Esztergom és Vidéke, 1887

1887 / 52. szám

íS//n<;U(i()M IX. KVKOLVAM

SZERDA 1887. JUNIUS 29.

MF.O.IKLENIK HF.TENK1NT KÉTSZER :

VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

Hl.őn/.KTIÍSI Ál! :

; (jii-Js1.' évre .... 0 Irt — ke.

| léi évre...........................................................................3 li't ki.

iwgyeilév’i’e....................................................................I fi't ‘*0 kr.

Eijy szám ára 7 kr. ___________

V

árosi s megyei érdekeink közlönye.

SZERKESZTŐSÉG:

SZENT-ANNATJTCZA 317. SZÁM,

Iliivé :i 1:i.|j H/nllmn' rászór, illet") kö/.loimHiyek kiiMoiulflk.

KIADÓHIVATAL :

SZÉCIIENY I-TÉR 331- SZÁM.

Iiové a la[) hiviii.iiilos & a magén liinlótósoi, :i iiyilllérbe szólít köz- lomÓHyuk, előfizetési pénzek es leelainélésok inle/,emlők.

HIVATALOS II11« HETESEK :

1 szólói 100 szói

g — fi t 7ö kr.

100 — 200-ig

i fit no kr.

§00 - 300-ig

2 Irt 25 kr.

Hólyogilij

m kr.

•• |

—

HIRDETÉSEK.

MAHÁN-lllllliUTftSKK

megéllapoilés szerint legju-j tányosíililiaii közöltéinek.

NYIIiTTÚIÍ sora 20 kr. !

Chic és jé modor.

Egy angol Itönyvecsko akadt a fezembe. A czime „Don't-,“ amit magyarul visszaadni bajos; szóról-szóra >ofordítva ezt jelenti: „Ne tegye,“ és n,z egész füzet abból áll, hogy felsorol úgy csomó apró neveletlenséget, olyanokat, melyekről mindenki tudja, hogy megfenni nem illik, de azért megteszi mégis. Rövid, lapidaris mondatokban ■fan Írva és mindegyik mondat így kezdődik: Dont't. Ne tegye ezt, meg ezt. A füzet ismeretlen szerzője elmésen íddj a meg a maga elé tűzött föl adatot, minden figyelmeztetés az élet éles megfigyelőjére, minden prakticus életpliilo- )ophra vall. Ezek a tulajdonságok kcd- > eltek az angolok előtt és igy nem meglepő, hogy a „Don't“ legalább fél millió példányban forog közkézen mindenütt, a,hol angolok laknak. Tolonganak benne az angol sajátosságok, melyekre mi „chices“ magyarok csak lenézéssel tudunk gondolni; átlapozva szfc a könyvet, amely az angolok körött az alsóbb rétegekben is erősen el can terjedve, szánalommal látjuk gör- fyedezni a szerencsétlen angolt olyan illemszabályok bilincseiben, melyeket ni már régen kikaczagtunk. Angolországban pedig oly aggodalmasan őrködnek fölöttük, hogyha valaki vét ellenük, azonnal idegennek veszik és kötelességüknek tartják, figyelmeztetni őt, otogy megsértette a jó modort és az tfngol szokást, ami nálunk azonos negálom.

Micsoda alapelvek szelleme árad dbből a füzetből! Hiszen nálunk a leggyerekebb első éves jogász azzal igyekszik bebizonyítani chic-es voltát hogy lábbal tapodja ezeket a törvényeké!: a pont osság, gyöngédség, figyelmesség, önérzet henczegés nélkül, töltetlen tisztelet a hölgyek és öreg urak iránt; szóval mindazt, ami nem arra való, hogy az ember saját magát adó rá Íja, előtérbe tolja és mindent úgy csináljon, amint neki legkényelmessebb — hanem arra hasznos, hogy tőlünk telhetőleg kellemessé tegyük az életet azok számára, akikkel érintkezünk. Angol szó fejezi ki legjobban ezt a fogalmad kényelem, úgy mondják: Comfort s használják mindenre, ami kényelmessé varázsolhatja az életet. Ez a szó megte- ! lepedett minden nyelvben, hirdetve, hogy a comfort őshazája Angolország.

| De azért ott az udvariasságot föl nem áldozzák a kényelemnek s kinézik a társaságból azt, aki a kényelmet az udvariasság, illetőleg az egoismust a mások iránt tartozó kötelességek fölé emelné.

Jaj, mi történik, ha nálunk egyszerre ilyen szigorúság menyköve csapna le! Mily irtózatos pusztulás keletkeznék a szalonokban és mennyi úri ember kerülne kiátkozás alá. Akik eddig, mint szeretetreméltó gavallérok, mint perfekt udvarias emberek, mint chic-es arszlánok szerepeltek, leleplezve volnának kénytelenek elrejtőzni nagy számmal és biinbánőlag elmélkedni fölötte, hogy a jó modorral mily átkozottul feszült viszonyban éltek hódító hadjárataik alatt.

