Esztergom és Vidéke, 1888

1888-04-01 / 27.szám

hogy a szerelmi vallomást mindig megelőzi a pénztkérő vallomás ; midőn tehát az első vallomást megkaptam, vérmes remények támadlak bennem a második és igazi vallomás iránt, A szegény kicsike kiváltotta a málháit, felutazott a fővárosba, valahol a tehen-utczában meghúzta magát egy sötét udvari szobában és járt egyik színházi igazgatótól és ügynöktől a másikhoz, hogy szerződtessék. Válságos ponton állt, mert nem volt pártfogója. Ekkor belenyúltam az életébe : bejuttattam egyik fővárosi színház chorusába, a hol kapott valami husz forint havifizetést. E pillanattól kezdődik az a korszak, a midőn ő is belenyúlt az én életembe. Az igaz, belenyúlt a zsebembe is, de e miatt nem panaszkodom, egy-két váltóval több vagy kevesebb, az máimindegy a — kataszternél. De belenyúlt az életembe is, azt már szégyenlem magam előtt is, de különösen a — feleségem előtt. S a mi ez alatt ez idő alatt történt, azt nem is beszéltem el a feleségemnek, mert az nem a feleségeknek való. Csak a végét meséltem el s ez elég tanulságos arra nézve, hogy itt is elmeséljem. Egy napon levelet kaptam tőle, melyet összes helyesírási hibáival együtt hiven lemásolok: «Édes Angyalkám ! hogyha szívesen lácz el gyövök este 6 órákkor és legyél oly Szives egy pár foriutott külldeni most röktön mert okvettlen kell csolkol ...» Erre a megható szerelmi vallomásra én a következő még meghatóbb sorokat irtani vissza: «Angyali édesem! Pénzem nincs, de epedvo várlak. Csókol . . .» Hogy milyen epedve vártam az esti hat órát, azt elképzelheti mindenki, a ki életében már várt valaha színésznőt esti hat órakor. Az esti hat óra elérkezett, de a várt «ideál» nem érkezett meg. Még egyetlen sort sem irt. Ennél hangzatosabb hallgatást sohasem hallottam. Megértettem belőle mindent. Nem ejtettem egyetlen könycseppet sem, hanem őszintén megvallva, széA tűzzel játszó gyerekek nem is sejtik, hogy a velők szövetkező vihar nemsokára egy egész pokloí fog csinálni a pajkosan pattogó játéklángokból; a gyerek természetű nép bujtogatói se birják mindig kiszámítani a felkorbácsolt szenvedélyek romboló hatásátt. De biztos veszedelemre dolgoznak, melyért azonban nem mernek felelősséget vállalni. Náluk a nép érzelmeinek kizsákmányolása nem egyéb közönséges mesterségnél s a szerszámok sem egyebek a legközönségesebb szerszámoknál. A szónoklás nemes művészetének lovagias fegyvereit épen nem ismerik. Az izgatásnak külön szótára van, a bujtogatás nem szokott ékesszóló lenni. Néhány száz véres frázis, néhány éktelen hazugság s egy kis szántszándékos ámítás megcsinálják a kellő hatást s fölkavarják a csendes tavat iszap-pocsétává. Igy tett az a fiatal ur is, a ki vérontás perczében a közelálló kolomposoknak már aggódó jelszavakat adott ki. Az ütközet váratlan fordulata fortélyossá tette a lázitót. Kezdte érezni a következmények súlyát s ravasz fondorlattal «enyhitő körülményeket* kovácsolt magának és a tábori karnak a templom tövében. A nagy zűrzavar azonban egyszerre csak leusillapult. Nem a falu vénei és elöljárói, nem a véres szuronyok s nem a félrevert harangok téritették észre az őrjöngőket, a kik kiejtették kezükből a követ, leeresztették a dorongokat és a