Esztergom és Vidéke, 1888
1888-11-01 / 88.szám
HALOTTAK fIIEPÉI. i. Hívogat, csalogat A temető árnya, Minthogyha mondaná «Minek élsz hiába» ? «Ma remélsz, s holnap már Megcsal reménységed, örömet csak igéi* De nem ád az élet» ! «Minek élsz, mire vársz? Napok, hetek múlva, Csak régi bánatod Kezdődbetik ujra» ! II. Eljősz-e majd hozzám Csendes nyári estén ? Ha a szellő fogja Lengetni a fátyolt Sírom fakeresztjén ?! Eljosz-e majd hozzám Feketébe, gyászba? Harang kondnláskor Elbúcsúzni tőlem A halotti házba ? ! III. Elmentél mellettem S fekete ruhádról Rám esett az árnyék, Úgy néztem utánad Minthogyha tőled még Egyebet is várnék! Úgy néztem utánad Mintha azt remélném Lelkem édes vágya, Hogy visszatekintesz S mit érted szenvedek Szived kitalálja! LITHVAY VIKTÓRIA. Feltámadunk! Es/.tergom, nov. 1. Sirassuk el halottainkat, rakjunk virágot a mohos sírokra, gyújtsunk világot az ' elmúlás sötét éjszakájába, ejtsünk néhány forró könnycseppet a hideg és néma hantokra; de azután, nézzünk fel a biztató égre, a hová örökké tündöklő csillagbetükkel van felírva az a magasztos szó, hogy feltámadunk! Feltámadunk! Találkozni fogunk még egyszer, de megtisztulva; újra látjuk egymást, de szenny! elenül. És akkor fog kezdődni az öröklét országa, a hol nincsen hiúság, ragyogás, rangkülönbség, osztályharcz, felekezeti gyűlölség. Ott egy formák leszünk mindannyian. A ki aranykoronát hordott valamikor s a ki nyájat őrzött; a ki milliókat költött s a ki egész életében koldult. Egyformán elporladtunk, egyformáu megsemmisültünk, egyformán elfelejtettek az évezredek s majdan egyformán föltámadunk s egyformán megítéltetünk a millió világok teremtőjétől, fentartójától s rombolójától. Feltámadunk! Porrá válik addig a büszke márvány . obeliszk, az évszázadok moha kiegyenlíti a föld göröngyeit, azokat a sírdombokat, a hol most borongó érzésekkel gyújtunk világot; a vagyonos családok nimbusza olyan névtelenné válik, mint ^az utolsó koldusé ; oda minden, a mi mulandó : jóiét, hírnév, ünnepeltetés, öröm és gyönyör. A csontok országában egyformán elkorhad a tudós s a tudatlan koponyája, a. halálos ellenségek váza s a szerelmesek szive. Por lesz minden.bői, a mi aczél és szikla volt, a mig élt. Ember és mulandóság a neve mindenkinek, a ki született, küszködött és elpusztult. De a feltámadás napján a halhatatlan szellem megdicsőül s az isten lelkének verőfénye: az ember lelke föltámad. Föltámad s uj világokon kezdi meg halhatatlanságát. Küzdelmét az isteni eszmékért. f Szenvedését az emberi gyarlóságokért. És diadalát a szellem hatalmáért. Feltámadunk! Ne feledjük el halottainkat, de halottainkért az élőket sem. Csak azok haltak'meg, a kiket elfelednek. És csak azok éltek örökös sötétségben, a kik nem hittek az örök világosságban: a feltámadásban. Ezeknek nem egyszer volt egy évben halottak napja, 'hanem mindennap, a mikor a halhatatlan szellemet az elmúlandó test megsemmisülésével azonosították. Feltámadunk! Ezt hirdeti az a halhatatlan szeretet is, mely a csöndes emberek országát ma föltámasztja s megeleveníti a kegyelet és megemlékezés hatalmával! GASTON. Halottak napján. (P. L. A.) Az egyház, mint