Mert Budapesten évről-évre izmossabbá fejlődik a „ bon-ton “ - nak egy specziális magyar kiadása. Darab ideig alávetettük magunkat a nyugot- európai civilisafio azon törvényeinek, amelyeken ott a bonton szilárd vára fölépítve van. Hanem lassanként észrevettük,' hogy ez átkozottul genant és terhes kötelességekkel jár. Ugyan micsoda bolond dolog is, mindig arra ügyelni, hogy meg ne sértsük mások kényelmét, jó Ízlését, érzéseit s efélo haszontalanságokat, ahelyett, hogy azt tennők, ami épen eszünkbe jut, ami épen jól esnék nekünk, vagy amivel kedvünket tölthetnek. A pusztai, u. n. un tempókkal megrakodva ti fővárosba fölkerülő fiatal urak magaviseleté állandó kisértést képezett Budapesten a bon-ton pánczélai közé szorított jeunes- se d’oré-ra nézve; látniok kellett, hogy azok nem feszélyeztetek magukat semmi által, teszik ami nekik tetszik, bármennyire illetlen legyen az. Es szörnyen megirigyelték ezt a kedves ősállapotot, rájöttek arra is, nemsokára, hogy nem is ur az, aki rabszolgája a bont.on szabályainak. ,Ez a két állapot homlokegyenest ellenkezik, soha ki nem egyeztethető egymással, igy gondolkoztak a fiatal uracsok. És megtörtént a sajnos változás. A pusztai modor belehajt a frakba s kiverte onnan a nyugof- európai bon-tont; ma úgy nézünk ki, mintha csupa párisiak vagy londoniak volnánk. Es ha a fotográfiáját látná egy angol vagy franczia, például valamely redout boli elite-bálnak, vagy hungária-béli pikniknek, bizonyára kifogásolni valót azon nem találna. De ha idejön, ha azután megtanul magyarul, s kihallgatja a discursusokat, megfigyeli a lefotografirozott bált vagy pikniket az életben, tanulmányozza az ott ura! kodó modort, bizony nem egyszer kísérteibe jön, hogy elővegye a mappát és megnézze: vájjon Európáim van- e Magyarország? így az ,.nr“ leverte a gentleman-t a modor dolgában; jobban elmosódik nálunk az értelme a gentlemanlike-modornak, helyét elfoglalja az „úri modor“ Az előbbi az udvariasság és előzékenység megtestesülése; az utóbbi gyűjteménye az apró és nagy neveletlenségeknek, melyek mindegyikére borzadva kiáltaná az említett angol füzet: Don't!

/ %

Es midőn a pusztai úri tempók szépen elhelyezkedtek a frakban, arra vágytak, hogy nevet kapjanak, ügy találták illetlen dolog, a régi jó magyar nevükön szerepelni. S a duhajkodást elnevezték ,,chic“-nek, gentry-modor- nak. Ezzel az útlevéllel indultak hódítani; és hódítanak is kellemetlen mértékben. Idegen lobogó alatt hajóznak; de az a lobogó anyira kellemes, hogy védelme alatt átbocsájtják a veszedelmes dugárut. Pedig tudja mindenki, hogy ezek az u. n. úri tempók se nem chic, se nem gentry-modor. A chic-et védelmezzék meg a párisiak duhajkodó társaság1 bitorlása ellen; ennek a megbélyegzésnek szégyene elől megvédel- mezésre a gentri meg egyáltalán nem szorul, mikor csak Magvarország egész utolsó félévszázada vezéralakjainak humánus, emberségtudó, i 11 edel inet szerető, a férfiakkal szemben kedélyes és erélyes, a nőt mindig tisztelő, s a beAz erdőben ábrándosán bolyongok, Simogatnak rám hajolnak a lombok.

Rigó madár hosszú füttyét hallatja,

[ Eülemöle vesztett párját siratja.

[ Hegyi patak egyhangú dalt dudorász, Patak partján lesbe állott a vadász.

Lesbe állott, de minek a fegyvere ? í Kis nyulacska farkas szemet néz vele.

' Tudja jól a hosszú fülű kis jószág,

1 Hogy a vadász szivében is van jóság.

1 Kivált ha a kökényszemű barna lány A malomból — ott terem az oldalán.

Egymás keblén megpihenni hej bejó, Csókjaikra visszhangot zeng a rigó.

í Néz a lomb is, mikor szivet cserélnek ! Boldogságról, szerelemről beszélget.

Öreg varjú dalol búsan egyedül!

. Hej, be nagy kár, hogy a tavasz elrepül!

PERCNYI KÁLMÁN.

A bureaukrampusz.

