Esztergom és Vidéke, 1888

1888-04-01 / 27.szám

ESZT1ÍRG0M, X. ÉVFOLYAM. 27. SZAM. VASÁRNAP, 1888. ÁPRILIS 1 HUSV IP ' Budapest, márez._30. A Megváltó ünnepét üli az egész keresztény világ. Azt mondják Krisztus fel feszíttetett, kiszenvedett, feltámadott és megválta bűneitől az emberiséget: ezt mondják a hivők. De a hitetlenek tábora haragosan kiáltja : Krisztus hiába halt meg, az emberiséget nem váltotta meg bűneitől, mert ma még undorabb vétkektől ter­hes az, mint volt ennek elölte. Ne vitassuk kinek van igaza, a hi­vőknek-e, vagy a hitetleneknek, hanem üljük meg keresztény áhítattal, társa­dalmi pihenéssel és családi boldogság­gal, húsvétnak ünnepét. Mert napjainkban a keresztény egy­házi ünnepek nem csupán egyházi ün­nepek, hanem egyszersmind, sőt mond­hatni, a mi atheistai uj világunkban, főként társadalmi és családi ünnepek. Midőu keresztény egyházunkat meg­álapitották, az ünnepek megszabásánál az egyházi szempontok mellett kétség­kívül irányadó volt az a humanitás szempont is, hogy a munkában görnye­dező emberiséguek biztosíttassanak oly számos napok, a melyeken a minden­napi munka, után fölszabadulva, töké­letes testi és lelki nyugalomnak enged­heti át magát a megnyugtató vallásos elmélkedésnek. Kell birui a munkásnak pihenő órá­val is ; kell, hogy legyenek oly napok az évben, a midőn a lelketölő munka szünetel s az élet mindennapi terhe tói a szellem fölszabadni. Taposó^ unalombau járunk, saját éle­tünket őröljük mindannyian, a kik a többé-kevésbé tövises életpályákon, ha­ladunk bár rövid időkre is jól esik magunkat e gyötrő munkából kivonnunk. Kétségtelen dolog, hogy az emberi­ség, folyton előrehalad s nekünk és kor­társainknak mindegyike bármily kis he­lyet foglaljon is el a társadalomban, részt vesz abban a munkában, mely az emberiséget előre viszi, de mi magunk a haladást alig veszszük észre s ugy vagyunk vele, mint az utas a vonaton, azt hiszszük, hogy mi nem haladunk, hogy mi veszteglünk s csak a szép vi­dékek, a nyugalomra intő berkek s a csábító ligetek mará&oznak el tőlünk. Az élet egy parforce-vadászaf, mely­nek pecl-je a születés s halalija a ha­lál ; megpihenés e hajszában az — ünnep. Meg kell tehát becsülnünk az ünne­pet, mert senki sem tudhatja, hogy mikor szólal meg halalira — a végité­let trombitája. TOLNAI LAJOS, Iparügyünk. Esztergom, márcz. 30. I. Az ipartestület elöljárósága az elmúlt évben 15 ülést tartott és az ezen 15 ülésben 97 határozatot hozott. Az ezen ülésekről felvett jegyzőkönyvekből mig egyrészt aa tűnik ki, hogy ezen ipar testület, daczára aunak, miszerint 1886. évi ápril |hó 11-én történt megalakulása Óta alig két évi múlttal dicsekedhetik, már is az ipar, terén működő s országos hírnevére emelkedő szakférfiak által el­ismerésben és kitüntetésben részesült, másrészt kitűnik az is, hogy az ipar­testületi elöljáróság felismerve az ő hi­vatását, nem késett megragadni az al­kalmat, hogy a helybeli iparosság ér­dekét tőle kitelhetőleg előmozdítsa. Ugyanis az Esztergom kir. városi ipartestület történetében mindenkor ki­váló helyet fog elfoglalni azon kitüntetés, a mely az által érte, hogy az oly nagy fontosságú kérdésekkel foglalkozó és mult évi márezius, hó 25., 26. és 27-én Budapesten meglartott országos ipar­testületi értekezleten a képesítéshez kötött mesterséget kiterjesztése tárgyában annak előkészítése és az országos érte­kezleten való előadására a kecskeméti rokon testülettel egyetemben nemcsak hogy az az esztergomi ipartestület je­leltetott ki, hanem azou megtisztelő bizalomnak is osztályosává vált, hogy ipartestületünk elnöke az orsz. értekezlet alelnökévé, jegyzője pedig rendes jegyző­jévé választatott. Méltán