szerető anya, nem feledkezik meg elköltözött fiairól: minden évben egy napot szentel az ő emlékezetükre; jelezve azt, hogy a testvéri kötelék még mindég tart, a szeretet láncza el nem szakadt; jóllehet távol vannak tőlünk, csak porai nyugosznak itt* E napon a sziv erősebben dobog, az ima áhitatteljesen száll a magasba, hogy ostromolja a mennyei trónust irgalomért. Hisz kötelesség ez, melyet szivünkben viselünk s melylyel elköltözött testvéreinknek tartozunk. Minden megváltozott; a természet bucsucsókot hint az ősz beálltával. A berek nem hangzik vissza már a madarak kellemes énekétől ; másutt magasztalják s dicsőítik Terem tőjüket. Elhagyott mindenki : rokonaink, barátaink árvákká tettek, elköltöztek, hogy jobb hazát készítsenek számunkra. Könytelt szemekkel gondolunk reájuk és sóhaj tör ki szerető keblünkből, mely imával egyesülve kér számukra örök nyugodalmat. Az ősz zsarnoki módra megfosztja a kedveseink hamvait takaró sírokat ékességüktől; de a kegyelet ismét feldíszíti virágokkal. Ne tétovázz, halandó ! lépj be a sirok kertjébe s adj helyet érzelmeidnek, midőn átléped könyökkel áztatott küszöbét. Födetlen fővel hallgasd szived sugallatait; hisz téged is szerjetet fűz e szent helyhez, te is itt fogsz nyerni lakást a rideg/ hantok alatt; ily örökség adatott számunkra. E helyen van életünk végpontja s itt kezdődik az örökkévalóság. A három isteni erény, melyek sivár éltedet . e. siralpmvölgyben boldogítják ilz,,Mqoiiidn taraja. TEMETŐBEN. Te a sírban, én a síron, Lelkem fájdalmát lesírom; Nálad nélkül mi az élet? Milyen lenne az Tevéled! «Mert a tavasz hoz virágot, De nem azt, mely elvirágzott.* Beföd az ég borulása, Bánatom, hogy ki se lássa; Sötét felhő lett a lelkem, — Gondolkozom . . . elmélkedem : «Mert a tavasz hoz virágot, De nem azt, mely el virágzott.» De im', már oszlik a ború, Nem vagyok már oly szomorú; Elcsendesült a fájdalom, Reménykedve zeng már dalom; «Mi a földön elvirágzott: A mennyben hajt uj virágot!» MARISKÁHOZ. Te drága gyermek, kicsiny leánykám, Apácskád hi, mért nem felelsz? Bújósdit játszol, mint egykoron tán? Vagy alszol még, oh ébredezz! Hová rejtőztél, siess karomba, Hadd csókolom meg ajkadat, Hisz ölelésed, egy mosolygásod Nekem nagy boldogságot ad. Régen kereslek, fel is találtam, Buvócskát játszó uj helyed, Mert mindig látlak, a mikor nézem A csillagos kéklő eget! HORVÁTH KÁLMÁN. 0 1 ^" (Két levélben.) Drága Ilmám! Miért nem vagy most mellettem, hogy fülembe súgnád, mint annyiszor tevéd: szép vagy Margitom, igen szép! Minthi látnálak, mint rezzensz össze, levelem kiesili kezedből s ezt kiáltod: Margit megőrült Igen drága Ilmám, őrült vagyok, a szerelem őrültje. Én, aki soha nem voltam hiu, most egész nap a tükör előtt ülök, ruháimat próbálgatom, hogy melyik áll jobban : Hogy neki tetssem. hogy szépnek találjon nagyon szépnek ha eljön! Azt kérded, hogy ki az az «ő»? Iván! a régen szeretett Iván, akit a fiatal, tizenhét éves leány rajongón, aj első szerelem bájával, imádatával szeretett s a\át a huszonhét éves asszony nem tud feledni, hanem még most is ugy szeret, mint tiz év előtt! Emlékszel ugy-e egyetlen Ilmám, midőn egyszer