Esztergom és Vidéke, 1887

1887 / 9. szám

Éppen egy öl magas tolt az István, könnyen áibeszól rajtam a postásnak Imiiül elülte ültem. Megsodrintá a hat ( inbt'Tiiek való hosszú fekete bajszát, és rákezdő :

— Már iszen, mikor én olyan legény voltam, mint az ifiúr, a fehér népért elmentem volna annyira, mini ide Budapest. (Pedig az vagy 30 mér- földnyire volt. tőlünk).

Kapva kaptam az István thémáján :

— Az ám, póstásom, vannak ott szép kisasszonyok: a kocsmárosnak a két leánya.

— Kern bánom, nem megyek. — De ez már olyan nembánomja volt a póstásnak, hogy jobban beillett bánomnak.

— Hát ha a bor nem, sem a barátság, mondám, mikor a postásunk kiment, — de a kisasszonyok mégis..

— Hm, — dörmögte az István, — tudom én, hogy az ilyen fiatal ember, ha nem enged semminek, az asszony népnek mégis enged !

Este el is jött a mi postásunk, maga mondván, hogy jól esik egy kis szórakozás nekünk, kik reggel hat órától esti nyolcz óráig hivatalban vagyunk.

— Bizony jól, — mondám, titkon nevetve, mert megcsíptem a postást.

Harsán »éljen« monydörgött, mikor a vendéglőben az én póstásommal beállítottam.

Öröm nézni, az ilyen magyar gúnyában felejtett falusi capacitásokai. Egyiknek jobban ki volt pödrintve a bajusza, mint a másiknak és egyiknek az orczája pirosabb mint a másiké. No ezeken ugyan nem látszik a nehéz idő súlya, de annál súlyosabbak ők. És ha valami financiális ember meglátná a Tamás bátya pipáját, mely akkora, mint -gy borjúfej, bizonyára a dohány árának megkétszeresirését hozná javaslatba; csakhogy ez Tamás bátyámat egy cseppet sem keserítené el, mert mióta pipázik, trafikot nem kóstolt, pedig annak már vagy 5Q éve !

Egy »szilvafás« és egy nótárius közé ültettem a postásunkat. Szegény, úgy ült ott, mint akinek se apja, se anyja; nem beszélt csak ivott, ha kocsintoi- tak. Nem hallottuk szavát, do nem is volt igen látható, eltűnt a.két matador között.

Hogy nagyobb legyen az animó rá kezűé az egyik »szilvafás« az én öreg Tamás bátyám és testi lelki jó barátom : hogy minden tisztelt úr, mondjon egy-egy dictíót, aki nem mond büntetésből iszik az ő egészségére.

— Éljen !... — hangzott az általános helyeslés.

— Kezdi ? — volt a kérdés.

— Kezdem én. — Fölállottam. — Igen tisztelt hazafias vendégsereg, kedves polgártársak, nekem igen szeretett jó barátaim!

— Halljuk!

— Ezen korban, — kezdem néhány öhö, öhö után, — midőn az emberek nem járnak csupán lovakkal, kocsin, hanem gőzzel is ; én a legnagyobb kényelmet nem abban látom, hogy rajta utazhatom ; hanem abban, ha a távolban van egy testi lelki jó barátom és engem a betegség vagy a pénztelenség visszatart, s nem utazhatom, mégis érintkezhetett! az én tesii lelki jó barátommal, mert megírom neki az ón örömeimet és bajaimat egy levélben. Ezért elismeréssel kit illetnék, min azt a nagyszerű póstai intézményi, melynek minden egyes tagja külön, külön megérdemli, bogy előtte kalapo emeljünk, de annál inkább, hogy az egészségéért egy pohár bort ürítsünk, mit ő, a mi jelenlévő pósiatisz ünk, bizonyára mindegyikünkért, velünk ogyen- kint viszonozni fog. Éljen !

És megkezdem az mist a mi postásunkká!, a többi utánam.

Következett az öreg Tamás bátya. Feláll és ekkép szól röviden, de eleget :

— Furfangos az ánglius, fnrfan os a. találmánya; furfangos a vasút, ergo furfangos a vasutas. Az éli Ferkó öcséin és barátom igen furfangosan dióéba azt' a hat, vagy nyolcz pohár bor; a postás úrba. Én azt mondom az én Ferkó barátomnak, hogy a posta gyorsan menjen, a vasúin Be is menni kell; hát kenegesse a maga szekerét. Igyák megő ismindjájunk egészségéért mindegy i künk kel egy pohár bort, mórt ha a vasúi elmarad, a posta nem mehet!

Nem hangzott éljen, hanem kaczagás, rettenetes kaczagás, de azért ennek az első'attaknak megfeleltem könnyen.

Jött sorra a. postás.

— 0 nem beszél, mert mit beszéljen? — szabadkozik.

— Szóljon, beszéljen akármi, — hallatszik minden oldalról.

— Vagy igya meg a tiz pohár bor:, — mondá az egyik »szilváim«.

— Megiszom inkább, — vágott bele a postás és töLőtte a poharát.

Nemsokára elaltidi, mint a bunda.

