Esztergom és Vidéke, 1886

1886-03-04 / 18.szám

K p ö 1 Kontbinskynal E p p ö 1, német falu Komárommegye szélén egy és háromnegyed mföTd Dorogtól, az esztergomi káptalané. — Vályi szerint elegyes tót és magyar falu, földesura ugyanez, lakosai kath., fekszik Sári­sáptól két mföldnyire, éjszak felől Baj­nának szomszédságában, melytől egy szép hegy (Őrhegynek neveztetik) vá­lasztja él. Legelője csekély, szőleje középszerű, földje kemény és nyirkos, azért harmadik osztálybeli. Ezen őr­hegynek ormán Metternich herczegnő született Sándor Paulina grófnő 1882­ben főmagasságu Simor János bibor­nok, herczegprimás huszonötéves püs­pöki jubilaeuma alkalmából egy tiz méternél magasabb diszes keresztet ál­líttatott örök emlékül. Mostani lakosai­ról bátran állithatni, hogy tökéletesen megmagyarosodtak, e nyelvet használ­ván a templomban, iskolában és a közéletben. F a r n a d Kor. sz. magyarfalu két és félmföld Bátorkeszitől Barsmegye szé­lén, primási birtok, (jobban érseki). Vályinál népes magyar és tótfalu, föl­desura az esztergomi érsekség ; lakosai kath., evang. és református. Fekszik Nyéki Öl ved, Málos és Csekefaluktól nem messze Bars- és Komárommogye szomszédságában. Határ földje jó, lege­lője elég, fája tűzre és épületre sző­leje elég és jó borokat hoz. Jelenlegi lakosai mind magyarok, kath., evang. és reform., három külön templommal. G y a r m a t Korabinskynál két ilyen nevű helység fordul elő Eszter­gommegyében, t. i. 1-ör Kőhid-gyar­mat, melyre szépen rárója, hogy tót­falu, félórányira Kéméndtől az eszter­gomi káptalan birtokában, föld- és szőlőműléssel ; van kath, temploma. Vályi magyar falunak jegyzi; földesura az esztergomi káptalanbeli uraság, la­kosai kath. Fekszik Esztergomtól két­órányira Nána, Libád és Kernend fal­vaknak szomszédságában. Hajdan eleget szenvedett Rákótzy és más hazai zen­dülések idejében. Határbeli földje kies és jó, legelője elég, fája mind a két­féle, szőlei számosak és jónemüek. Fo­gyatkozása az, hogy néha a Garam vize rétéit mossa. — Jelenlegi lakosai magyarok és ka b. Már vasúton is utazhatnak. 2-or Kis-Gyarmat, Kor. szerint magyar református lakosokkal egy órányira Bajuához, báró Sándor birtoka, aki itten fallal bel,eritett va­daskertet létesített. Vályinál magyar­falu, földesura gr. Sándor uraság, aki­nek kőfallal körülvett szép vadaskert­jével diszeskedik, melyben számos kü­lönféle vadak találtatnak. Lakosai katholikusok (melyiknek van igaza ?) Határja középtermékenységü, rétje, legelője jó, második osztályú. Jelenleg csak népes puszta, 185 kath., 2 ev., 49 reform, és 4 izraelita lakossal. Van kápolnája és iskolája. Itt piheni ki földi — lovaglási és vadászati — fáradalmait a Sándor grófi család utol­só férfi-sarja Sándor Móricz gróf. G y i v a vagy G y é v a. Kor. után magyar falu két mföld Párkánytól, fél­óra Sárkányhoz. A Majtkényi család birtokolja, azonban a káptalan által végrehajtás alá fog vétetni. Lakosai föld- és szőlőműveléssel foglalkoznak. Vályinál is magyar falu, földesura Majthényi uraság, lakosai kath., fek­szik Párkányhoz közel ; legelője elég, fája épületre, piaczozása Esztergomba^. Fogyatkozásai, hogy földeit a hegye­ken és rétjeit is néha záporok mossák. Lakosai jelenleg is magyarok és kath. K árva Kor. szerint magyar falu j a Duna mellett Ny ergcsuj falunak át­I ellenében, félóra Mocshoz ; nemesek ! lakják s benne adóz') egy sincs. Az j itteni kastélyt részben a Szt-Mártoni j benczések, részben Újlaki ur birja. ! A többi curia Hegyi, Conde, Mischitz I és Suppitzky uraké. Földmiveléseu ki­I vül juhászattal is foglalkoznak. Van réve a Dunán, Mocsnak fiókja csak egy kis kápolnával. Vályi-nál magyar­falu, földesura a vallásalap, az előtt a budai sz.