Esztergom és Vidéke, 1888

1888-03-04 / 19.szám

gében fátyol nélkül látnia engedték:, igy szólt a büszke legény: «Neiu kell, egy szemölcs van az orrán.» Ellenzékünk eljárása a román határkiigazitási szerződéssel szemben nem a furcsa Hasszáu effendire emlékeztet-e? Ki sem tagadta, hogy az elleuzési szónokok által oly szörnyű szóözönnel támadott szerződésnek van egy szemölcse ; Tisza miniszterelnök maga mutatott rá és sajnálandó lapsusnak jelentette ki azt, hogy a szerződésben osztrák-magyar határ áll, magyar helyett. De igazolva van-e az, hogy ezen egyetlen szó miatt, mely még hozzá a kormány és a törvényhozás nyilt kijelentése folytán már alapos korrektúrán ment át és Magyarország közjoga ellen semmiesetre sem praejudikálhat, oly viharos és hosszú vitát jelenetezuek ? A miniszterelnöknek: egy félreértett szavát megragadva, a tárczára éhező ellenzéki politikusok ez alkalomból a kabinetkérdést szeretnék erőltetni és legalább is Tisza Kálmán népszerűségét megingatni. De rossz teret választottak aknamunkájukhoz; egy szó miatt senki sem fogja nekik elhinni, hogy ugyanazon Tisza Kálmán, ki a magyar állameszmét a legnagyobb tekintélyre, kétségtelen érvényre emelte és ellenállhatlanuá lett vonzerővé, izinos'totta, a magyar közjogot egyszerre el fogja ejteni s mint valami lomot a földön hever.etni. Magyarország közjoga fenn fog azért maradni és a Tisza-kabinet nem kevésbbé. Fővárosi levél. Mikor itt karczolgatok, a fővárost egy unalmas társasághoz tudnám hasonlítani. Ne tessék félreérieni, ezt a kije 1 eütésemet, mindjárt megmagyarázom. Nincs ugyanis ember széles Budapesteu, ki pár nip óta ue az időről beszélne. A jogászok káromkodnak, hogy téli kabátjuk egészen elkopik, mig tulajdonképeni rendeltetési helyükre szállíthatják. — Hogy a 111. kir. zálogházat értem, ezt külöuösen megjegyenzi, talán nagy mérvű naivitás volna. Sanyaró Vendelt néni elégíti márki a sült krumpli melege s éppen most panaszkodik a belügyminisztérium egy tiszteletbeli segédfogalmazó gyakornok jelöltje, hogy már 24 éve viseli e hivatalt, de soha annyi kőszénre nem volt szüksége mint az idén. A fiatal dandyk s fertálymágnások, kik még januárban rövid spenzerben «melegedtek>> az Andrássy uton, immár fülig vannak prém s czimmelbe burkolva. Es ha egyszerűen constatálom, hogy 16 fok hidegünk van, úgy e thémát nem is feszegetem többé, mert legalább magam akarok igyekezni jiem unalmas lenni. Száz és száz dologról adhatnék értesítést, de mert tudom, hogy önöknek is elég cause celebre van, mi várja a nyomdafestéket, ezúttal csak azt fogja tartalmazni levelem, mi itt a fővárosban is nagyobb port vert fel. Kezdem az irók és művészek körében keletkezett nagy mozgalommal; nem más ez pedig, mint hogy már márczius hó első felében az irók s művészek nyugdíjintézete javára egy nagyszerű előadás megtartása van tervezve. Nehogy úg látszassék, mintha a reclam nagy dobját akarnám megütni, megjegyzem, hogy a nemzeti színház, operaház és a népszínház elsőreudü művészei fognak az előadás alkalmával fellépni ama deszkákra «melyek a világot jelentik.