Esztergom és Vidéke, 1888

1888-03-18 / 23.szám

<egyetemelc szín vonalának emelésére, a vallásszabadság és felekezeti ügyek rendezésére, sok más életkérdés mellett. Mindezekből pedig azon tanulságot vezetik le, hogy az ifjabb generáeiót át kell hatnia azon meggyőződés erejének, hogy a munka nem szégyen és hogy az ország gazdasági állapota iránti érielmet és érzéket az iskolában szerzett alapon az életben tökéletesitni minden egyesnek honfiúi kötelessége. Kiválóképen kiemelkednek azon beszédei, melyeket mint az akadémia elnöke tartott s melyek jótékony hatását a könyvolvasás és könyvterjesztés növekedésében lehet fölismerni, A második részben legtöbb figyelemreméltók azon sorai, melyeket a képzőművészetek érdekében Ipolyi Arnoldhoz, a hazai festészet érdekében ugyanahhoz, iparügyekben a középipariskola igazgatójához, a magyar műipar pártolása éMekéfoen a hazai főpapokhoz, az iparművészet érdekében a főrendiház elnökéhez, az iparművészeti társulat érdekében a magyarországi lapok szerkesztőihez, a pozsonyi Toldy-körhöz, Budapest főváros IV. kémleli választóihoz intézett. Ezekhez sorozható azon eszmedús két beszéd, melyeket a képzőművészeti társulat 1887. évi őszi kiállításának megnyitásakor, továbbá a magyal tudományos akadémia nemzetgazdasági bizottságnak megnyitó ülésén mondott. Kiiünő állást elfoglaló s nyugalmat nem ismerő kiváló szellem alkotásait foglalja magában a szóban forgó mű, mely irodalmi értékén kivül hatni és gyarapitni van hivatva. Bárha a rögtönzés közvetlenségével hatnak úgy a szónoki beszédek, mint a levelek; kevés kivétellel formai tekintetben is mintául vehetők; tartalmi tekintetben pedig .méltán foglal helyet a mű azok közt, melyek uj eszmékot tartalmaznak s melyek ép oly hasznosak, mint elévülhetetlenek. A vidéki színészet nyomora. Budapest, márez. 17. Elkövotkezett az az idő, a mikor a vidéki színtársulatok változtatni szokták a helyeiket s a színigazgatók egyremásra küldözgetik folyamodványaikat városi tanácsokhoz és szinügygyámolitó egyletekhez, hogy a közelgő uj saisonra «j vallomást kaphassanak, a hol aztán — megbukhassanak. Ez az idő az, melyben minden vidéki város maga dönthet a fölött, hogy a legközelebbi évadban milyen szellemi élvezetben részesüljön ; nem közömbös dolog tehát, sőt nagyon is aetualis érdekű most beszélni a színtársulatokról s általában a vidéki színészet helyzetéről. , A főváros közönsége a vidéki színészetet nagyon kedvezőtlen oldaláról ismeri s — legyünk őszinték — a vidéki színészetnek nemcsak mostoha helyzetéért, hanem sok helyen meglehetősen alacsony niveaujáért is nem annyira a vidéki színészeket, mint inkább a vidéki — közönséget okozzák. Kétségtelen, hogy ez a vád sok helyen s sok tekintetben igaztalan; de a ki nemcsak egy vidéki város viszonyait ismeri, hanem általában megismerkedett a vidéki szellemi és szocziális élettel, az nem fogja tagadni, hogy van a vádban igen sok városra nézve sok találó is. Sokan a szerint hajlandók megítélni valamely nép műveltségét, hogy — mennyi szappaut fogyaszt; — én az intelligenczia ismérvét sokkal inkább abban találnám föl, hogy minő szellemi táplálékot fogyaszt el. S igy valamely vidék iutelligencziáját kétségbevonhatatlanul meg lehet Ítélni abból, hogy minő élvezeteket keres, hogy miben találja mulatságát s hogy mily áldozatokat hoz az irodalom és művészet iránt. Valóban dicséretreméltó az a buzgalom, a melyet némely vidéknek irodalmi orgánuma, helyi lapja kifejt az illető hely culturalis fejlesztése érdekében ; s