-Klára apáczáké volt Pisz­kével szemközt (olyan sincs). Ugy Iá.szik összetévesztette részben Kirvá­val. Jelenlegi urai is magyarok. NÉMETH VICTOR. S A I 1 § A D l OTOS. (Raj/..) Jankó alig volt ínég tiz éves és már is magával vitte őt apja a világba. Hadd ke­ressen már ő is valamit; más fiuk az ő korában már két éve oda voltak vándo­rolni. Apja drótos volt, mint a falubeliek va­lamenyien. Mikor kelet felől a tavasz beköszöntött kedvesével az aranyos napvilággal és a Vágról leoldotta a jégbilincseket, akkor Jankó vállára veté tarisznyáját, csillogó sárgarézgombokkal, kiczifrázott széles bő­rövére felaggatá az egérfogókat és pléhedé­nyeket és elindult apjával dél felé. Télen persze akkor othon ült a kis sza­réz fakunyhóban és köménymagos levest szürcsölgetett ; de vándorlásközben bizony csak gyéren cseppentek a falatok. Gyak­ran egyebet se kapott száraz kenyérnél, és még gyakrabban történt, hogy rozzant fapadon, nedves, csupasz istállópadlon kel­lett hogy töltse az éjszakát. Esőben vi­harban vándorolt az országúton, vagy jár­kált városok és faluk sáros utczáin — se­hol se lelve otthont, mindenütt idegen emberek hideg egykedvű tekintetével ta­lálkozva, keményszívű szakácsnékkal, kik munkáját rosszul fizették és rádásul a sze­gény fiút megszidták, korholták és szemére vetették, hogy takarékoskodik a dróttal és rossz munkát sző drága pénzükért. De ő mindennek daczára jókedvű ma­radt é-s apja megvolt ve'e elégedve. Talán együtt mentek házrul házra, ta­nyáról tanyára, de ha városba értek, ak­kor Jankó sokszor naphosszat se látta ap­ját, mert mindeg} r iküknek külön kellett munka után látnia. Este aztán Jankó oda adta napi keresményét apjának. És ilyen élet mellett Jankó mégis meg­nőtt, nagy lett és izmos. Egyszer, szép őszi napon apa és fiu me­gint hazaérkeztek, de a tél csak nem akart beállni. Tárva-nyitva állt még mindig kis agyagkunyhójuk ajtaja, és a száraz galy­készlet, melyet a szorgos anya a tél szá­mára gyűjtött volt, még érintetlenül he­vert. A levegő csendes volt és tiszta és a sárga faleveleken napsugarak játszadoz­tak. Jankó már rég nem látta igy szülő­földjét. Az erdő oly hivogatólag intett fe­léje, úgy csalogatta őt ki valami a szabad természetbe, hogy végre elment, hová vá­gya szólította. Kora reggel volt. Először a forráshoz ment el, hol egykor egy kedves kis leány társaságában a fehér kavicsokkal játszado­zott, és tekintetével kisérte folyását. Szive kitágult örömében mindannak látására a mi körülötte volt. A susogó viz a haj­longó falomb, a bokrok, madarak és mó­kusok, hisz ezek mind játszótársai valának, évek óta nem látott játszótársai. Mert té­len, mikor a vándorlásról haza érkezett, nem igen kívánkozott ki az erdőbe és azért ma a boldog viszontlátást ünnepelte szivében. De nem, még se birt örülni. Va­laminek hiányát érezte a fák éi bokrok közt, a madarak édes dalolása közben, és — de most már eszébe jutott. Hol volt a kis Joka*) ki ott szokott előtte rejtőzni a fák és bokrok mögött, kinek dalolása éde­sebben hangzott az erdő valamennyi ma­darainál, mit csinál ő ? No dejszen, azért nőtt a lábad Jankó, hogy hozzá elmehess, nem is o'yan messze eshetik innét az a csőszház! És ment tovább ; — nem sokára füstöt látott felkeringőzni a fák között és kevéssel ezután előtte állt a csőszház. Dobogó szivvel lépett be. A szobában egy fiatal asszonyt ült cse­csemőt szoptatva. Egészen ismeretlen volt előtte, még nem látta ezelőtt soha. *) Az Eva név édelgö szólítása tótul. Belépténél felemelkedett üléséről és vi szonozta köszöntését. — Te alkalmasin a férjemet keresed ? — szólt Jankóhoz, ­ö most kinn van az