Esztergom és Vidéke, 1887
1887 / 103. szám
ÉJFÉLI MISE ELŐTT. (Ki u'áösoii.\i löilóael.) Zimankós téli est van, az éles, metsző szél felkavarja az ntczán a havat s sz11ajul csapja a haza sietek arczába. Boldog, a ki azt mondhatja : haza sietek ; kire boldog családi tűzhely vár, karácsonyi örömökkel, ki a jó meleg szoba ablakából szemlélheti a természet haragos játékát. Oh ! de lián van vannak, kik a sors vas vesszejétől űzetve, szélben, viharban vergődnek, mert nem mondhatnak egy talpalatnyi földet magukénak. Nincs hely, hová fejőket lehajthatnák. Vagy azok, kik fűtötten hideg szobában éhezve dideregnek, nem láthatják, csak hallják a zivatar tombolását, mert a hideg átláthatóin fehér lepellel vonja be azt a parányi lyukat is, mit ablaknak neveznek. Hallják, a mint a dühöngő szél meg-megrázza a rongyos házikók szalmafedelét, mintha tán egyedül azt szemelte volna ki, bosszúja czéljából. Az embertelen időben, éjféli miso elő.t, egy agg koldus vonja meg magát egy két emeletes ház kapuja alatt, hova a vihar elől menekülni kényszerült, egy kiálló kövön meghúzódva s összevonva magán rongyos köpenyét, egykedvűen bámul a téli förgetegbe. Belenézett a fényes családi örömek elzárt világába. Neki is volt valamikor karácsonya . . . Soká ült igy némán, mozdulatlanul s arczárói lassankint eltűnt a merev kifejezés, helyt adva a. keserű, mély fájdalom kinyomatának. Szemeiben köny- nyek jelentek meg, melyek végig gördültek a barázdált, halvány arezon. Lelke előtt megjelent a múlt, midőn még ő is boldog volt. Hej, mert neki is voltak jobb napjai ! Neki is volt ot hona, jó neje, gyermekei. Gazdag volt egykor, nagyon gazdag és boldog. I)e csak gazdagságát irigyelték, mert a világ nem a boldogságot, hanem a gazdagságot szokta irigyelni. Mások gonoszsága megfosztá őt vagyonától. A kikben legjobban bízott, azok csalták meg, azok, a kik naponta asztalánál ültek s a. ki kkel megosztá utolsó falatját, felhasználták jóságát, gyengeségét s oda segítették a bukás örvényébe Egyszer csak azt vette észre, hogy semmije sincs s a jó barátok is elhagyták. Ha, olykor az ntczán találkozott is velük, elforditák fejüket, mert már szegény volt, ők pedig urak. Gyermekeit egyénidét ragadta el a halál, felmentve őket az élet nyomorától, mely oly bőven kijutott volna nekik osztályrészül. Azon csekély összeggel, mi még vagyonából megmaradt, nejével egy szegényes, külvárosi lakásba vonult, hol az egykori háziúr, nyomorult dijnoki fizetésből tengette életet. így lelt el néhány év. Nejét, ki nem biría a sors csapásait elviselni, a bánat sírba vitte, és az ennek elvesztése feletti kétségbeesés, őt is ágyba döu tó. Sokáig beteg volt, de nem halhatott meg, a természet győzőit, de a betegség által elcsigázva, összetörve, minden munkára, képtelen lön. Kénytelen voll tehát koldulni s a vihar épen azon ház elé űzte most, mely egykor az övé volt. Még tán tovább i.s fűzné szomorú gondolatait, de lépteket hall. Feláll és letörli arczárói a könnyeket, miket fájó emlékek sajtollak ki szemeiből. Egy ur jön sietve, mélyen beburkolva drága bundájába. Nem is veszi észre az öreget, de ez elébe lép s reszkető, hideg kezeit feléje nyújtva alamizsnáért esd «az Isten nevében.» Az iir megáll s merően néz a koldus arczába, kiben felismerő az egykori háztulajdonost. Kutatni kezd zsebeiben s avezán a legnagyobb zavar látszik, — mintha abban épen egy fillért sem találna. Minden zsebét kikutatta már, de eredménytelenül s e mia t a legnagyobb zavart hazudta. Ilyen az egykori barátok kegye a koldussal szemben. Végre megragadta a koldus kinyujtot kezét s azt régi barátsággal, melegen megrázva, mondá : — Bocsáss meg kérlek, hogy semmit sem adhatok, mert tárezámat honn feledtem. Az öreg hidegen s megvető- leg vonta el kezeit s ajkán keserű mosoly ly a 1 felelte: — Köszönöm, hisz ez is alamizsna olyan gazdag embertől, mint a milyen még te vagy . . . A zsugori szivű ur megszégyenülve távozott s úgy érzé, mintha az agg- koldus, az egykori jó barát, átkot szórt volna feléje. Az öreg elfoglaló előbbi helyét, szivében keserű fájdalommal s homlokát a kapu hideg oszlopához szőritá. mintha kínzó gondolatait akarna vissza