Váj­jon hova száll az ? miért nem mehet ő is vele! Ha szivárványt lát, amelyről azt mondja a pap : »a menyország hidja«, elmegy keresni az aljár, hogy elsétáljon a menyországba. S ha esién­kint mogpillaulja a csillagos eget, ezt a rengeteg kék kaptárt, telve aranyos ménikékkel : a csillagokkal, szere'no repülni tudni, hogy felszállhatna az Istenkéhez. A vágy a tágabb világba szárnyakat ad a képzelmének f mikor az a képzelet a megyeváros tornyánál, a csillogó aranydiónál és a bársony kabátkánál alig terjed tovább. Az ár tatlan, tiszta lélek, angyal még maga is, az angyalt keresi . . . * Elmúlik a röpke, gondtalan gyer­mekség. A kis ember elhagyja a szülei házat. A lábacskák még gyengék ugyan, de a vágyak már nagyok és erősek. Az apa szomorú, a mama sir, és ő mégis menni akar. Hiszen a szomszédék Mariskája is elment; az pedig csak —i lányka. Mit csináljon a — a férfi! —• idehaza, ahol minden fát és követ ismer, olvasott Robinsonokat és Rüs­ligeket, ő is akar egy szigetet felta­lálni, ahol kalandok, hir és dicsőség várnak reája. Gazdagon megy el, ál­dással, remény nyel és illúzióval a szü­lei házból, hogy oda ezentúl már csak mint vendég kerüljön vissza. Uj élet (kezdődik itt a számára, a fészkéből kirepült madáré. Innen tul. kevesebb abban a derű és löbb a felhő. De a derű épen ezért édesebb, intenzivebb, mámorítóbb s az erősödő lélek megküzd már a viharokkal is. Vágyik ki az iskolából, mint a sas a kalitban-, ver­desi a szárnyait; a felhőket, a magast keresi. De már nem a csillagok vonják felfelé, sem a menyország angyalai, mert azokat; idelenn keresi. A földi angya­lokhoz vonzódik, az örök Évák, Mar­garéták és kaméliás hölgyek, Gouzága Júliák és Lucrécia Borgiák körébe. A nyugtalan lélek egyiktől a másikig hajtja. E korszakban nincs semmi meg­állapodás. A lélek folyiou dolgozik, tervez, éroz, vágyakozik, de a munka ritkán komoly, a tervekben ' sok az el>száinitás, az érzelmekben a salak s a vágyakban az u:ópia, nem akar lassan lépcsőkön felfelé haladni, hanem . egy­szerre fenn lenni a magasban. Ezért bukik is sokszor, kogy miut a gummi­lapda, újból felpattanjon. Ez az élet inicarem-j'v amelyből mikor az első fekete hajszál megfehérül, akkor haran­goznak be hamvazó szerdára. Egyszerre megírod vesülnok a remények szárnyai és lecsapódnak. A láz, a pirongás kora megszűnik akármerre jári, akár mit élt át az ífjti, arra a tapasztalásra jut, hogy mindenült egyforma az élet küz­delme, a bor mámora és az asszony csókja. Megszűnik itt is, ott is az ide­ált keresni. A kit az abasvéri »tovább* ezentúl sem hagy nyugodni, elióved a pályáján, Imi lőcsül a-g lesz belőle. A ki megérti a böjti harang szavát, megállapodik. Mintha valami hideg szél csapna az arczába,-összeborzad fázni kezd. Az