Nem hallott semmit a jó czigány zenéből, nótából.

Éjféltájban nehezen fölemeltein a díván ró I, hová fektettem és mint valami fababát talpra á,Ilii ott ani Ráz am ői, beszéltem neki, nem használt semmit.

*

* *

Nekem szolgálatom volt, hát hajnali négy órakor lent kellett lennem az irodában.

Mikor megjött a vonat, rám néz a vonatvezető látja, hogy nevetek. Elmondom neki az esetet. Ez azt jegyzi meg, hogy azt az urat jobban kellene meg- tréfálni; de már többet nem beszélhet, ünk, men itt volt az idő »mehet« és mentek.

Gondolkodtam egy darabig hirtelen eszembe jut valami, megbököm a homlokom s neki ülök irok egy levelet az'án lefekszem, hogy meg egyet pihenjek.

*-v *

Reggel a főnök kinyit egy uagy levelet.

Füttyén!, bejön az egyik őr.

— Mondja a postás úrnak és a pénz- tárnok urnák, legyenek szívesek ide jönni.

Felmegyünk a raktárba, a hol a főnök irodája volt.

— Nézzék uraim — szól komolyan a főnök — nekem a szolgabiró ur ide ír, hogy önök az éjjel zajosan jöttek haza. Én nem tudom — tévé hozzá — mert én még későbben jöttem haza.

A postás rám néz, én meg ő rá, min ha mit se tudnék.

— Itt folytató, a főnök — világosan ki van téve, hogy a gyanú a kis- sebb urra van. . . Az ön postás ur.

— Énekelve jöttek —- kezdő újra a főnök.

— Énekelve? — suttogánk.

— Az éji őr az urakat megszólította

— hangzott tovább a levél; de akis- sebbik ur a bakiért mellbe lökte.

— En ? — kiál la a kétségbeeset t postás, meresztett szemmel és látott szájjal. Azt hittem, hogy nem fog a szája sohasem becsukódni.

— Nem emlékszik ? erősítettem a dolgot. — A kis hídnál tör;ént.

— Ha mindjárt fölakasztanak még akkor se jut eszembe.

—- »Az állomási főnök urban bízom

— volt a levél befejezése, — hogy a magáról megfeledkezett urat hozzám utasítsa« ... No postás ur tessék bemenni a szolgabiró úrhoz.

— Én a világért sora — os kirohant az ajtón. — Mindezt egy rossz vasutasnak köszönhetem, morgá elmen- 'ébren a postás.

De később megint megkereste a főnök urat, hogy tőle tanácsot kérjen : mitévő legyen most már ?

t *

— Édes barátom — mondá a főnök én mást nem tanácsolni ok, min hogy menjen el a szolgabiró úrhoz, vallja be őszintén, hogy az bizony megesett raj a és bűn bánásul fölajánl ö í'orin ot jótékony ez ira.

— A szolgabiróhoz nem megyek a világért sem — fakadt ki a pos ás.

— Tudja mit jegyző meg a főnök, — ón most úgy is oda megyek, majd rendbe hozom a, dolgo:. Adja ide az öt foriiuot.

Örömmel adta oda !

Es őre meghittünk megint egy-két jó bará o', és mulat unk kedélyesen az öl forinton, mert az: a szó Iga bírósági levelet ón concipiáltam !

Ekkor .es.e még jobb kedve volt a postásunknak, és nem bánta, hogy be van csapva !

RÉDEI FERENCZ.

RÉGI DAL.

T

UDOM, tudom, hogy el fogsz feledni Kmlckemet nem őrződ meg, tudom,

'cÉ* Holott, éu, csak utánad vágyom li S lennék bár túl az o zeáaoa

Ott, is szeretlek, s rólad álmodom!

'I udom, tudom, hogv ti fogsz feledni Nem is kérlek, hogy emlékezz reám,

De majd ha egykor sirba szálltam S megszűnt érted szerelmem, vágyam, Oh, ejts egy könyet értem azután!

LITHV.VY VIKTÓRIA.

Egy rút ember szerelme.

(Elbeszélés)

Málcsi kisasszonyt nemcsak Írni és olvasni s nemcsak a konyha-tudományokban képezték és képeztették ki szeretetreméltó szülői, hanem arra is oktat ák, hogy lányhoz illően, mindenki iránt egyenlő nyájassággal viseltessék, mely — miként az élettapasz adatok niuta ják — nem kis fontossággal túra leányok boldogsága, megállapításában. Nos, Málcsi kisasszony a nyeri neveléshez képest akar városi hajdú, akár megyei tisztviselő, akár bír. végrehajtó volt, akivel a sors össze hozta és akár rokonszenvezed akár nem, egyikhez épen olyan szívélyes volt, mint a másikhoz pedig egv kis büszkeséget is engedhetett volna meg magának a kedves * erem és, mert oda, hol a szépséget osztogatták, ő sein érkezett az utolsónak annyi bizonyos, ami a következő szem ly-1 eírásból elég világosan kitűnik: Termete: sugár, magas. Feje kérekded. Haja: szőke, hosszú. Arcza: rendes. Orra : piszébe hajló. Szemei : kékek. Szemöldöke: sötétbarna. Alakja: csókolni való. Fogai : fehérek. Hát mi kell még egyéb? Ha hozzá teszem, hogy egy kis hozománya is van, az hiszem eleget mondtam róla arra nézve, hogy a nyájas olvasó figyelmét, mi több rokonszenvét Málcsi kisasszonyra irányozzam.