kitüntetésnek kell elismer­nünk, az ipartestületünk kebeléből ki­küldött két képviselőnek azon bizalmi állásra való megválasztását, ha meg­gondoljuk, hogy ezen országos értekez­leten 123 szaktestületuek körülbelül j 400 jelen volt megbízottja 33- ezer ön­álló iparos, 44 ezer iparossegéd és 18 ezor iparostanoncz érdekeit volt hivatva képviselni. Jelentésem keretén kivül esik annak bővebb ismertetése, vájjon az országos értekezlet a napirendre kitűzött 36 tárgyban miként határozott, mert hisz erről nemcsak az iparügyi szaklapokból, hanem a politikai napilapokból is bő tudomást .szerezhetett mindegyik. Maga ezen ipartestület niegbizottai­nak a képesítéshez kötött mesterségek kiterjesztése tárgyában tett javaslata, mely szerint a fazekas, takács, csapó, szitakötő, molnár, üveges és nyomda­ipar a képesítéshez kötött mesterségek közé kéretett soroltatni; a legutóbb említett nyomdaipar kivételével, az or­szágos értekezlet által egyhangúlag el­fogadtatott s méltán adhatuuk abbeli reményünknek kifejezést, hogy az or­szágos értekezletnek ily egyhangú kí­vánsága felsőbb helyen meghallgatásra fog találni. Emlékezzünk régiekről. (1.7Ő5. Rév-komáromi Halászok.) Mivel a vasárnapot az Ur, Isten a maga tiszteletére rendelte, azért mind­nyáján a halászok szombaton esve éjfél előtt haza jönni — ha széltől, vagy mástól meg nem akadályoztatnak, tartoz­nak, és a vasárnapot megüljék ! a ki pedig jöhetne és meg nem jőue, s el­maradásának más helyes okát nem ad­hatná és a czéhnek hiréro leune, ha öreg halász 2. forintra, ha koczás 1. forintra büntettessék a czéhnek ládájába. 5. A mely halászlegény, czéhbeli hal ász­mester lenni kívánkozik, az magát a ezéhmester előtt jelentse a végett ós legelsőben is jelentő pénzül a czéh ládájába 1. forintot tegyen le, azután becsületes születését, három tanuló izJsstcrpniísTíiíkelárczája, Feltámadunk! Zendül az ének. Az örök-élet kútfejének, Eg és föld háladalt rebeg. Nincs már a lélek sírba zárva, Hitünk van a feltámadásba', Bár testünk' féreg őrli meg. Megtörve a halál hatalma, A feltámadás diadalma A mi Húsvét ünnep-napunk : Mert a mi bennünk lélek, eszme, Az él örökké s nincs elveszve. Alleluja ! Feltámadunk! SZ. KOVÁCS SÁNDOR. SENGÁ-NAK. (Költemény prózában.) Nem is olyan régen, mikor az ég és a föld még kemény tusát vivott, viruló arezod igézetétől mene­külve, — megbocsáss ! — kerülni akartalak, kedves csintalansággal megakadályoztál abban ; te maradtál s találkozánk. Beszédes ajakad csak annyit mondott: „Magát vártuk . .'. .!" Azóta a küzdő felek békét kötöttek. Sokáig tar­tott a harcz, de rövid volt az alku. A szebbik fél kezdte, tehát épen megfordítva, a mint az emberek között szokás. Kiuyitotta gyönyörű kék szemeit, végig mosolygott legyűrt ellenfelén, leoldá jógpán­czélait, hogy erei újra csörgedezzenek, azután fel­ébieszte suttogó szellőjével s elküldte túszul leg­szebbik angyalát — a Tavaszt. . Magát vártuk! . . . * És ő meghozott mindent. Itt a mosolygó nap, itt vannak mezőnk virágai, vidám dalt zengenek az erdők, kedvesen enyeleg az illatos fuvalom, meg­jött az élet, az öröm, a vidámság s meghozta — féltett egészséged is. Magát vártuk ! . . . * Meghozott még téged is Feltámadásnak magasztos ünnepe. Légy üdvöz ! — De váljon vágyai és re­ményeinekébredését is jelented-e? .. .Oh, ragadjátok fel akkor őt pajkos amorettek a titkos- édes álmok uj hónába, és zengjétek neki arany tubátokon : Magát vártuk ! . . . * De ejtett-e valaki már szót, bármi szentet és ma­lasztosat, mit a kaján felebarátok meg nem szent­ségtelenitettek volna ? Legyen hát néma az ajak, s beszélj helyettem kis virág, ha majd először látod, köszöntsd te napsugár, ha