il­lúziók rozsá s e rej é ből a sá ros föld re esik. Lassanként észreveszi, hogy az égen is vannak nagy és kis csillagok. A kinek nincsen négy lova, egyen is eljár. Nem mindig selyemruha takarja a nemes szivet. S a fekete kenyér sok pástéiomuál egészségesebb. A bor is csinál jó kedvet, a pezsgő sokszor csak fejfájást. A pusztákon is emberekéinek s a váczi utezában is sétálnak boldog­talanok. S a Robinson sziget helyett, ÁTADTA. MIG Ő EGÉSZSÉGES VOLT, ADDIG NEM SOKAT TÖRŐDÖTT AZ EGÉSZ DOLOGGAL, DE CZIPRÁT — IGY NEVEZTÉK EL A LÁNYKÁT — TITKOS ÖSZTÖN FOLYTÁN MINDIG UGY ŐRIZTE, MINT SZEMEFÉNYÉT. MOST HALÁLOS ÁGYÁN NAGYON NYOMJA LELKÉT A LÁNYKA BALSORSA S KÉRI A PLÉBÁNOS URAT, VEGYE ŐT MOST PÁRTFOGÁSÁBA, SZOLGÁLATÁBA. HÁTHA EGYSZER CZIPRA ÉDES ANYJÁRA LEL, AMIT SZIVE MÉLYÉBŐL KIVAN. A PLÉBÁNOS UR ELŐBB ELVÉGEZVÉN A SZENT TÉNYKEDÉST, BEHÍVJA A SÁTORBA A KÜNN LE­VŐKET. CZIPRÁT SZEMÜGYRE VESZI, S MINT AKI VÁRATLAN FELFEDEZÉSRE JUT, OLY MEGLEPETVE szemléli A SZÉP SZŐKE CZÍGÁNY LÁNYT. TOVÁBBI KÉRDÉSEIRE AZTÁN MEGTUDJA, HOGY A SZELÍD KINÉZÉSŰ LÁNYKA NEVE AZELŐTT MATILD VOLT, JELENLEG TIZENNÉGY ÉVES S NAGYON SOKAT sirt SZÜLEI UTÁN. A LELKÉSZ ÖRÖMMEL VESZI ÁT A LÁNYKÁT, ki ELBÚCSÚZIK BARNA NEVELŐITŐL ÉS AZ EGÉSZ karavántól — MAJD ÖNMEGADÓLAG ÜL FEL A kocsira LEENDŐ SZOLGATÁRSA JANCSI MELLÉ, S néhány PEREZ MÚLVA ELHAGYJA GYERMEKSÉGE zajos tanyáját. ELHARANGOZTÁK MÁR AZ ELSŐT AZ ÉJFÉLI MI­SÉRE. VÉN EMBEREK S ASSZONYOK, MAGUKAT KEDVÖKRE KIKÁRFCYÁZOTT IFJAK S LÁNYOK RO­POGTATJÁK A HAVAT LÁBUK ALATT, JÓKOR SIETVE A TEMPLOMBA, HOGY HELYET KAPJANAK. KŐRTVÉLYESSYÉK MÉG MINDIG EGYÜTT ÜLNEK. A GAZDA ÉP EGY KARÁCSONYI RAJZOT OLVAS FEL EGY KÉPES FOLYÓIRATBÓL, A GAZDASSZONY MEG KÖTÖGETVE HALLGATJA. KÉSŐBB ŐK IS EL­MENNEK AZ ÉJFÉLI MISÉRE, MELYET MAJD a KÓRUSON HALLGATNAK. EGYSZERRE KOCSI ÁLL MEG HÁZUK ELŐTT S CSKHAMAR ZÖRÖG VALAKI AZ ABLAKON, BEBO­CSÁTTATÁSÁT KÉRVE. A GAZDA MAGA SIET KI A MAGÁT ELŐBB MEGNEVEZETT PLÉBÁNOS UR ELÉ, KI EGY LÁNYKÁVAL JÖN BE. A KÍVÁNCSISÁG A GAZDASSZONYT A KONYHÁBA VEZETI, S MEGLÁTVÁN A BELÉPŐKET ÖRÖMKIÁL­TÁST HALLATVA ÖLELI ÁT A CZÍGÁNY LÁNY KÁT. KIBEN AZONNAL ELVESZTETT MATILDJÁRA ISMER. A LÁNYKÁT TIZ ÉV ELŐTT A BOSZUÁLLÓ VESZTES PÖRÖSFÉL LOPTA EL S ADTA ÁT A CZÍGÁNY OKNAK. A JÓ PLÉBÁNOS ÜR AZ ÉJFÉLI MISÉN BOLDOG ÖRÖMMEL ÉNEKELTE: »GLORIA IN EXCELSIS DEO, ET IN TERRA PAX HOMINIBUS BONAE VOLUNTATIS!» IPIURAM. Ml AZ EMBER? MI AZ EMBER? — HÁT VIRÁGNAK GYÖKERE; ÉVÁNAK ÉS A KÍGYÓNAK GYERMEKE! MI AZ EMBER? MEGMONDOM ÉU ÉS EZ ÁLL: AZ EMBER EGY FOLYTON ÉGŐ GYERTYASZÁL, MELY ÖNMAGÁT EMÉSZTENI ÉGVE KÉSZ: HAMVA FÖLDBE, LÁNGJA PEDIG LÉGBE VÉSZ, GT. S. KŐRÖS! CSOMA ÉS CSOKONAI. TÖRTÉNT, HOGY KÖRÖSI S CSOKONAI MIHÁL PAJKOSAN ÁLDOZTAK BAKHUS OLTÁRTNÁL. BESZÉLGETTEK LÁNYRÓL, BORRÓL ÉS KÖLTŐRŐL, S FEJTÉK, HOGY A JÖVŐ MELYIKNEK MIT ŐRÖL. »TE POÉTA VOLNÁL CSOKONAI MIHÁL! ELMEGYEK S NEM TUDOM MÉG ELOMBE MI ÁLL; ÍRHATNÁL EGY VERSET NEKEM IS EMLÉKÜL, ­PE IGAZAT, SZÉPET, SZIVED KÖZEPÉBŐL. < : ' : MEGRENGETI HAJÁT A LÁNGESZŰ VITÉZ, NAGYOT KORTYINT EGYET, S MIG SZÓL, CSORNÁRA [NÉZ: »HA MEGNÉZÜNK MINDEN KORCSOMAT, OTT TALÁLJUK MINDENKOR CSORNÁT!