Minthogy — tudvalevőleg — lány sorsa a férjhez menetel, engcdelmet kérek, hogy egy ágról szakadt emberről néhány ismertető vonást e helyen fölemlítsek.

Fehér Bendegúz olyan mos oha viszonyok között küzdötte fel magát e tisztességes megélhetésig, amint ember azt csak elképzelheti. Teljes életében — szülőit beszámítva — senki rá nyájas tekintetet nem vetett. Tanuló társai gúnyt űztek vele s hogy nagyobbra nőtt sehol jó szemmel nem néztek rá. Czégér volt, maskara volt, gyerekijesztő mumus volt. mindenki előtt.

Hát ez a, Fehér Bendegúz egyszer abba a szerencsés helyzetbe jutott, hogy Málcsi kisasszony nyal pár szót

válthatott. Az a kedves szívélyesség megtisztelő nyájasság, molylyel találkozott Málcsi kisasszonynál, egyszerre leolvasztotta szivéről a jégréteget. Olyan bolond szerelmes lett, hogy majdnem képes let volna falba verni a fejét a leányért. Hja, hanem a gyakori összejőve .el — amit oly forrón óhajtott — nagy akadályokba ütközött. Először is a Málcsi mamája nem szenvedhette.

Az apa, kinek fő törekvése odairányult, hogy a leányt akármi módon, de minél hamarább férjhez adja, hát ez örömmel játszott volna és később játszott is a Bendegúz ur kezére. Málcsi kisasszony pedig — mint ufóié ár a ti au teremtés — távolról sem gya- nitg, hogy micsoda szándéka, vau annak a csúnya fiatal emberitek vele, hogy olyan gyakran sétál el az ablaka alatt.

Szegény Bendegúz, bezzeg sokat szenvedhetett; míg annyira vitte, hogy a vendégszerető házi gazda — miután meg ud a, hogy micsoda gondolatokkal évelődik — egy szép vasárnap meginvitálta ebédre.

Málcsi kisasszony természetesen nyájas volt. a fiival emberhez, el annyira, hogy Bendegúz szerelmi boldogságában egészen a hetedik égig emelkedett, noha az a furcsaság történt veíe, hogy ebed közben a rozzant szék, mit a. hamis szolgáló kínált neki letörvén, egy ízben emberségesen hanyatt esett.. No hiszen volt is erre ki.örő hahota! Ej min székroskadás, paradicsom máriás, savanyú káposzta, paprika saláta, egy ilyen fia al embernek? Ő csak Málcsi kisasszonyt látta, azt a szép angyalt, kinek párja nincsen széles e világon.

Az ebédnek vége van. Bendegúz ur szivében édes boldogsággal búcsút vett a kedvéts családtól- A bucsuvétel alkalmával megszorította Málcsi kisasz- szony kezét.

— Tehetem-e máskor is tiszteletemet ? — kérdő félénken.

— Oh csak tessék ! — monda a lány. Felőle akár jön, akár megy, tökéletesen egyre megy. Ha úgy tetszik akár a fejére is állhat! Pedig ha tudta volna Málcsi kisasszony, miben sántikál az a csúnya fiatal ember, mert csúnya uram fia, csúnya, mint a sötét éjszaka !

*

* *

Régi dolog, de mindig igazságnak lehet venni, hogy a szerelmes ember nincsen józan eszénél. Bendegúz meg épen valóságos bolond volt a nagy szerelem miatt és úgy beleháborodott abba a kedves terem ősbe, hogy különben már nem is lehetett volna. Végre is attól kezdett tarlani, ha mielőbb feleségül nem veszi, szerelmi gondolatai által okozott szórakozottsága folytán még a hivatalát is elveszíti, ami bizony keserves állapot volna.

Fel is készült egy szép napon s a nélkül, hogy valaki hívta volna, a Málcsi kisasszony papájánál tiszteletét tette. Nem teketóriázott sokat, hanem egyenesen kirukkolt és megkérte a Málcsi kezét.

Hogyne adnák, dehogy nem adják ! Az apa megverege te a vállát. »Kedves öcsém uramnak« szóliioíta.

— Tessék leülni ! Kérem ön kedves ember. Nekem nagyon tetszik. Megkapja. Magának örömest adom . . . hanem tudja kérem, megkérdezem a leányomat. is .. . tudom, hogy meg fog örülni !

(Csak meg ne őrüljön !)

Behívták a leányt, meg a mamát. Élmondák a dolgok állását, aztán megkérdezték, hogy mit szól hozzá. Keveset szólt, hanem az nagyon is elég volt.

Inkább fekszem koporsóba, inkább beleölöm magamata Tiszába, inkább megyek napszámba, vagy beállók ese-