tartani. Egy szél roham elsodorta kopott föv.e- gét s ősz fiirteit kegyetlenül megezi- bálva — tova nyargalt. Az öreg nem érzett semmit, pilláira jótékony álom nehezült. Arczárói elmúltak a fájdalom vonásai s ajkán szelíd mosoly jelent meg. Talán kedveseit látja, kikhez oly régóta vágyott. Jöttek az őrök s az éjféli mise szaporodó alakjai ,s költögetni kezdték, hogy térjen már haza; de az öreg nem mozdult, csak midőn az egyik őr lámpájával arczába világító.t, vette észre, hogy kiszenvedett. Elaludt tehát örökre ? Aluszsza azt a mély, hosszú álmot; melyből csak a végítélet trombitája fogja felébreszteni . . . B. KISS EVILLA. Férjfogás. — Vígjáték novellában. — , Igen jó Ízlésem vau uraim, de azért higyjék el, alig ismerek tetszetősebb tárgyat egy valódi párisi vállfüzőnél s szebb zenét a selyem fűző halk roppanásainál s remokebb mozdulatokat a kecses termet ide-oda. hajladozásánál. Szebb termetet és kifogástalanabb váll fűzőt azonban még álmodni sem lehrt, mint minő az övé volt. Mindkettő valódi műremek. A váll- füző mielőtt rendeltetését végezte volna, hogy Mariska őz termetének derekán alól érjen, még egy hajlást engedett meg magának a csípők felett és igy a legbájolóbb darázs-derekak egyikét képezte, a milyen valaha férfiút megbo- londitott. Hozzá gondolva még a nagy, fekete szemeket, melyekben a tenger vészes éjjé honolt, a cserosnye piro ajkakat, azzal a csábitó mosolylval s az aczélfényü szénfekete hajfürtöket: és mindenki maga előtt látja a szép Mariskát, Erdélyi Gyula bájos leányát. Csoda-e azután, ha azt mondom, hogy Takács Józsi az első találkozás első pillanatában, az «Első Nyíregyházai tűzoltó egyesület» első tánczestélye alkalmával, szivének első hevénél, menten bolészeretett a csábos kis Mariskába? Még a tűzöltó-tánczestély csillárai ki sem aludtak, a két fiatal szerelmes szivében már kigyulladt az a tűz, a melyet az «Első Nyír-egyházai tűzöltó- egyesület» összes személyzete sem lett volna képes eloltani. A tánezostély végével Mariska és Józsi tökéletesen tisztában voltak, s a legnagyobb boldogság érzetével szivükben váltak el egymástól, a mielőbbi viszontlátás édes reményében. De ez még nem volt elég' az üdvösségre. A szerelmesek frigye egymagában még nem sokat ért. Mariska ugyan hamar megnyerte a mama belenyugvását, mert Józsi általában mint «jó parthie« volt ismeretes Nyír-Egy házán, különösen a leányos házaknál, amennyiben gazdag, gyermektelen nagybátyjának, ő volt egyedüli örököse. Takács Józsira már nehezebb szerep várt otthon. Józsi, igen természetesen, nem késett a bál után azonnal közölni nagybátyjával a változást, a mely szivét az «Első Nyir-egyházai tűzoltó egyesület» tánczestélvén érte. A nagybácsi nyugodtan végig hallgatta Józsi meleg előadását, a melyből kétségkívül nem hiányoztak az angyali, isteni, bájoló, igéző sat. jelzők, a melyekre a. nagy bácsi, szokása szerint, csak mosolygott. Józsi jó előjelnek vette a nagybácsi mosolygását. Epen azért megfoghatlan volt előtte, s egyátalában nem tudta megmagyarázni a nagybácsi adott feleletének értelmét, a. midőn ez, az ő ékes és lelkes előadására következőleg válaszolt : — Abból ugyan semmi sem lesz. A leány szép, csinos, hozománya ellen nincs kifogásom, — de azért még sem egyezem belé a házasságba, legalább még most nem. . . — Nincs ellene kifogása nagy bácsinak és mégsem adja bejegyezését ? Hogyan ér,sem ezt, kedves nagybácsi? — Nem értesz te ahoz Józsi! Különben ne essél kétségbe. Azért még nincs minden elveszvo. Én azt hiszem, hogy nem mind igaz az, a mit a rossz világ Mariskádról beszél. 