Esztergom és Vidéke, 1887
1887 / 31. szám
igazgaíó Esztergomban. Rzül. 1819. de ez. 20. áltloááiTíi szén ölte etfc 1843. okt. 8. Irodalmi miírei: Népszerű csillagászat.» Pest 1804. Schabus J. kisebb termesze.tinn.» Irt számos tudományos ezilikot külömböző folyóiratokban. Palástb y P á 1 bit tudor, esztergomi kanonok. Szül. 1825. marcz 29. fölsz. 1848. jun. 24. Irodalmi művei: Számos t idomáiivos értekezés a »Religio» hasábján. 1850. A római kérdésre vonatkozó tüzetes czikkek. U. o. 1804 — 08-ig <"> vezette a »Religio» szerkeszié- sét. Önálló művei: »Polgári házasság.» Röpirat. Pest 1808. »Theologin morum catíiolica.» I. II. III. köt. Regensburg 1800. (Folyt, köv.) FERGER LAJOS. »A HAJO M.« (Piktor-élm.Miy,) n. Egy igen tehetséges lakótársam volt, kinek foglalkozása a népnevelés. Mindazonáltal Liszt rapszódiáit is ép oly jártassággal zongoráz a. mint a ,,Csi- esóné“ elcsépelt dallamát. Kitünően szavalta Petőfi „Őrültjét“ s minden szóra, kádoncziát mondott; egyszóval nagy literátor volt. A literaturában való jártasságát különben többször lévén alkalmam tapasz'alhatni, mindenkor legnagyobb bámulatomat vívta ki magán a k. Csupán egy »hibája« az, hogy a gyengéd női nemmel szemben, nem eléggé udvarias, illetőleg nagyon is szófukar volt. Ez azonban legkevésbé sem szolgált akadályul Ámor nyilának, hogy a férje után penziónált özvegy szomszédnőnk elsőszülött 15 éves (n. b. 30-at kell érteni) »bájos« s »kedves« leánykáját szivén ne találja. Nem fogom a t. olvasót a szereplők neve s szokásos személy leírásával untatni. Ha e történetke végére ér, fölöslegesnek is fogja találni. A lehető legrövidebb idő alatt a szomszédék Mariskája fülig volt barátom iránt táplált szerelme tüzével. Tehát kezdetét vette az ostrom állapot. Az ellenség minden kigondolható haditervet szőtt ellenünk; persze az csak barátomat illette, de mi egymás nélkül nőm lehettünk el, egyesült erővel, jó pajtásokhoz illően tanácskoztunk az a. takirorás legczélsze- rűbb módjáról s mondhatom, eredménynyel. Egyszer születésnapi ünnepély cziine ala.t egy then, estére lettünk hivatalosak, másszor meg »a szent este« volt az álarcz, mely szerint nagyon lekötelezve éreznék magukat, ha becses látogatásunkkal szerencséitetnők a vacsorához, majd ezt, majd amazt hoztak fel okul, csakhogy bennünket, illetve csak őt részükre megnyerjék. Hanem minden jóakaratéi fáradozásaik, a. látszat szerint ugyan nem, de valójában teljesen eredménytelen volt. Fáradhatlan igyekezetük nekün k, négyszem közt, pompás jó kedvet szerzett. Hanem semmi sem tarihat örökké. A mi kellemes együitlétünknek is, barátom hirtelen elutazása folytán, ki állomását volt elfoglalandó, — vége szakadt. Az el maradhat lan buesuzáson is tűi kellett esni. A »megindult« mama kön viel t szemekkel csomagolt be néhány almát s diót — »utravalonak«. Egy tu bábos zsebkendőbe fújt trombita hanghoz hasonló »szózat« után, megélesitvén reszelő torkát, egészen elérzékenycdve vált el tőle. — Vigyázzon, kedves tanító ur, az egészségére. Jól kösse be a nyakát, hogy valahogyan meg ne hütse magát; mert nagyon hideg van ám odakint. És ha majd jól megyen dolga, ne feledkezzék meg rólunk, tudósítson minket néhány sorral hogy léte felől; mert láthatta, mi nagyon szivünkön