mégis hányszor tapasztaljuk, hogy az illető vidék közönsége nem részesiti e lapot abban a pártolásban, melyre köteles volna; — és ez — légy ü II k ősz i n ték ak á r a go ro mb a sá g i g — csak az illető publikumra elitélő. Igy van ez a színészettel is. Ha valamely város színtársulata küzd az ön fen tartással és nyomorog, az erős kritika már magában vévo is az illető vidék műveltségére. Es ha jó példára akarok hivatkozni, néhány derék vidéki város mellett kénytelen vagyok magának a fővárosnak példájára hivatkozni, melynek szegény lateiner-publikuma (mert hiszen ez a társadalmi osztály tesz mindent) oly sok színházat fenn tud tartani a drága belépti-dijak mellett és a mindennapi kenyér még nagyobb drágasága mellett. A kik szivükön viselik vidékük kulturális haladását, a kik tartanak valamit vidékük s igy szűkebb hazájuk reputa ti ójára, azoknak mindent el kell követniök, hogyha városukba színtársulatot fogadnak, ne kelljen ennek szégyennel távoznia, mert ez a szégyen részben a városra is száll. Meg kell válogatni a színtársulatokat, de azután pártolni is kell s nem szabad engedni, hogy a szinielőadásoknak mindenféle műkedvelő előadásokkal, czirkusokkal s más mulatságokkal konkurrencziát csináljanak. Mert gondolják meg, hogy Magyarországon a színészet nem csak szórakoztatás, hanem nemzetiségi ós politikai tényező. PORZSOLT KÁLMÁN. Fővárosi levél. A hét nevezetessége s az lesz még bizonynyal jó ideig a német császár halála. Ez dominál mindent, erről beszélnek szakadatlanul, — de a fővárosban különösen arról is, hogy a mi színházaink a halálozás napján s azután még egykét estén miért nem voltak zárva mint Berlinben, Pétervárott sőt még Bécsben is? Pedig a dolog nagyon egyszerű. A mint kétségtelen, hogy Magyarországban minden embert őszinte fajdalom fogott el, Vilmos császár halálára ugy nevetséges lett volna azt állítani, hogy valakinek is eszébe jutott volna e nagy fájdalma miatt zokogni. Arra mindönki el volt készülve, hogy a 91 éves aggastyán már sokáig nem élhet, hisz a mi földi boldogságot ember megáhithat dicsőségben családja gyarapodásában, dédunokája megszületésének örömében, az kijutott az embernek országa uagygyá, dicsővé, fejlődésében az uralkodónak olyan bőven, mint senki másnak a világon. Ezt a boldogságot megzavarta a san-remói küzködés, de el nem oszlathatta teljesen s a császár mindazáltal nyugodtan várhatta a halál bekövetkeztét. Miért támadt volna tehát elhunyta miatt olyan sentimentalis fájdalom minálunk, a mely nem lett volna igaz ? Sőt a mely egyenest hazugság volt volna ? Sőt a színházak bezárása nálunk senkinek eszébe sem jutott, daczára annak, hogy egyikük az opera egyenest udvari színház! S jellemző, hogy e tekintetben miként gondolkoznak az udvarnál is azok a kik magyarok, tehát bírnak ugy az érzelem mint a! gondolkodás őszinteségénok bátorságával és sem fájdalmat, sem érzelgősséget ott a hol nem éreznek nem mutatnak. A császár halála napján ép premiere volt a nenzeti színházban: Halevynek bűbájos «Abbe Constantin»-jo volt előadásra kitűzve, abból a regényből készült színmű, melyet Budapest közönsége eredeti és fordított kiadása után jól ösmert. A jegyeket már egy héttel azelőtt ugy elkapkodták, hogy nyoma sem maradt. De van egy idegeskedő makacs asszony a fővárosban, a ki a fejébe vette, hogy minden áron megnézi az első előadást, mert csak ez nyújt igazi, amateur, inyencz művészi izgalmat, a többi csak közönséges élvezetet,— s fordult fűhöz-fához jegyért. Nem tud szerezni