Esztergom és Vidéke, 1886

1886-08-26 / 68.szám

ÁRVÁK MENEDÉKE. Esztergom, aug. 25. Herczegprimásunk jótéko n ysá gán ak egyik legnagyobb szabású alkotása és emléke az az árvaház, melyet a főegyházmegyei árvák számára alapitott Nagy-Szombatban. Nagy-Szombat már a török világban is kiváltságos helyzettel bírt. Az esztergomi prímások Avignonjául szolgált. Ott keletkezett az ország leghíresebb főiskolája, ott alapította Pázmány Péter az egyetemet s ott működött a katholikus irodalom legserényebben és legha'almásabban. Esztergom pedig a török uralom kínszenvedéseit nyögte egész addig, mig 1683-ban végre felszabadult. Mikor a prímások újra visszajöttek Esztergomba, akkor magukkal hozták ugyan egy város szebb jövőjének minden biztositékát és biztatását, de NagySzombatban hagyták azt, a mit másfél évszázad alatt alkottak. Az érseki szék visszaszármazásának s a főpapság vissza jövetelének emlékét hirdeti a fejedelmi basilika, moly egyúttal Esztergom és Magyarország felszabadulását a félhold alól juttatja eszünkbe és szivünkbe, hogy megtanuljunk imádkozni hazánk és egyházunk szabadságaért. Az ujabb esztergomi érsekek tehát rokonszenvük sok maradandó jelével tüntették ki régi menedékvárosukat, mely jeles tanintézeteit, középületeit, s jótékonysági intézményeit nagyrészt a prímásoknak köszönheti. Ez a multak emléke, ez a régi rokonszenv adta Nagy-Szombatnak legújabban a íirimási árvaházat, ezt a mi árváink menedékházát, melyet a primás annyi odaadással s gyöngéd szeretettel vesz körül. Irigyeljük ugyan a nagyszombatiaktól de belenyugszunk a bevégzett tónybe, a primási árvaház nagy-szombati alapításába. Reméljük, sőt tudjuk azonban, hogy Esztergom árváit nem fogják kiutasítani a nagyszombati árva-házból. A herczegprimás ép most szervezi a primási árva-ház orgánumát s amint a fölszerelés meg az árvaház iránya és szelleme teljesen részletezve lesz : a kapuk megnyílnak az árvák számára. Esztergom is felküldhet a maga árváiból sokat. A herczegprimás nagyszombati árvaháza a főegyházmegyei árvák számára van alapítva s a nemes és kegyes intentio épen azért oda hívogatja a mi árváinkat is. Esztergomnak sok árvája van szerteszét szórva mostoha rokonok és idegen emberek között. Ezek az árvák mármost is érzik keserű sorsukat s nem egyszer könyezve nézik boldog iskolatársaikat s takaros ruhával biró pajtásaikat, a kiket a szeretet keze gondoz s a gyöngédség szárnyai vesznek körül. A mostoha gyereknek mostoha sorsa van ugyan, de legalább mégis törődik vele valaki, hanem az árvának alig akad más gondozója, őrizője és vigasztalója, mint az Isten. De megvirradt végre nekik is. Néhány hét múlva már megnyílik az uj árvaház. Épen azért, a kik az árvák sorsát a szivükön viselik, ne mulaszszák el a kedvező alkalmat, karolják fel és pártolják árváinkat, hogy a nagyszombati primási árvaházban necsak menedéket találjanak, de hitet és reményt is jövendőbeli boldogulásukra nézve. Ez a nagylelkű főpap intencziója. Értsük is meg, és kövessük árváinkjavára ! A TÖRTÉNELMI KIÁLLÍTÁS. Budapest, aug. 25. A tavali városligeti tündérvárosból alig maradt fön mindössze négy-öt épület. Egy ilyen maradék-épületben, a műcsarnokban látható az a történelmi kiállítás, mely nagyrészt Majláth Béla múzeumi könyvtárőr buzgóságának gyümölcse. A Budavár