hordjuk ám az ön jövőjét... Isten vezérelje... Pá! Isten magával... Jaj, — folytató felém fordulva, — csak meg ne hütend magát a kedves tanító ur. Igazán megindító volt nézni, minő odaadó melegséggel szorította meg Mariska, kisasszony a feléje nyújtott kezet. Zavarában alig tudott szóhoz jutni. Érzelmei végre két fuldokló szóban szabadultak ki: — Kezét csókolom! — rebegte si- ránk ózva s arczát kezébe temetve, hangosan pityeregni kezdett. Ez volt a jelzés. Általános sírás- rívás, fülhasgató jajveszéklés, lábtom- bolással vegyítve, volt a koncert finá- léje. Csakhogy az én barátom nem várta be a végét; egy kedvező pillanatot felhasználva, — elosont. Az utczára érve, nagyot lélegzet-, aztán olyan óriási balin'ára fakadt, hogy csak úgy csordultak tőle könyei. Es aztán? Aztán elutazott. En az rt maradtam a, »szívesen látót, vendég« s hogy a, hosszú téli estéket valamivel agyonüssem, szerencséitől te in őket becses látogatásommal. Ilyenkor mindig valami olvasni valót vi.tem be és egész lelkesedéssel olvastam Homer »Iliását« és »Odysseá«-ját elő.lök - az én kedvemért; mert azt nem tudom, hogy ők mennyiben értették és élvezték Hornért, csak annyit láttam, hogy nagy páthosszal tartott felolvasásaim őket kimondhatat’an édes álomba, ringatták. Hanem az ér;. fűnek fáinak eldicsértok, hogy »milyen jól tud olvasni«. Miért nem olvastam akkor szobámban? fogják bizonynyal kérdezni. A mire a válasz nagyon egyszerű. Két okból tettem amazt s nem ezt. Először, mert »kialudt mécsein világa«; másodszor, mert »melengető őrangyalom« elhagyott ; a mi prózában körülbelül annyit tesz, hogy nem volt se fám se olajom. Aztán mondja még valaki, hogy a festők nem értenek a takarékossághoz ! így múlt el egyik nap a másik után, a nélkül, hogy a ma szemrehányásokkal i I lel hette volna a tegnapot. Kergették egymást egy s ugyanazon kerékvágásban, mig nem a ma elfáradva hirtelen — megállóit. Látom t. olvasóm fejcsóválását e sorok olvasásakor, mely aligha nem kétkedésének kifolyása. Es én mindazonáltal erősen kardoskodom állításom mellett; merte történetke ama »ma«-i napon véletlenül véget ért. Történt ugyanis akkor, hogy a szomszédék »szép« Mariskája epedő szi- vecskéjében a szerelem forró láza legrangosabb fokát érve el, — ágyban fekvő beteg lett. Magától értetődik, hogy első dolgom volt, mint a család »szeretetreméltó házibarátja,« ama nap délutánján, — a kisasszony hogyléte felőli tudakozódás czéljából — látogatást tenni. Feje, kendővel borítva, a falnak volt támasztva; teste valami konyhai »igéző« pongyolával fedve, »hattyú« nyaka, a szobának tikkasztó hősége daczára, nagy kendővel körülcsavarva, inkább feküdt, mint üIt, a dunna felett összekulcsolt kezekkel, mozdulatlanul ágyában. így első pillanatra, az arcztól persze eltekintve, elég festőiesen nézett ki. Fehér ágynemű, sötét ruha, rózsaszínű kendő, staffagenak a. czifra fal, hozzá meg a homályos világítás, —• szép harmóniában voltak, a mi figyelmemet semmi esetre sem kerülhette ki. 8 midőn néhány sző váltása után, a mit még eddig itt nem tettein, bocsánatot kértem, hogy a. kisasszonyt lerajzolhassam, •— egész készséggel adták beléegyezésöket. A kisaszony ugyan minden áron kendő nélkül akarta volna, de én szabadkoztam ellene, hogy- A