senki. Végre, czimszerepadóját, Újházit fogta elő a szép asszony s Újházi megfogadta, hogy ha a föld alól is, de kerit két jegyet. Aztán elkezdett töprengeni, s furfangos módon rá jött arra, hogy : meghalván a császár, lehetetlen, hogy az udvar számára fent ártott helyeket igénybe vegye. Azzal boldogan vágtatott fel a várba s az illető hivatalnoktól kérdezte, hogy a lefoglalt jegyeket mind elviheti-e ? — De egyet sem ! A páholyt Nopcsa báró, a királyné főudvarmestere veszi igénybe okvetlenül, már rendelkezett is erre nézve, a négy támlásszéket pedig a többi udvari hivatalnokok már régen el is vitték. — Aláz' szolgája, dadogta Újházi meglepetten. Nem értette a dolgot, de tetszett neki, meg nem is. Hát a gyász ? az semmi ? A gyász az, hogy az udvarnál zeneszó ennek a tartamára nem lesz, s hogy az uralkodóház tagjai tartózkodnak mindenféle mulatságtól, de az udvar méltóságainak fölösleges annyira személyesnek tekinteni a dolgot, hogy már azért színházba se mehessenek, Nom gyász a gyász rájuk és a nagy közönségre nézve, csupán politikai s a színháznak, ha helyesen vezetik, semmi köze a politikához nincsen. Ha különben már elkezdtem az Újházi nagy, magas furfangjáról szólani, szabad legyen elmondani néhány szóval, hogy miként tudta ő azt, még jobban fokozni. Eljővén az udvartól, nem mondott le arról, hogy szép aszszony ismerősének jegyeket szerezzen. De keresett tovább: olyan után, hogy ember elpárolgott, a férjem theára várja. Utálom őket. No, nézzen rám. Kire gondol most ? Szeretném, ha gondolatait le tudnám kötni, odabilincselni e . . . e . . . Segítsen kimondani; maga a merész gondolatok mestere, találja ki az enyimet . . . Taraczkinak alig volt ideje szóhoz jutni. r— Nem értek hozzá, bárónő. —• Nem igaz, tudom, hogy ért. önnek érteni kell engem. Akarom, hogy megértsük egymást ... Mind a két kezével egyszerre ragadta meg az elámult férfi jobbját s ugy szoritá, mintha szive delejét akarná kezén át annak szivébe erőszakolni. lágy angyal arcza állott közöttük s Taraczki hideg maradt. Nem hevült, sőt megijedt attól a vadlobogásu lángtól, mely az ellenszenves hölgy égő parázsként villogó szemeiből szikrázott feléje s akaratlanul egy lépést tett hátrafelé. A felhevült élvsovár nő arcza jéggé dermedett. Egy fagyos kaczajba fojtva mérgét, ajkbigyesztve illeszté csíptetőjét gyors ütemben hullámzó orrczimpái fölé. — Valóban örülök színészi tehetségem fényes bizonyságának, hogy egy poétával sikerült ó-testamentomi jelenetet rögtönöznöm. De azért ajánlom nem feledni, hogy érzelmeinek köpenyege értékesebb kezekben maradt volna, mint ama Putifárnéé, a kinél ön a «léghajóját> szeretné révbe juttatni. Ez ugyan ferde idézet volt és legkevésbé sem méltó oly magasrangu hölgyhöz, de hát a méreg rossz logikus. Jaj annak, a kivel ez a hiúságában sértett, megvetett szerelmü büszke asszony, ez a pestist lehelő vipera először találkozik. Taraczki szédült ennyi gonoszságra. Nem is látta, hogyan s mikor ment el. — Ez a démon és ez az angyal! Tántorogva távozott s ugy elmerült egy végtelen rejtély, a női sziv titkainak találgatásában, hoj/y talán meg sem állapodik, ha a saját kapuja elé érve kulcscsikorgást nem hall. A kapu nyílott s a lámpa libegő lángja sárga fényt vetett Ella asszony igéző pongyolájára. — De kedves nagysád ! — Hagyja, Taraczki ur, igy kellett annak jönni. A nagymama elszunyókált, a gyermekek édes álmot alusznak. Férjem a bálban, cselédem isten tudja hol. Ottfönt olyan elhagyottnak éreztem magamat. Nem első éj ez, melyet átvirrasztok. Férjem