erdőben és alkonyodé előtt haza sem jön, — közöld velem ki vánságodat én majd elmondom neki. Jankó fürkészve tekintett körül a szo ban. — Nem a férjét mást akartam meg látogatni. Már régen laknak itt kelmétek kérdé kissé vontatott hangon. — Körülbelül öt éve lesz már — a előbbi csősz és felesége a kolerában halta meg és azóta itt lakunk mi. — A kolerában haltak meg — vágót szavába Jankó — és Joka leányuk az is — Nem,a leány bátyjával ki mint mond ják Írástudó ember lett, világgá ment é azóta nyomuk veszett. — Úgy, úgy, szólt Jankó szórakozottai no hát akkor megyek megint, — Istei áldja meg nénémasszony ! — Isten áldjon meg, szerencsés utat kiáltott utána a nő. Joka tehát bátyjával világgá ment, — szegény leány. Bizony vad ficzkó volt a: mindig a bátyja. Nyáron ha haza jött, Í mint mondta vakáczióra, gyakran verte me£ Jokát, ha Jankóval az erdő szélén játszoti és néha Jankó maga is kikapott. — Éi ezzel az emberrel ment el ? Milyen dolga lehet nála '? Körülbelül ezek valának Jankó gondo­latai mialatt hazament. Végtelen hosszúnak tetszett neki most a tél. Szorgalmas, serény munkálkodása sem bírta idejét megröviditeni. A falubelieknél ez idő alatt néhányszor tudakozódott Joka után de senki se birta őt nyomába iga­zítani. Vándorlási vágya ezáltal még csak fo­kozódott. De midőn a várva várt tavasz végre megérkezett, vele együtt a szerencsét­lenség is bevonult az erdőszéli kunyhóba. Jankó apja megbetegett és e miatt el kel­lett halasztani az elutazást. Minthogy azonban az öreg ember állapota csak nem akart javulni, Jankó végre eltö­kélte magában, hogy egyedül indul. Szívélyes bucsut vőn apjától anyjától és az elkészített munka egy részét övébe akasztva, szülei áldásától kisérve, hagyta el a kunyhót, apja fényes rézfokosával ke­zében. * * * Jankó délnek indult. Útja hol magyar, hol német városokon és falukon ment -ke­resztül. Nyelvüket nem értette, szokása l kat nem ismerhette. Dolgozott, éhezett, takaré­kosan félrerakosgatta nehéz munka árán szerzett garasait és folyton reménykedett, hogy Jokáját viszontlátja. így jött Budapestre. Egy szegény asszonynál, kinek néhány­edényét összedrótozta volt, engedélyt nyert egy üres lakatlan szoba elfoglalására, melynek négy kopár fala fehérre vőít me­szelve. A szoba rozoga padlójával és rosz­szul záró ablakaival nem volt épen laká­lyosnek mondható. De Jankó ezzel nem igen törődött, aludni azért mégis lehetett benne, nappal pedig dolga után látott. Egy esős napon már alkonyat felé JanÄ> még mindig munkát keresve, járt­Tartsuuk már most egy kis körutat a szel­lem országában s nézzük a humort dol­gozó asztala előtt szorgalmas munkájá­ban. Shakspere Mercutiója halálos sebet kap s Rómeó tudakozódására igy felel: — Nem olyan mély ez a seb, mint a kút, nem olyan széles mint egy templom­ajtó, de nekem nagyon is elég. Látogass meg holnap Rómeó ; akkor már egy egé­szen csöndes embert fogsz bennem ta­lálni. Mercutio humora tehát mosolyog, mi­kor a haldoklás fájdalmas perczei közeled­nek. Csakhogy ez a mosoly vigasztalás akar lenni a jó barát kétségbeesésére. Hasonlóan cselekedett Mathews, a hires angol komikus is, a ki vidám mosolylyal halt meg. Utolsó perczeiben orvosságot kért. A vén szolga a haldokló gazda lát­tára kétségbeesve kezdett ide-oda kapkodni, mig egyszerre csak eltévesztette az orvos­ságot s egy kanálnyi tintát adott be. A rettentő tévedés miatt a jelen volt jó ba­rátok rárohantak az ügyetlen szolgára, kinek védelmére a haldokló igy szólott: — Sohase bántsátok. Nem érdemes ilyen csekélységért a szegény öreget bántani. Adjatok egy darab itató papirost, majd beveszem és rendbe lesz minden. A humorista mosolya már ajkára