« GY. S. Útonálló kísértetek. (Elmélkedés.; ÉJFÉLRE KONDULT A BAZILIKA NAGYHARANGJA, MIDŐN AZ ESZTERGOMI »KORZÓN* VÉGIG HA­LADTAM. SEHOL EGY LÉNY SEM VOLT LÁTHATÓ, BIBLIAI CSEND, ÁRKÁDIAI BÉKE LEBEGETT A VÁROS FELETT: A »MAGYAR SION« MORPHEUS KARJAI KÖZT PIHENT. ÉPEN A VÍZIVÁROSI GYÓGYSZERTÁRHOZ ÉRTEM, MIDŐN VALAMI SZOKATLAN ZAJ ÖTÉ MEG FÜ­LEIMET. ÖNKÉNYTELENÜL IS ÖSSZÉBB RÁNTÁM MA­GAMON KOPOTT FELÖLTŐMET, NEM TUDOM MIÉRT, DE UGY ÉREZTEM, HOGY MINDEN IDEGEIN RESZKET. MINTHA MILLIÓ CSERÉPDARAB VERŐDNÉK ÖSSZE ODABENN, TOMPÁN, RECSEGVE HANGZOTT KIFELÉ A KÍSÉRTETIES CSÖRTETÉS, MAJD MINTHA AJTÓ­CSATTANÁST HALLOTTAM VOLNA S UTÁNA MÉLY, ELFOJTOTT SÓHAJT, MELYRE ISMÉT RÉMLETES CSIR-CSÖR, ZUHANÁS, GURULÁS, CSUSZANILÁS FRE­NETIKUS DÉMON SKÁLÁJA KÖVETKEZETT, EGY POKOLI HANGZAVARRÁ TÖMÖRÜLVE . . . NEM TUDTAM MIRE VÉLNI A DOLGOT. HIRTELE­NÉBEN AZT HITTEM, HOGY TATÁN GEDEON elr SZÁNT CSAPATJA TÖR ELÉ A PENTATEUCH SÁRGULT LAPJAIBÓL S SZINTE HALLANI VÉLTEM MÁR AZ ÖSSZEÜTÖTT./FAZEKAK ZAJÁBAN A KENETTELJES IGÉKET: »AZ URNÁK;S GEDEONNAK FEGYVERE!* — MIDŐN EGY MÉLY, URI HANG A FÜLEMBE KIÁLTÁ: — MEGÁLLJ, HA VAN MÉG SZIVED! . . . RÉMÜLVE ÁLLTAM MEG. A LÁTVÁNY, MELY MOST SZEMEIM ELÉ TÁRULT, IGAZÁN HAJME­RESZTŐ VOLT. A GYÓGYSZERTÁR AJTAJA TÁRVA­NYITVA, S AZON DÜHÖS TÜNTETŐKKÉNT EGYMÁS HEGYÉN-HÁTÁN OMOLT KIFELÉ A RENGETEG KÖ­CSÖG, TÉGELY, LOMBIK, SKATULYA, CSÉSZE, DOBOZ ÉS ORVOSSÁGOS ÜVEG. EREIMBEN A VÉR HÜLEDEZNI KEZDETT E LÁBRAKELFC PATIKUS EZÓK-MÓK LÁTTÁRA, S ÉPEN SÓOSZLOPPÁ AKARTAM JEGECZESEDNI FÉLELMEM­BEN, MIDŐN AZ ELŐBBENI MÉLY, SIRI HANG ISMÉT MEGSZÓLALT: — NE FÉLJ HALANDÓ, MI NEM VAGYUNK VÉRENGZŐK, MINT ESKULÁP FIAINAK GYÁRTMÁ­NYAI. MINKET CSENDES, SZELÍD TUDÓSOK GYÚR­TAK E^YBE, KÉSŐ ÉJJEL, IEFÜGGONYZÖTT ABLAKOK MÖGÖTT, PRIVÁT LABRATORIUMOKBAN; A MI RENDELTETÉSŰNK SZÉPPÉ TENNI TITEKET ÉS NEM ELHERVASZTANI, MINT AZOKÉ . . . — DE HÁT KIK ÖNÖK, AZ ÉG SZERELMÉRE? — KÉRDEM MÉG MINDIG FOGVAOZOGVA a FE­JEMET EGY KISSÉ OLDALT HAJLAM, HOGY SZEM^­ÜGYRE VEHESSEM A JOBB VÁLLAMRA TELEPEDETT MONSTRUMOT. — ÉN DICOQUEMARE ROUENI VEGYÉSZ által KÉSZÍTETT »MÉLANOGENE« VAGYOK, — felelt UDVARIASAN MEGHAJTVA MAGÁT KÍSÉRTETEM S EKKOR LÁTTAM CSAK, HOGY EGY TERJEDELMES DOBOZHOZ VAU SZERENCSÉM, MELY SOKKAL NA­GYOBB A TÖBBINÉL ÉS IGY MÉLTÁNYOLNOM KELL BENNE AZ — ELŐADÓT. — ÜDVÖZLÖM SZERÉNY VÁ?IIÁMON TISZTEIT »MÉIANOGENE« UR! —

Next

/
Oldalképek
Tartalom