fejszéket s csoportokba bújtak össze. A földön hentergő átszúrt legényt hangosan zokogó asszonyok emelték föl s vitték el. A könnyebben sebesültek maguk gyeltem magam rettenetesen: le voltam főzve s ez egy férfira sértőbb, mint maga az igazi sértés. Meg is vettem a magam elégtételét olyan módon, a melyet s legmelegebben ajánlhatok mindazon felebarátaimnak, a kik hasonló helyzetbo jutnak. Szerelmes leveleket írattam az én Soprau prímemhez egy jó barátommal s a levelek alatt e névaláírás díszelgett: Braun Izidor nagykereskedő. A levelekuek kitűnő hatása volt: a rendez-vous már a harmadik levél után meg lett állapítva. A rendez-vous helyét nem árulom el — ez sem a feleségemnek való. Csak aunyit árulok el, hogy két egymásba nyíló szoba volt, melyek egyikében én rejteztem el, hogy mindent hallhassak és egy hasadékon át mindent láthassak, a másikban pedig — Ő várt! Soha életemben az én saját rendezvous-m nem izgatott fel ugy, mint most ez a másé, a melyben én csak a titkos rendező szerepét játszottam. Egyszerre nyilik a szomszéd szoba ajtaja s belép egy tisztességesen öltözött de rettenetes csúf ember. A Sopran prim láthatólag meg volt lépetve, de hát édes istenem nagykereskedő volt! A mellékszobából mindent hallottam és láttam, hanem azért indiscrét leszek a feleségem iránti tekintetből. Furcsa egy helyzetben voltam az szent igaz: végig hallgattam, ugyan azokat a miket nekem is elzengett egykor a Sopran prim. Igazán jól betanulhatta. Hanem a vége az már nem volt betanulva, az olyan extemporizált tablean volt, a melyért sok ember szívesen fizetett volna belépti dijat, hogy láthassa. Mikor a kölcsönös szerelmi vallomások végére értek, áz a csúf képű, de tisztességesen öltözött ur ott a mellékszobában egyszerre «haptákba» vágta magát, kihúzott a zsebéből egy piros sapkát, azt a fejóre húzta, aztán oda nyújtott egy levelet a Sopran prim felé, a melyben benne volt az én névjegyem. — Nagyságos kisasszouy ! ezt a levelet küldi a nagyságos ur, én a 125. újpesti hordár vagyok. PORZSOLT KÁLMÁN. vonultak a kut felé, fölemelt öklökkel s felojtott fenyegetőzésekkel. A csendőrök már most teljesen körülvehettek a prédának kiszemelt vén zsidót, a ki könnyes szemekkel nézett az égre s biztatóan simogatta kétségbeesett leánya szétbontott hosszú haját s halálra rémült gyermeke könnyes arczát. Sebes vágtatva érkezett meg a vész színhelyére egy uri kocsi s abból gyors léptekkel pattant ki egy előkelő ur. Az ökölre szorult kezek alázatos-m nyúltak a kalap után s a fölbujtott parasztok tiszteletteljesen állottak meg földesnrok előtt. Ebben a pillanatban elhallgatott a panaszosan kongó vészharang, mely ideszólitotta a segítséget s mely megindította a gondviselés könyörületet. Sápadt arczczal, de teljes lelki nyugalommal lépett ki a földesúr jobbágyai közé. Nemes vonásai kifejezték ugyan a felháborodást és a rémületet, de hangja nemreszkedett a fölindulástól. — Mi történik itt az isten szerelmére? — kiáltá s fölemelte kezét a templom felé mutatva — Csak nem akartok itt az Isten háza előtt gyilkosságot elkövetni ? Ki vele, ha panaszotok van, hiszen tudjátok, hogy mindig veletek éreztem. Hát mit vétett nektek ez a tehetetlen Öreg zsidó és gyámoltalan