ugy is csak lapjának él, ott is a haszon az övé, a munka az öné. A mellett azt hiszi, hogy eleget tett kötelességének azzal, hogy nevét adta nekem. Szive, az nincs, legalább részemre nem létezik. Nem szeret engem sem Ö, sem senki ezen a világon. Ideje volt, nogy az előszobába léptek, különben kiesik a lámpa Ella reszkető kezéből. Annak az ügyetlen embernek pedig nem jutott eszébe elvenni tőle. Ugy tette le, vagy inkább ejtette a legközelebbi asztalkára, hogy a zajra fölébredt a nagymama s gyertyáját kezébe véve, kinézett és látott egy olyan idilli jelenetet, a mi nagyon boldoggá tette a szereplőket, de méregbe hozta a nézőt. Ella odaborult Zoltán vállára, a ki az elhagyatottság vigasztalásául lelkét lehelte márvány homlokára, egy édes, forró csókban. Azt hitték, hogy elég gyorsan nyúltak. a felborult lámpa után, melyet zavarukban szépen le is taszigálták a földre. Onnan fölsepri holnap a cseléd. A nagymama nagyokat nyelt, mintha elvesztette volna a hangját. Amazok pedig engedtek neki elég időt, hogy azt megtalálja. Meg is találta. — De megijesztettek. Maga kis főnökné. jól teszi, ha már aludni menne, nem egészséges a gyakori és hosszas virrasztás a szép szemeknek. Mit mond aztán a férje. Jöjjön, én majd fölkisérem, addig Zoltán összeszedi az árulkodó cserepeket. IV. „FORDÍTOTT PIRAMIS." Mikor a nagymama lejött az emeletről, a gyertya reszketett kezében. Vejének rossz sejtelmei támadtak. — Mama, ön szokatlanul fel van indulva. Mi történt ottfönt ? — Semmi, épen semmi, csak az igazat mondtam meg annak a . . . — Ki ne mondja. Ugy is sejtem, hogy legalább is kíméletlen volt az iránt a szegény teremtés iránt, a ki balsorsát annyi vértanúi megadással türi. Ilyen védelem csak olaj volt a tűzre. — Láttam azt az ártatlan vértanút ! Miért nem mindjárt. Angyal! Egy . . . egy . . . rossz feleség, a ki a jószívűség álezája alatt körülhálózza egy szerencsétlen családapa oktondi fejét. — Mama, ön igaztalan. Ártatlanul, alaptalan rágalommal illet egy balsors sújtott asszonyt. — Hagyj nekem békét a balsorssal. A férje egy kissé elhanyagolja, ennyi az egész. Az még nem balsors. Meg is mondtam neki, hogy ha már csakugyan unja magát, hát keressen máshol szórakozást... — Az isten nevére, mama, szűnjön meg a rágalmazással. Ilyen sértő gyanú ellen tiltakozom! — Már én pedig kimondom. En már öreg, tapasztalt vagyok. Ha már csakugyan szerelmeskedni, bomlani akartok, ha nem várhatod be, inig egy jóravaló, tisztességes nőt találok a számodra, a gyermekeidnek anyát, neked pedig íeleséget, hát fogadj Valami szemrevaló szakácsnét, de a férjes asszonyoknak hagyj békét! Isten tudja milyen sikamlós lejtőjére jutott volna a meggondolatlan tanácsadásoknak szegény öreg nagy felháborodásában, ha veje homlokán meg nem jelenik az ismert vörös tulipán (valóságos mementó mori vérmes embereknek.) A biborjegy alól az a sötét szempár oly szeinrehányólag volt rá irányítva, hogy fénytelen, öreg szemeit elfutotta a köny s egyszerre fölhagyott a duzzogással. Szerette unokáit s félt, hogy apátlanná lehetnének. — Jól van no, nem akarlak én sem bántani, sem tanítani. De látod, a családi becsület ... Nono, nem rossz akaratból mondom. Azok a szegény árváid, meg annak a megtévelyedett asszonynak az oltáresküje. Istenem, jó atyám. No, ne emészd magad. Feküdjél le. Csókold meg a kis angyalkáidat. Nézd ezt a kis szőke kerubint, azt az aranyos Czilikét. Hogy mozgatja azt az ártatlan cseresnye-szájacskáját. Hallgasd csak, álmodik a lelkem . . . (Folyt, köv.)