kisasszony sokkal kedvesebb a. kendőben ; -— mint a hogy igaz is volt. Néhány vonással papírra vetve az érdekes »állást«, az arez tüzetes kidolgozásához fogtam sa mikoraskicz- czel készen voltam, megmutattam a mamának. Meg voltam győződve, hogy a jól talált vázlat örömet szerez neki. He, óh, csalódás! Kezébe veszi a vázlatot és reá néz. Egyszerre, mint mikor verőfényes nyári napon az ég azúrját sötét fellegek fedik be, a nap melengető sugarait hirtelen vihar váltja fel, kezeit feje fölött összecsapva, kitört belőle megsértett anyai hiúsága.- Oh!... Ez az én kedves Mariskám volna? Hisz ez... egy — majom! Minden szerénységem mellett is, művészetem ily becsmérlése felett való boszankodásomban, néhány pro testáló szóban akart kitörni belőlem mélyen sértett művészi önérzetem; de rápillantva a kisasszony »bájos« arczára beláttam, hogy a szegény asszonynak teljesen igaza van. És a mit eddig csak sejtettem, arról pillanatnyi tudatlanságom világosított fel : most már biztos vagyok Darwin elméletében. (Vége.V KARVALY JÓZSEF. OLVASÓ ASZTAL. (E rovatban ismertetett művek lapunk kiadóhivatalában rendelhetők meg.) — U j könyve k. A Franklin- Társulat kiadásában újabban megjelentek : Közhasznú családi könyvtár. 29. füzet. A beteg-konyha, Gyakorlati útmutató ételek és italok legczélszerübb — Köszönöm — szólott a szolgünró, a ki verőfényes szemekkel nézett a mentő írásra. Ez a levél csalhatat'anul a kis Mari édes anyja végrendelete. Ez az értéknemű pedig Isten és ember előtt a kis Mari vagyona. Kovács László tehát teljesen ártatlan s már most ügyvéd űré a felelősség mindazért, a mit a törvény nevében velünk edd ig végrehajtatott. A prókátor megsemmisülve nézett Karára. Hát nem maga dictálta úgy kérem, hogy mindezt k t az értékneműeket Kovács Laczi lopta el ? — Nem, — felelt az öreg ur határozottan. — Hazudik! — rikoltott a prókátor kivörösödve. — Nem vágok az ügyvéd ur mesterségébe ! — vágta vissza Kara. Negorombásko Íjék az öregemmel! kiáltotta a veszekedők közé Karcsi és fölemelte a revolvert.- Rögtön letartóztatom kérem életveszélyes fenyegetés miatt! — mondta a prókátor, a ki határozott szemtelenségét megint visszanyerte. Pillanat műve volt, hogy Karcsi a prókátor elé ugorjon s hatal másán arczul csapj a. A prókátor gyáván visszatántorgott. — Szolgabiró ur kérem, legyen igazságos ! —- dadogta a megsemmisített ember. — Kisérjék az ügyvéd urat a kocsira s foglaljanak mellette helyet! Igazságos leszek ! A prókátor még inkább elsápadt. — De Napoleon, kérlek . .. — Eí tartsák őrizet alatt! — rendelte szi go ni a — De az Istenért Napoleon, kérlek... — Semmi bizalmaskodást se tűrök tovább ! Nem elég, hogy hamis följelentő, hamis vádaskodó, még sértegető is hozzá ! Tartozom vele ennek a becsületes helységnek, hogy teljes elégtételt adjak neki. Előre ! A nagy svádájú ember elnémult s kikullogott a betöretett ajtók romjain s a szegény Vidra hulláján keresztül a paraszt kocsihoz, a hol két szuronyos csendőr fogta közre. A vádlóból vádlott, az itélőböl elitéit lett. A szolgabiró Karához fordult. Ez az ember kizsákmányolta az én barátságomat és csúfosan visszaélt bizalmammal. De hála az égnek, hogy torkára forrott a dolog s Istenhátamögött jó hírneve szeplőtelen maradt. Bocsásson