egy szép holdvilágos estén elmondtam neked szerelmemet; elmondtam, mint szerettem Ivánt, mint kellett' lemondanom róla. Ő még tizenhét éves ifjú volt, állás nélkül, én szegény árva leány, kit néném kegyelemből tartott. Mikor a gazdag özvegy Diószegi megkérte kezemet, nem lehetett nemet mondanom, engedelmeskednem kellett néném akaratának s én vérző szívvel temettem el ifjú szerelmemet mélyen, igen mélyen, hogy valahogy fel ne támadjon, ne jöjjön kisérteni nászszobámba. Hogy szerelmemet jól eltemettem, te tudod legjobban, aki látta mint töltöttem be hitvesi hivatásomat, miként tettem férjemet boldoggá . . Még előtted sem emiitettem többször, csak egyszer ama szép holdvilágos estén !... Te megértettél, tudom, megértetted nagy szerelmemet, mert bár mily hidegnek ösmerjen más, én tudom, hogy te is tudnál szeretni nagyon, önfeláldozón. Mindenki hidegséget olvas szemeidből, csak én látok azokban a méla bús szép szemekben egy egész világot; telve a leggyöngédebb szerelemmel. * Ismét megdöbbensz, látod, hogy én oly jól Ösmerlek. De ha nem volna igy, nem szeretnélek ugy, miként szeretlek. Nem imám le most boldogságomat. De hát minő boldogságot, fogod kérdeni, hisz eddig még mit sem irtál boldogságról ? Várj csak, kedvesem, sorjában mondok el mindent. Eltemettem szerelmemet, midőn az oltárhoz léptem ama szent fogadással, hogy hű felesége leszek férjemnek s jó édes anyja gyermekének. Az utóbbit nem válthattam be, mert férjem nem akarta, hogy oly fiatalon anyai gondjaim legyenek, mostoha leányomat zárdába adta s csak midőn tanulmányait elvégezte, jött haza. Mily boldog volt szegény férjem, látva, mint szeretjük egymást. Fájdalom, nem soká élvezhette e boldogságot, mert rövid szenvedés után meghalt. Halála mély fájdalmat okozott, őszintén megsirattam, mert bár nem szerelemből lettem nejévé, de később annyira megszerettem nemes, jó lelkét, hogy ha nem lett volna szivemben multam szerelmi halottja, teljes lett volna boldogságom. Mostoha leányomat a temetés'után nagyanyja vitte magával, de azért igen gyakran itthon van, mert — mint mondja — nem tud soká ellenni nélkülem. De én is szeretem lelkemből s igen sokszor könnyezek, hogy nem az én édes leány r om, akkor legalább több jogom volna hozzá s engem soha sem hagyna el. Türelmetlen vagy már, ugy-e édes Ilmám, hogy oly hosszura nyújtom beldogságom leírását, de most már reá térek. Iván a ' fővárosba ment, hol tanulmányait elvégezve, ügyvédi irodát nyitott. Ez idő alatt kétszer volt itt, de engem egyszer sem keresett föl, azt hiszem, nem akarta feltépni azt a mély fájó sebet, a melyet elválásunk szivemen ütött. Férjem halálát tudtul adtam neki s mit tagadjam előtted, vártam vigasztaló sorát, de az nem jött. Már azt hittem, hogy elfelejtette a multat, hisz tiz év oly nagy idő nem csíik egy nő, de a férfi életében is. Azonban csalódtam, mert a napokban a tőle kapott rövid levélke az ellenkezőről győzött meg. Hogy mit éreztem, midőn sorait olvastam, nem tudom neked leirni. Csak annyit, hogy végtelen boldog vagyok azóta. Rövid, alig pár sort tartalmaz e levélke s mégis mennyi boldogságot; nyújt e néhány sor. Oh ! Ilmám, édesem, tudod-e