családja, hogy igy akarjátok elveszteni őket? Mindenki néma tisztelettel hallgatta végig a dörgő szavakat s ugy nézett a fölvert hullámok lecsendesitőjére, mintha nem is lett volna része a szörnyű zenebonában. A nép alig ismert önmagára. DALOK. i. Nehéz szeretni, kin feledni, Ki mást nem tett, csak szeretett, Ki az álomba nem vegyit, Hogy álom legyen, életet. Hogy mi elváltunk szép Izolda, Harag helyett csak nevetünk, Hisz a mi álmunk csupán élet, Tündérálom volt életünk. II. Hallom, hogy sirsz, hogy bánt szeszélyem, Vélted mostan, majd visszakérem, Könyeknek árán megtörotten — Oh, más csillag szórt fényt fölöttem. Tudok szeretni, megtanultam, Lapozd, nyitott könyv erre multam: Hol egyszer a szív tüze hamvad, Ott nem találsz csak égő hamvat. III. Hogy hűtlen léssz, hogy elfeledsz is, Tudtam, bár ajkad soh'sem mondta, A szép tavaszra hervadás jő, Hiába, ez a rózsa sorsa. Sirattalak! De hűtlenséged Nem csalt szemembe könyeket, Az fájt, hogy tudtam: feltalálom Másban, mi benned elveszett. LÉVAI SÁNDOR. Kompanista szerelmesek. Béla segédjegyző volt s talán még ma is az volna, hogyha meg nem halt volna olyan fiatalon. Pista posta-kiadó volt, s mind a ketteu Pécs városából származtak, a hol iskoláikat is végezték. A mióta csak az eszüket tudják, jó pajtások és jó czimborák voltak. Mint gyermekek, egymás mellett Laktak, mint tanulók, egymás mellett ültek az iskolában. Volt idejük és módjuk tehát megbarátkozni és megszeretni egymást. Meg is szerették s már mint diákok örök barátságot és hűséget fogadtak egymásnak, mint valami fiatal szerelmes pár, tiszta, csendes, holdvilágos éjszakán, a csillagok szeme láttára. Még választottak is maguknak közülök egyet, egy szép fényeset, azt, a melyik mindig a gönczöl-szekér rúdja végén ragyog. Arra tettek azutáu esküt ós szent fogadást, hogy mindig szereni fogják egymást ós mindig jó barátok maradnak. Egyszerre maradtak ki az iskolából, egyszerre kapták meg az érettségi biDe a foszlányos zászló körül csoportosult kolomposok még nem adták meg magukat. — Mit akar ez itt ? — kérdé megsemmisülve a néplázitó fiatal szónok, a mint a csodálatos hatást észrevette. — Ez a mi urunk! — felelte neki az egyik jómódú paraszt. — Uratok ? A zsidók czimborája nem lehet a ti uratok! — lázította a körülálókat csöndes szóval. — Ne adjuk föl a csatatért. Vágja ki már valaki, hogy mért legszentebb kötelességünk hazánk és nemzetünk javáért a ?sidó pióczákat összetaposni! Egy vakmerő emberen fogott a bujtogató szó s oda merte kiáltani a földesúrnak : — Tönkre teszik az országot a zsidók ! A kolomposok helyeslő zúgása követte a bátran kidobott jelszót. De a tömeg már nem háborgott föl újra az elvetett kőtől. A szenvedély hullámai már lecsitultak. A földesúr elszánt léptekkel a vakmerő ember felé tartott. — Ki mondta ezt magának, András gazda? — kérdé tőle annyi jósággal, annyi férfias bátorsággal, hogy a felbőszült gazd« megjuhászkodva emelte le a kalapját s a szomszéd falubeliek nevében egész töredelmesen igy szólott: — Megkövetem a nagyságos urat, de nem én fundáltam ki ezt a zsidók ellen, hanem ez a pesti ur, a ki itt követnek akar fellépni. 0 csődített minket ide három falu határából. Mindenki a pesti úrra nézett, a ki a?