* Szigligeti népszínműve a «Két pisztoly» fog szinre kerülni és a legkisebb epizód szerepeket is elsőrendű művészek játszszák. Egyelőre a rendkívül élvezetesnek Ígérkező előadás iránti érdeklődés jellemzésére csak annyit említek még fel, hogy én voltam az a szerencsés halandó, ki befolyásos protectió uján a legutolsó belépti jegyet megcsíphettem. Mióta a jó Csanádi bácsi elköltözött, ha nem is az élők, de a képviselők hónából ezeknek Sándor-utczai «palotája» olyan csendes és unalmas, minta főrendek háza. Ha néha néha az öreg Madarász Szepi oda nem vág valamit a honáruló Tisza Kálmánnak, hát a tudós akadémiában képzelné magát az ember. Péchy Tamás maholnap elfelejti, hogyan kell bánni a csengetyűvel és egy ismeretes budapesti újság kénytelen lesz, nemcsak seusatiós és borzalmas rémhistóriákat, de «izgalmas» országgyűlési tudósításokat is — fabrikálni. Hogy a képviselőháznál tartok, nem hagyhatom szó nélkül azt a kinos és szomorú meglepetést, mit Ghyczy Kálmán halála keltett. Tudtuk ugyan, hogy veszélyes baját súlyosítja agg kora, do az állapotáról utóbbi időben hozzánk jutott hirek inkább reményre, mint aggodalomra adhattak okot. Hogy ki volt (xhyczy, tudja minden újságolvasó. A haza oly nagyjai közé tartozott ő, kik annak oszlopai s szellem óriásai voltak és kikben az utóbbi évek alatt oly megdöbbentő mérvben tarolt a halál kaszája. Hazafisága rendithetlen s jelleme, mint a kristály oly tiszta s mint a szikla oly szilárd volt. Grhyczy Kálmán nem halt meg, csak elköltözött és szelleme élni fog bennünk s közöttünk örökké. De nemcsak az országnak, — Beuiczkyné Bajza Lenkének is van halottja. «Edith» czimü darabja ez, mely a nemzeti színház deszkáin lehelte ki ifjú lelkét. No de most veszem észre, hog-y a papiros fogytán vagyok és kénytelen lenuék levelem végét magára az Íróasztalra írni, a mi pedig oly horribilis posta portót igényelne, hogy igazán mondom, miként budgetem azt ki nem adná. Mert bár 16 fok a hideg, de itt Budapesteu még ilyen hidegben is rémségesen olvad a piczula. A meghűlésről. (Orvosi tároza-levél.) Igen sokan vannak, kik a meghűlést figyelembe sem véve, azt valamely könynyü bántalomnak tartják, különösen ha csak náthában nyilvánul, mely ha idültté válik, súlyos betegségeket vonhat maga után. Igy gyakran tapasztalhatjuk csecsemőknél, kik egyszerűen meghütve, náthát kapnak, hogy e figyelemre sem méltatott csekély baj pár nap múlva s a kellő orvosi segély mellőzésével könnyen hörghuruttá és később tüdőlobbá fejlődheivén, a baj végzetessé válhatik De mi is az a meghűlés? Nem-e meghűlés, ha valaki ködös időben az ablakon kihajlik és utána náthát kap, ha valaki meleg szobából hevülteu a hideg szélbe kimegy és rekedt lesz, vagy ha valaki egy hézagos ablak közelében olvas és másnap a fejét forgatni vagy a karját emelni nem bírja? Es nem meghűlés viszi-e sirba azokat a virágzó ifjú lányokat, kik a farsangi bálok heves tánczai közepette hideg vizet isznak, figyelmen kívül hagyva a mamák ós jóakarók intelmeit*, azokat, kiket tavaszszal a Tátrában, őszszel Tirolban, télen Nizzában, a következő tavaszszal pedig már csak a temetőben találunk. E példákat senki sem tagadhatja, de azért magához a kérdéshez sok szó fér. A meghűlés mibenlétének kiderítésére a tudósok eleget búvárkodtak. Ujabb időben kimutatták, hogy a nátha vagy a meghűlés tulajdonkép apró szervezeteknek, az úgynevezett baktériumoknak a közbenjárása folytán, fertőzés útján keletkezik; és ez el is van fogadva, mert vegyük csak pl. a náthát, a legegyszerűbb bajt. Gyakran megtörténik, hogy a család valamelyik tagja, még pedig határozottan meghűléstől eredőleg náthás lesz, és néhány nap múlva náthás az egész család a nélkül, hogy a többiek is meghűltek volna, és igy ez esetben valami átvitel következtében