felszabadulására vonatkozó nagybecsű történelmi ereklyék és régiségek a műcsarnok tiz termében elhelyezve beszélik el, hogy miként verekedtek az emberek kétszáz év előtt ; milyen nyilakkal és lándsákkal szúrták át egymás szivét, milyen kardokkal csonkították meg a munkás kart vagy hasították ketté a legkeményebb koponyákat, milyen sisakkal védelmezték magukat a súlyos buzogányütések rettentő menykövei ellen, milyen tőrökkel eresztették ki egymás vérét, milyen zászló alatt haltak meg s milyen kartácsok szaggatták szét foszlányokra a hősöket... A ki ismeri a török világ történetét, az meg fogja érteni ezeknek a reliquiáknak a nyelvét. Hogy milyen nehéz mi nálunk egy ilyen történelmi kiállítást létrehozni, azt egy rendező fohászaiból mutatom ki : — Majd ezerhatszáz levelet irtunk s valami százhuszonöt kiállítótól közel ezerkilenczszáz tárgyat gyűjtöttünk össze. Nagy munka volt ez uram. Csakugyan nagy munka. De a ki ért hozzá, az meg is adja a derék rendezőségnek a megérdemlett elismerést. A termek túlnyomó tárgyai természetesen a hadakozás véres mesterségének a szerszámai. De van háromszázhatvan nyomtatvány kiállítva, mely a felszabadítás történetéhez korbeli adatokat mond el. Csak az a szomorú, hogy magyarnyelvű egyetlen egy sem akad. Még magyarországi nyomdából is csak alig egykettőt találtak. Hanem a fegyverek viselői és vezetői is ott láthatók, hol olajban, hol márványban, hol fametszetben, hol hímzésben. Közel ötszáz metszet és kézrajz is látható az érdekes kiállításon s örömmel és büszkeséggel constatáljuk, hogy ezek a nagy értékű ritkaságok nagyrészt a tudós Knauz Nándor kanonok ur hírneves gyűjteményéből valók. Legbecsesebb emlékei azonban a történelmi kiállításnak azok a bámulatos épségű gobelinek, melyek a bécsi fejedelmi udvarból származnak. A négy gobelin közül az egyik Esztergom történetére nézve is nagy fontosságú. Az 1683, okt. 9-iki párkányi török katasztrófa csataképe ez. Bele van hímezve Párkány, az esztergomi vár s a Duna, Az „Esztergom ésVidéke" tárcája. ... ?StU9<& SS « I EREDETI REGÉNY. Az Eszt. és Vid. száimára irta: Munkácsi Kálmán(3-ik folytatás.) Mig Róbert beszélt, az iskolamesterné dhagyta a szobát, Laczi pedig egy ala;sony zsámolyon foglalt helyet, mig a két •okon lassan beszédbe ereszkedett. Lili elmondotta, mint értesült a zárIában anyja rosszullétéről, hogy sietett haza mint érkezett meg a végső pillanatban. Róbert pedig a boldogult ifjúkoráéi beszélt, hogyan nevekedtek fel nint testvérek szeretetben, egyetértésen az atyai házban, mint pótolta álánál jóval idősebb nővére, a szerető nyát hiányában, s mennyire megőrizték szeretetet egész mostanáig. Az idő gyoran mult s Lili sokkal enyhébbnek érezte íivfájdalmát, miután egy hasonérzelmű, Dkon sziv előtt kiöntette azt. Kissé megyugodva hagyta el a szobát, midőn Gál>sné az estebéd elköltésére hívta őket. Rendes társalgás között költötték el az gy szerű, ízléses vacsorát s azután mindnyájan éjjeli nyugalomra tértek. Lili soha sem hitte volna, hogy olyan nap után, milyen a mai volt, ily éjszakája lehessen. Tudta, hogy azt csakis bátyja megjelenésének köszönheti. A következő nap délutánján heves zápor vonult el a vidék felett. Az erős zivatar egészen felüdítette az utolsó napokhősége által eltikkasztott természetet. Újra