: földesúr elé tartott s nyájas mosolyt igyekezett vágni a gonosz játékhoz : — Van szerencsém magamat bemutatni: zonyitványt; egyszerre sorozták be őket katonáknak, s egyszerre bocsájtották szabad lábra is, a kótfejü-sasos katonai könyvecskével. Azutáu együtt kezdtek konkurálni. Bejárták kérvényeik a szép Magyarországot egyik végétől a másikig, fölkeresve minden vidék leghíresebb városait. Utoljára, mikor már belátták, hogy a nagyvárosok zsúfolásig meg vannak lelvo tanult emberekkel s igy nekik azokban nem igen telik <gy kis helyecske sem, Béla igy szólott Pistához: — No Pista, most már menjünk fel Esztergomba, azt gondolom, hogy nagybácsim majd csak kerít valahol egy kis állomást, a hol valahogy megélhetünL — Én is azt gondolom Béla, — monda Pista. És azután ugy is cselekedtek. Tél derekán felmentek Esztergom városába, a hol mindjárt kedvezett nekik a jó szerencse. Az első héten kaptak ideiglenes állást és pedig Béla jegyző segéd lett, Pista pedig posta-kiadó. No most már elmondtam, hogy kicsoda és micsoda az a két legény, a kiről én voltaképen irui akarok; még csak az van hátra, hogy azt is megmondjam, kicsoda és micsoda az az egy leány, a kiről még eddig semmit sem szólottam. Hát mindenekelőtt egy gyönyörűséges, kedves kis teremtés, a kinek oly nagy tüzes fekete szemei vannak, hogy csak ugy égetik az embert, mint a kánikulai napsugár, és aki ugy tud mosolyogni, és oly édesen tud beszélni, hogy nincs az az áldott nap, még a csúnya időket is bele értve, hogy három akó sör és húsz liter kávénál kevesebbet mérnének ki a vendéglőjükben. Mert vendéglősnek a leánya, még pedig hires, vendéglősnek. A «Zöldfa»-szálló hires vendéglő a Rózsa-ütezábau. Hires a huszonnégy krajczáros vöröséről, hires a bárány pörköltjéről, híres a fehér- és fekete-kávéjáról, de leghíresebb Pintér Katiról, a vendéglős bájos leányáról. Egy szép vasárnapi délután Béla és Pista, a Rózsa-utczába találtak vetődui. A mint az utcza közepe tájáig elballókáztak, a «Zöld fá»-ból gyújtó czigányzene hangzott feléjük Bementek; — persze csak ugy véletlenségből, mert még senki sem rekomendálta nekik e helyet. De ha véletlenségből történt is az első bemenet, bezzeg eljártak ezután szántFegyverneki Aladár a nevem. Egyébként pedig ^néppárti képviselőjelölt* vagyok. — Az enyim pedig Kovács László. Ki küldte le uraságodat ide az alföldre ? A fiatal bujtogató rögtön készen volt a válaszszák — Több hírneves antiszemita kitűnőség, hogy propagandát csináljak ügyünknek; de a nép sokkal tovább ment, mint kellett volna s igy tiltakoznom kell minden felelőség ellen. A földesúr szánakozva nézett végig a szegény népen, melyet igy cserben hagyott a főkolompos. — Nem vádolja még senkise felelőséggel, tiltakozása tehát tárgytalan. Annyit azonban ön is tapasztalhatott, hogy ezt a jó népet nem nehéz félrevezetni. Olyan engedelmes és meggondolatlan ez, mint a gyerek. A képviselőjelölt mosolygott. — Kérem, nem én vezettem félre a népet. Valóban sajnálom, bogy a szegény zsidócsaládőt idehurczolták s azonközben kirabolták a boltját s összetörték a holmiját. — Még ezt is . . . Szegény Náthán, alig hogy megkeresi a mindennapiját, maga munkálja a szántóföldjét s az a nép, mely már huszonöt év óta megbecsüli, most néhány órai izgalom hatása alatt meg akarja gyilkolni . . . Ki fog felelni a falu békéjének fölháborgatásáért, ki fog törvényt állani az öreg szatócs kirablásáért, meghurczoltatásáért, véréért és gyalázatáért ... JNem, ezt az ördögi viszályt nem gondolhatta ki magyar lélek. Az üldözés ez a szívtelen mestersége nem való ide az alföldre, a hol még nem vette el a magyar nép józansá-