terjedett tovább a betegség, mely módját a továbbterjedésnek, hajlandóbbak is vagyunk manapság elfogadni nemcsak a nátha, hanem egyéb bántalmakra nézve is s igy többek közt magára a tüdőlobra nézvést is. Igaz, hogy a meghűlés okát nem a külső körülményekben kell keresnünk, hanem az egészségben; és ha ebben keressük az okot, akkor megtaláljuk az úgynevezett dispositiot. Bizonyos hidegnek bizonyos módon való behatása következtében bizonyos betegségek fejlődnek. Ez a hideg ingerképeu hat, és első sorban az ingerek behatásából erednek a káros következmények. De az ingerhez lassan hozzá lehet szokni az által, ha mérsékelt behatásuknak többször kiteszszük magunkat. Ezen alapszik az, a mit a hideggel szemben elkéuyeztetésnek, és viszont edzésnek szoktunk nevezni. A ki tehát a hideg behatásához okszerű ruházkodás, fűtés, fürdés stb. által hozzászokó;t, az e tekintetben önállóbb; kevésbé van kitéve, a meghűlés vészének, mint az, a ki ugy ruházatban, mint a szoba hőmérsékében melegen szokta testét tartani. Ebben rejlik a meghűlésre való hajlam, melyben jelentékeny része van első sorban a ruházatnak, mely legjobb fegyverünk a hideg ellen. A ruházat a testünkből kisugárzó meleget egy időre a test közelében visszatartja ugy, hogy a testből kisugárzó melegnek egy része a ruhában marad, másik része pedig hol gyorsabban, hol lassabban áthat a ruhán és ennek felszínéről sugárzás utján tovább terjed. Az egyes szövetekben a víz felszívó és elpárologtató képessége igen külömböző. A vászon leggyorsabban szívja fel és leggyorsabban bocsátja el a nedvességet, azért az ember már vakítja el mohón legelő szemeid. Minden habozás nélkül szigorú következetességgel ezer ajk zsongása s a zenekar széditŐ harsogása között delejes közelébe furakodol, hogy kéznél lévén, egy alkalmas pillanatban birtokába juss s mint forgószél viharozz vele tovább, mig végre átszökól a küszöbön, melyen tul . . . Ekkor váratlanul kisiklik gömbölyű kis karja a tied bői, «majd holnap* susogja s visszairamlik a kétes távolba, honnan mint a hajnali csillag, kaczéran ragyog feléd. Kegyetlen zsarnok! miért rejtegeted ajkad rózsái között a k igy ót, miért, hogy egy méla tekintetedre a szívben «virit az egész kikelet* s egy könnyelműen odavetett szavadnak csipos dere hervadást és pusztulást okoz benne. A jégen megkéred hidalgód kezét, hogy vezessen a szárazra, de ha ez a szárazon felkér, hogy vezesd a mennyországba — a jégre viszed, azt mondod — holnap ! Ez a legszomorúbb alakban nyilvánuló illetlenség és valóban nagyon csúnya dolog — lenne másnál, nála azonban nem, mert ő csak játszik veled, mint macska az egérrel — mig nem lesz tetemrehívás! ólommá merednek lábaid, szivedet boszuság önti el s azon tűnődői, mily elégtételt szerezz magadnak, mert illik, hogy ha a férfi lelkére holmi felhő' borul, ne mint langy eső, otthon, titokban, hanem mint villám és menydörgés törjön ki azonnal a ... De nem! Lehetne-e boszankodni a kis őzre, ha félénken eliramlik előled ? szop volna-e üldözni a galambot, hogy elszált, ha közeledel felé ? le tudnád-e törni az ágat, csak azért, mert nem hajlik feléd ? s volna lelked megtépni a rózsát a miért hogy töviseivel megvérezte vakmerő kezed, midőn kebledre akartad tűzni ? Mondják életünk fonalát a Párkák szövik, fonják, az asszonyok pedig a költő szerint «mennyei rózsákat* hímeznek bele s ha a tiedbe véletlenül egy tüske keveredett, miért búsulni ! — mindenki