0 feltűnően szép, hát sok az irigy*'. Ez már igy. szokott lenni. Majd ha. . . De édes nagybácsi! -- vágott közbe Józsi türelmetlenül. Mi rosszat tudhat a világ az én Mariskámról? Hiszon ő angyal, valóságos angyal! . . . — Jó, jó. Előttetek, szerelmesek előtt, minden leány angyal ilyenkor. Csak későbben jöttek rá, hogy bizony nem egészen angyalok ők. Azért mondom, hogy ne búsulj, ne mondj le minden reményről. Nem tiltom meg, hogy Mariskához járj; de az egybekelésről, valamint mostani beszélgetésünkről hallgass. Egyetlen szóval se említsd sem Mariska, sem szülei előtt az én ellenvetésemet és föltétes tiltakozásomat; kii- 'önben megharagszom reád. — Engedelmeskedem nagy bácsi! De sokáig fog tartani e bizonytalanság? Nem épen sokáig. No de hagyjuk most e dolgot pihenni. Józsi nem szólt többé e tárgyról; Mariskához azonban el-el jáfogatott szorgalmasan. Egy hó elmúltával megszólítja egy délután a nagybácsi Józsit. — Mikor láttad utoljára Mariskát, Józsi? — Tegnap, nagybácsi. — Mikor szándékozol őt meglátogatni ismét? — Épen oda készülök. — Igen jól van. De ni-ni! mi jut eszembe! Még magam is nevetek rajta. Mutasd csak az órádat. Józsi nagyot nézett nagybátyjára és átadta óráját egész gépiesen. A nagybácsi körül nézegetvén az órát, következő szavak kíséretében nyújtotta át azt Józsinak. — Ez az óra rosszul jár. Bizonyosan zsebedben a dörzsölés következtében származó por a födelek alá hatol és ellepi a szerkezetet. ígérd meg’ becsületszavadra, hogy ez órát meg tekinted Mariskáéinál és panaszkodni fogsz, hogy rosszuljárásának a zsebben képződő por az oka. Ha azután holnap, vagy holnapután ismét elmégysz, úgy a látogatás után egyenest hozzám fáradsz. Józsi szavát adta, hogy mindent az utasításhoz képest fog . tenni, ügy is tett, mint nagybátyja parancsolta. Akkor este csakugyan panaszkodott a por ellen, mely annyira elrontja órája pontos menését. Midőn látogatását befejezte, nem gondolta még, hogy mily nagy befolyással lesznek panaszló szavai az ő életére, szerelmére és boldogságára; mind azon által erősen meg volt győződve lelkében, hogy nagybátyja nem épen tréfából ; gondolta ki ezt az óra históriát. Másnap alig várta a délutánt, hogy el mehessen Mariskához. Türelmetlenkedett ; nem tudta elgondolni, mi fog nagybátyjánál végtemenni e látogatás után. Végre eljött a délután. Józsi nem. ment, hanem rohant Mariskához. Ez volt legrövidebb látogatása: annyira kívánta tudni az óra történetének végét. Azt meg majd elfeledtem megjegyezni, hogy e látogatás alkalmával Mariska Takács Józsit egy szép selyemmel hímzett színes bársony órazaeskóval lepte meg, mit Józsi azonnal órájára húzott. Mikor Józsi este nagybátyjánál megjelent, azt szokatlanul komolynak találta. — Nos, megjelentél? Igen szép tőled. Voltál Mariskánál?-— Igen! — válaszolt Józsi, miközben nagybátyja arczát kémlelte. — Hát az óra? . . . Nézze csak kedves nagybátyám, milyen szép zaczkót kaptam reája: ugy-o gyönyörű? . . . — S kitől kaptad ezt a zacskót? — Kérdezheti-e, hát, Mariskámtól. — Igen szép! . . . felelt a nagybácsi jól szemügyre véve a zacskót s megfogva Józsi kezét s egész megnyugvással értésére adá öcscsének, hogy már most a házasságába belé nyugszik. Józsinak nem jutott eszébe keresni a kulcsot nagybátyja eme végtelenül boldogító elhatározásához, annyira meg volt lepetvo a hallottak által. Én azonban elárulom, szép olvasónőim kedvéért. Mariskának gondja és dicséretreméltó figyelme a poros órára vonatkozólag, meggyőzte a nagybácsit arról, hogy az évek hosszú során át nagy fáradsággal gyűjtőit vagyona, oly házias nő mellett, mint Mariska, nem fog szét omlani Józsi kezei közt. A házasságba tehát belényugodott. K. ALFONS. A NŐKRŐL S A NŐKNEK. Szeretni! . . . Ez oly tárgy, melyhez csak ti szólhattok érzékeny lelkek kik az emberi kebel e legédesebb indulatát ismeritek. Ez lelkesíti az egész világot. Az első mozgó erő, mely a mindenségnek középpontjában ülvén, örök abroncsán forgatja a teremtéseket. Csokonai. * A szív hamar megszokja a szerencsét. Eötvös. * A szerencsés gyakran hajlandó a szerencsétlent vagy gonosznak vagy ha szerencsétlensége minden mértéken tulhágott, őrültnek tekinteni. Kölcsey. * Az emberi szivet, ha egyszer összezúzta az élet vihara, nincs több öröm mi képes legyen helyrehozni. Gróf Lázár. * E földet megváltoztatni nem fogja senki s habár száz és ezer uj elv és rendszer tűnik föl láthatárunkon, az emberi szív, mint a fa, száz tavasz sugarai alatt ugyanazon növényeket fogja teremni. Eötvös. * Idegen fénytől a szív nem melegszik. Kisfaludy K. ^ * Mint a rózsa a szélvész alatt csak hajlong, de a nap forró sugaraiban elfonnyad : úgy az emberi szív nagy fájdalmat könnyebben eltűr, mint nagy gyönyört, melyet nem oszthat senkivel. Eötvös.