éledt minden. Lili is, mihelyt megszűnt az eső, kisietett a kertbe, gyorsan koszorút kötött rózsákból és nyári ibolyákból, anyja kedvencz virágaiból, s azután kalapot téve fejére kiment a temetőbe. Felkereste a frissen hantolt, drága sirdombot, letérdelt reá s imádkozni kezdett. Ma volt először képes anyja lelki üdvösségeért imádkozni. Buzgó áhítattal kérte az Istentől, hogy adjon örök nyugodalmat az elköltözöttnek, oltalmat, segélyt kért tőle maga és öcscse számára árva elhagyatottságában s annyira elmerült áhítatos könyörgésébe, hogy észre sem vette az órák múlását az est beálltát. Nem érezte, mint lepi be a hűvös barmát könnyű fekete ruháját, hajfürtjeit, hosszú gyászfátyolát, azt hitte, hogy az a hideg borzongás, mely tagjait átfutja, csak az egyedülléttől származik. Csak akkor rezzent fel szomorú mélázásából, midőn háta megett egyszerre nevét hallotta kiejteni, Hirtelen felemelte lehajtott fejét, elsimította arczárói az előrehulló fürtöket s hátratekintett. Nagybátyja, Róbert közeledett feléje. — Ön az ott Lilikém — szólott már messziről hozzája — Menyire kerestem már mindenfelé. Az istenért, hogy tud ilyen vigyázatlan lenni! A hideg, nedves földön térdel ily hűvös, harmatos időben. Jöjjön kérem azonnal velem! Szigorúan, szemrehányókig ejtette ki e szavakat mély redőkbe vonva össze magas homlokát. Lili mentegetőzni akart. — Oh, édes Róbert — szólott — ne feddjen meg ezért! Hiszen szivem, lelkem e sirdombhoz van nőve. Szavaira még komolyabbá vált Róbert arcza s mintha könyek csillogtak volna szemeiben. — Hát azt hiszi Lilikém — kérdezte ellágyult, nyájasan szemrehányó hangon — hogy nekem nem drága ez a sírdomb ? Szerette-e vájjon valaki jobban testvérét, mint én drága Annámat szerettem? Nem is képzeli, hogy sajog, hogy vérzik szivemben az a fájó seb, melyet ott nővérem halála okozott. Hanem uralkodni kell fájdalmunkon. Mi történnék akkor, ha egészen átengednők magunkat a bánatnak s az lenne úrrá felettünk? Jöjjön, édes Lilikém, távozzunk innen! Lili megrendülve szemlélte bátyja sápadt arczát, melyen még bú ült s élénken viszszatükröződött a nagy lelki fájdalom. Önkénytelenül is engedelmeskedett felszólításának s felkelve a sirdombról, keresztet vetett magára s szótalanul megindult a sírkert kapuja felé. Midőn áthaladtak a kapun, Róbert újra megszólalt. — Nyújtsa ide karját, édes húgom. Sietnünk kell, hogy mielőbb hazaérjünk. Hisz mindjárt teljesen besetétedik. S csakugyan úgy is volt. A vérvörös naptányér nagyon alant állt már a kék égboltozaton, mely mint óriási üvegharang borult a táj fölé. Gyönyörű júliusi est volt. Az akáczsorok, a melyek alatt áthaladtak, aranyzöld fényben úsztak s az út mentén összefutott apró tócsákban piros zománcz lebegett a víz felett. A fűszálakon mint gyémántszemek fénylettek a nehéz esőcseppek s a nap végső suiarai által megvilágított harmatcseppek, mint apró tűzgolyók csillogtak a bokrok setétjében. Az esti szellő által megrengetett faágakról fejökre hullottak a nedves vízcseppek. A kakukfű és kamillabokrokról erős, mámorító illat áradt szét s az egész természetben magasztos béke uralkodott. Az általános nyugalom Lili bensejét is áthatotta s lecsillapította felizgatott idegeit. — Jó darabig szótalanul. haladtak egymás mellett, mindegyik saját eszméivel-