(Egy nem régi naplóból)

Bizony kendernek épen kender volt a szakála is, meg a bajusza is és meg is gyulladt; messziről már úgy világított, mint a vörös kakas. De nem csak a szakái és a bajusz, hanem az a vékony Mephisto orczája is. És ki csodálja, hogy meggyulladt, mikor tüzeltek alája: hol pálinka, hol bor. Hogy a víznek halálos ellensége volt Krampusz, arra a boldogkúti vén asszonyok meg mertek volna esküdni.

Hiába prédikált nekik a pap, hogy ne legyenek olyan babonásak. Hogyan lehet már ráfogni arra az öreg mérnökre : hogy mikor ő kimegy a határba mérni, felemeli az öklét az ég felé, hogy megátkozza az esőt s azért nem esik , azért van az a nagy szárazság, a mi majd éh halált hoz a községünkre. Ezt erősen hitték a boldog- kútiak és ez ellen hiába disputáit volna még a herkópáter is.

Igaz, hogy szokása volt az öreg urnák, mikor a határban műszerét felállította és el kezdte volna a munkát, neki gyűrkőzve fölemelte az öklét az ég felé és ilyenkor, ha valami nem volt még rendjén káromkodott : káromkodni pedig magyarosan tudott. Ennyit megtanul a német is húsz év alatt.

Krampusz ur, a kiről itt beszélek (akkor igazán az én krampuszom volt) a régi gárdából maradt [reánk, mely gárdában oly kiváló lehetett, mint az ördögök között a legnagyobb ördög, a ki legjobban tud csipkedni tüzes vas helyett, éles nyelvvel. Ki

is tudta ő ölni nyel vével az ambitio utolsó szikráját. De rá volt akkor szorulva az ilyenre is a magyar kormány, mert magyar fiúnak nem tetszett az a fárasztó műszaki pálya, mert ez még nem volt rászorulva. így maradt Krampusz ur minálunk elrettentő példájául annak az ifjúságnak, mely a hivatalos teendőkön kivül még más szórakozás után is sopánkodik az anyagi világban.

Eurcsán éreztük mi magunkat fiatalok, ha Krampuszt példának felállították. Az igaz, dolgozott a sógor szorgalmasan, hogy talán ezzel a szorgalommal a Danaidák hordóját is megtöltötte volna, kivált — borral. Alig pitymallott, az öreg ur már mozgott az ágyán és élénken diskurált. vagy inkább monologizált kitűzési pontjairól.

Egészen neki lelkesedve öntötte magába félmeszely sligoviczáját és ezzel beállított az irodáiba, ha nem ment a határba.

A dolgát hamarább ott nem hagyta, mig rá nem ijesztettek : hogy meghűl a leves. Máskép nem mondhatom, mert ebédjét nem úgy ette mint más ember, hanem falta és aztán megint dolgozott, mig be nem sötétedett egészen és a legerősebb nagyitó üveggel sem látott.

Hogy mit evett, azt alig tudta. Erről meggyőződtem. Egyszer nem jött mindjárt enni ; megettem a levesét és ebéd után megkérdeztem, hogyan Ízlett a leves ? Bizony rámondta: nagyon jól! Persze ka- czagott az egész vendéglő.

Éjjel mégis ritkán dolgozott. De miért ? Nagyon fösvény ember lévén Krampusz,

sajnálta a gyertyapénzt. Ekkor szórakozást keresett és talált.

A olt ugyanis Boldogkúton egy meglehetősen tisztes korú excentrált matróna, kinek társalgását az ő rangja, neve, születése, érdemei, vagyona és több efélék képezték. Ez a »hochgebildete«, a minek Krampusz fel magasztalta, képezte az ő társaságát. A sorok között legyen mondva, hogy én e kettő rokonszenvének kifolyását nem az egymásnak tulajdonított fennköltségben láttam, hanem a boros palaczk- ban, mely a két hatalmas vö.tös orr között ott állott, mintegy bázisul, hogy össze ne ütödjenek.

En kerestem magamhoz való ifjúságot, mit Krampusz nem szeretett, mert azok nem szerették őt.

És ez nem kis diferencziákat idézett elő a hivatalos teendők alkalmával ! csakhogy én keményen visszautasítottam a nekem nem tetsző nyilatkozatot, mit látva az öreg- rendesen capitulált és munka túlterheléssel igyekezett megró n tani kedvemet. Ilyen esetben is egyszer ő járt rosszul.

Neki ültünk mind a ketten a dolognak. Dolgoztunk késő estéig — s ez egyszer gyertya mellett. Nem beszéltünk semmit, csak a pohár csengett, mikor Krampusz ur töltött és ivott. Én észrevétlenül elmentem és kivül lévén a kulcs, mérgemben Krampuszra zártam az ajtót.

Az iroda körül senkísem volt, hiába zörgetett.

Ej félt ütött az óra, akkor ballag tam a korcsmából az iroda felé. Mindjárt észrevettem, hogy még ég a gyertya és az