először csókolod halavány arezát, te súgjad fülébe édesen illatos fuvalom, s te csattogd feléje epedőn bánatos fülmüle : „Magát vártuk . . .'' D'APE. ÜHL. 10 AZ ISTEI. Eredeti beszély: RÁCZ ISTVÁN-tói. (Hatodik folytatás és vége;) II. rész. A FÉRFIAK SZERELME. Taraczki kezében kettéroppant a toll, s az a tulipán szemöldei fölött vésztjóslólag kezdett pirosodni . . . Lassan, mintha mér­sékelni akarná kitörő haragját, állott fel székéről : — Ha gazdámmal — jól megnyomta a szót — akar ön beszélni, akkor, mivel ö elutazott s megérkezésének határideje nagyon bizonytalan, jó éjt! A megindult nagy ur hirtelen megfordult, s egy lépésnyi közelbe állva meg, nem is tudott beszélni, csak a fogai közül szi­szegte : — A «Csillag* az én zsebemből hizik, 8 nem tűröm, hogy kétes ekszisztencziák az én zsíromon henczegőkké felfuvalkodjanak. Taraczki fölemelte jobb kezét, félre nem érthető jelentőséggel mutatva az ajtóra. A báró megsuhintá fölcsavart lovagostorát és végig vágva a fölemelt jobbon, kielégített önérzettel ment át a megfenyített szolga­lélek lakosztályába. — A bárónét akarom látni — szólt köszöntés nélkül s találomra haladt előre. A Taraczki szobájában, az ő ágyában félig vetkőztetve feküdt a keresett, sápadt arczczal, mozdulatlanul. A felhevült ur a félhomályban csak azt látta, hogy az ő méltóságos neje egy par­venü szívességét vette igénybe; vagy talán még azt sem látta; mert mintba józan eszének utolsó maradványát azzal az ütéssel verte volna el felfortyant agyából, végleg elvesztette arisztokratikus hidegvérét, kü­lömben a takaró fölött nyugvó jobb karját élettelen nejének nem rántotta volna meg ami3 r i vandal kíméletlenséggel. Az okozott fájdalomra szivesavaró szissze­néssel ijedt föl a bántalmazott oly rémül­ten tekintve férje arczába, mint az áldozat a kigyó ölelése közben. — Maga fájdalmat okoz nekem. Oh, hogy lehet olyan kíméletlen, mikor olyan fáradt vagyok?! — s azzal visszabanyát­lőtt párnáira. Ekkor lépett be Taraczki, sápadtabban mint betege. Ajkai körül rángatózott a szé­gyen és a düh, mégis elég férfi, volt az önmérsékletre. — Mindenekelőtt szót sem az odaát tör­téntekről. Most pedig, miután elég saját­ságos módon avatkozott jóakaratú intézke­déseimbe, hallgasson reám, báró ur s ha mindent tud, intézkedjék, hogy a bárónőt hazaszállíthassa. Én még inkább óhajtom, hogy a bárónő ittléte titok maradjon. Egyet lélekzett, hosszasat, nehezen és újra kezdé. — Ma délután, jobban mondva, az esteli vonattal jöttem meg a fővárosból, megbíza­tásom sürgős volt, azért siettem haza. A hid beszakadt előttem. A szerencsés vélet­len épen arra az óriási jégtáblára fektette a szerencsétleneket, mely vésztőket okozta. A sötétben nem ismertem meg kié, de mert siettem, hogy még este itthon lehessek, azonnal révészeket fogadtam. A sötétség oly mérvben vastagodott, tömörödött, hogy embereim az első evezőcsapásnál megtagad­ták a szolgálat3t. Háromszoros díjazás Ígé­retére mégis bátorságot erőltettek magukra s egy hatalmas istálló-lámpás világa mel­lett neki indultunk a bizonytalanságnak. A megszorult párák, az a két szegény ló, oly keservesen nyöszörögtek, hogy embe­reimmel utánuk eresztetém lélek vésztőnket s kevéssel a sarkantyú fölött utolérve a hidra ugrottam s azon ájultan elterülve, félholt állapotban találtam, méltóságos ur! az ön nejét, a bárónét. Ezzel merően a szeme közé nézett. Az a néma szemrehányás ennek a megbántott jóltevőnek a szemeiből, a megbánás szé­gyenpirját kergette a hirtelen haragú főúr arczába. — Ottan aztán — folytatá Taraczki — a szegény állatokat sorsukra hagytam, ugy M a i számunkhoz másfél ív melléklet van csatolva.

Next

/
Oldalképek
Tartalom