olyant himez, a milyet tud. A természetben nincs ugrás. Életünk daróczába csalánt himez először a kis lány, azután midőn vadsága alászáll, levelei között titkosan rejtőző szerény ibolyát s csak midőn a merészen felvetett ajkakra a szelídség mosolya ül s a tekintet viharos büszkesége az angyali engedékenységnek ad helyet, midőn már kifesiett a bimbó, akkor, csak akkor jön az — égi virág. Addig is kerüllek! Ti Párkák pedig, ha már fontok, szőtök, hát hullassatok ki végzetes szövőszéketekből számomra egy fekete vitorlát, én felvonom azt s elbarangolok az érzelmek tengerén messze, messze, napjaim sötét éjjelében, melyen — ábrándjaim ! ti vagytok a fényes csillagok . . . D'APRATTO TJHLÁN. — Elbeszélés. — (BALÁZS SÁNDOR hátrahagyott kézirataiból.) Unalmas fecsegő emberek társaságánál sokkal jobb az egyedüllét. Ilyenkor elmerengünk emlékeinken, vagy ábrándozunk a jövőn s elfeledjük a jelent, mely sohasem rosszabb a jövőnél. Ilyszerft merengésnek adtam át magam a napokban s végtelenül boldognak éreztem magamat emlékeim társaságában. Hogy ez emlékek kellemetesek voltak, mondanom is felesleges. A választás tőlem függött s ilyenkor bizonyára mindenki csak a legszebbeket keresi ki. Senkisem oly szegény, hogy legszebb emlékei ne legyenek. Ha boldog volt: arra gondol, midőn legboldogabbnak érezte msfgát; ha boldogtalan : midőn legkevesebbet szenvedett; s az emlékezet, ez egyedüli megrabolhatlan kincse a szívnek, különben is hajlandóbb — talán önzésből — az édes mint a keserű perczeket állítni előtérbe. Kellemes merengésemből kellemetlen koczogás ébreszte fel. — Szabad ! — kiáltám oly hangon, mely kottára téve, bizonyára ezt fejezte volna ki: Eredj a pokolba ! Körülbelül harmincz éves férfi lépett szobámba, erősen sütött fürtökkel s jól vasalt inggel. E két tulajdonról aligha felismerhetné, vagy csak elképzelhetné is őt a nyájas olvasó, de e két tulajdon mindössze is, mit előnyére felemiithetek . . . Bocsánat! csaknem igaztalan valék : birt még egy tulajnál, melyet méltányosságból szinte meg kell említenem: öltözete mind kelmére, mind szabásra nézve a legutolsó divat szerinti volt. Vannak ismeretségek, melyekre magunk sem tudjuk, miként teszünk szert. Látogatóm ilyszerú ismerőim sorába tartozik. — Bocsánat! — Tessék! — Talán háborgatom önt ? — Oh, épen nem! (átkozott udvariasság!) Szíveskedjék helyet foglalni. — Köszönöm. Nemde meg van lépetve látogatásom által. — A legkellemesebben. — örvendek. Azért jövök, hogy egy szívességre kérjem önt. — Végtelen boldognak fogom magamat érezni, ha valamiben szolgálatára lehetek. — Köszönöm ; és engedje ön nyilvánítanom, miszerint nem is vártam egyebet előzékenységétől. — Le vagyok kötelezve, e jó véleményeért. — Tehát . , . — Tehát? — Megvallom, kissé zavarban vagyok. Nem tudom, miként mondjam el . . . — Csak minden fesz nélkül. De nem gyújt ön rá? — Ha oly jó akar lenni! (Szerencse, hogy nem szivok regalitast.) — Szóljon ön minden tartózkodás nélkül. — Ha jól vagyok értesülve, ön szerkesztőségi tag ? — Félig-meddig. — Mily szerencse! Oh, ön bizonyára igen boldog ember! (El vagyok veszve: titkos versíró !) — Mennyiben ? — Na, mert hasonszerü esetekben nem kénytelen másoknál alkalmatlankodni ! — Igen rosszul teszi, ha e szerencsét alkalmatlanságnak nevezi. — Ön jósága felbátorít. Tehát ... — Szóljon őszintén. — Igaza van, ez a legjobb, ön meg fog lépetni. — Imádom a meglepetéseket. —• En nős, vagyok.