fa­gyott. Hogy mennyire respectálja a humorista önmagát, azt Mendelssohn a nagyeszű iró, a ki ráadásul még púpos is volt, meg da­dogó is, igen szép példával illusztrálja. Több iró mulatott együtt s szóba ke­rült Aesop és Demosthén is. Erre Men­delssohn fölkelt s a következő rögtönzést csinálta : Ti nagy embert láttok Demosthénben, Ki dadogva szónokolt Athénben, Aesopot, a púpost is bölcsnek tartjátok Diadal! kettős fényt árasztok én rátok. Mert én egy személyben nagy és bölcs vagyok, Mint Aesop púpos, mint Demosthén dadogok; S mi külön volt a bölcs Demosthén s Aesopban, Együtt találjátok a bölcs Mendelssohnban. Milton humora is ilyen szinü. Mikor a nagy költő másodszor nősült, néhány jó barát a vak embert megszólta. — Sohase szidjatok — felelte a világ­talan költő — lássátok ha még süket is volnék, akkor bizonyára én lennék a leg­kitűnőbb férj egész Angliában. De az öreg Milton még harmadszor is megnősült. Még pedig nagyon boldogan. Egy bámulója ekkor azt a bókot mondta, hog}' a fiatal menyecske olyan szép és olyan üde, mint egy rózsa. — A színéről nem mondhatnám, hogy igazad van — válaszolta a világtalan költő — de a töviseiről érzem, hogy igazságot mondtál. Hát ilven a humor. Közönséges szel­lemű ember sohase lesz humorista, de ér­zéke se igen lesz a humor élvezetéhez. Semmisem jellemzi jobban az aestheti­kai érzéseket, mint az, hogy mi tetszik s mi fölött hogyan mosolygunk. A mosoly, nevetés meg a kaczagás ugyanazon izmokkal megy végbe, mint a röhögés, de mégiscsak egész más hatások hozzák működésbe a földerülés idegeit. Menjünk már most a humor nagy bi­rodalmából a comicum országába és néz­zünk szemébe először is az éleznek. Az élez csak rokona, de nem gyermeke a humornak. Eszköze is más, czélja is más. Eszköz dolgában az élez mindenkit szeret inkább szerepeltetni, mint önmagát. Nem olyan válogatós, de nem is olyan szelid. Czélja az összekapcsolt ellentétes gondola­tok komikumából az igazságot a nevetés vagy kinevetés hatása alatt kisütni. De nagyon sokat tanulhatunk ebből a mesterségből, ha egyáltalán képesek va­gyunk a magunk rovására is tanulni. Mert az élez hibáink nagyításából, erényeink kicsinyítéséből gyakran csakugyan arra dolgozik, hogy megóvjon hibáink nagy­ságától s erényeink elsatnyulásától. A humor sohase bántó, de az élez leg­többször kíméletlen, sőt szentségtelen. Igy keletkezik azután a gúny, mely mindent kinevet. Igy az ördögi satyra, melynek czélja teljesen kivetkőztetni valakit a maga komolyságából. Igy a travestia, mely csör­gősapkás bohóezruhába képes öltöztetni a fölkent fejedelmeket s nevetséges figurákká rántja le a valódi vagy képzelt méltósá­gokat. És igy keletkezik a legalsó torzszü­lött is, a persiphlage, mely kifütyöli a a megtapsolt embereket és kavicsokká vál­toztatja a drága gyöngyöket. Ennyi elágazása van tehát a humor vi­lágának. Epen azért tévesztik olyan köny­nyen össze a humort a komikummal vagy a komikum nevető gyerekeivel, pedig a humor mindig és mindenkor nevető bölcs. Mi már mostan az élez ? Jean Paul szerint egy álruhába öltözött pap, a ki mindenféle párokat á<T össze. Börne szerint kétélű kard, mellyel vissza is lehet vágni. Szerintem pedig olyan szer­szám, melylyel a magunk előnyére s a má­sok kárára, de a nevetők egészségére dol­gozunk. Egy előkelő német aesthetikus mondja, hogy az élez a kiskorúak kezében olyan kés, mellyel gyakran nevetve vágja meg magát az illető. Akárhány ember inkább feláldoz egy kíméletlen élezért egy sze­rető barátot. Nagy önuralom sa aboz, hogy valaki elnémítsa szelleme az szikráját, mely inkább éget, mint légit s inkább pusztít, mint teremt. (Vége köv.) k

Next

/
Oldalképek
Tartalom