meg nekem tekintetes ur kezdte Kara bácsi töredelmesen, mert Újpestre gondolt. — Ez az agyafúrt prókátor annyira fölfújta a históriát, hogy már magam sem ismertem rá. Kérem bocsásson meg a fiamnak is, a ki annyira megfeledkezett magáról. . . Karcsi diadalmasan nézett a szolgait Íróra. Azért a heveskedésért még el kell számolnunk, de most menjünk az öreg plébánoshoz. Lehet, hogy oda menekültek a szegény üldözöttek is. Kövessenek ! A szolgabiió az összes csendőröket visz- szaültette régi helyükre s kiadta a rendeletet, hogy a fiskálist kisérjék be. — De Napoleon, kérlek . . . — Előre ! — De szolgabiró ur, én tiltakozom !. . . A törvény nevében tiltakozom . . . — Tiltakozzék, de engedalmeskedjék is. En a törvény nevében parancsolok ! A zsandárok a bajuszuk alatt mosolyogva visszaindultak a szerpentin utón. A megalázott prókátornak még káromkodás se jutott az eszébe. Teljesen össze volt morzsolva. A mint a csendőrök elhagyták a falut, a plébánia köré sereglett nép nyugtalansága véget ért. Az öreg plébános fölemelt fejjel üdvözölte az odaérkezett úri társaságot. Itt vannak Kovácsék ? — kérdezte a szolgabiró jóságosán. — Ha itt vannak, nem lesz bántódásuk, jöjjenek elénk ! — Nincsenek itt, szolgabiró ur — felelte az öreg pap. — A ki bajba akarta őket sodorni, az már ott van a csendőrök között. Legyenek bizalommal! — Nagy erkölcsök után szeret sántítani az irigység. Hát mit fogtak rá arra a becsületes famíliára ? Hogy Kovács Laczi a felesége gyámapjától, a, ki itt áll maguk előtt, három ezer forintot érő ozüstneműt és pénzt tolvajolt el, m ko''a kis Marit megszöktette. A plébános összecsapta a kezeit s az égre tekintett. Ilyen rágalmazta tás ! De csak az erény emeli fel és csak a bűn sújtja le az embert! Ugy-e téveteg utakon járt vala a tekintetes ur minálunk ? Meg van mentve a falu becsülete és én ennek szivemből örülök. A mit a vádaskodó fiskális fölsorolt, az mind csak hamis vád volt. Kovács Laczi ártatlan. — Nem érnemli meg a jót, a ki elfelejti megköszönni! Köszönjük meg az Istennek, hogy levette rólunk azt a szörnyű vádat. Lássátok emberek, csak igaza van az írásnak, mikor azt mondja: mennél hívedben fogadunk szót az Istennek, annál több kegyelmet nyerünk tőle. Akármint légyenek már most a környülállások, legyen szives tekintetes uram beljebb kerülni hozzánk. A fehérfejű plébános bevezette a társaságot a lugasba. A nép nem oszlott el, hanem élénken ‘beszélgetve mutogatott a csendőrök közt csücsülő prókátorra, a ki a falu jó hírnevét olyan nagy bajba akarta keverni. — Veszedelmes szempillantások voltak azok tekintetes uram, mikor mi a fegyve- ros zsandárokat falunkba közeledni láttuk. Népem igen megháborodni látszatott, de lelkem nyugodalma nem hagyott el; tisztában voltam az iránt, hogy ártatlanság lesz a dolog vége.- Csakhogy úgy van, hála az égnek ! Hanem küldjön valakit plébános ur lvo- vácsné asszony házába, a ki költségünkre rögtön megcsináljon két bezúzott ajtót. Az öreg plébános a fejét rázta s kiszólt egy földművesnek, a ki bognár, asztalos, köszörűs és ablakos volt egy végben, hogy nézzen csak utána a Kovácsné asszony házában, mert hamar munka vár ottan reája. A munkás többed magával azonnal útnak indult. Da most mondja meg nekem egész
