Esztergom és Vidéke, 1886

1886-08-19 / 66.szám

MEGJELENIK HETEN KI NT KÉTSZER VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. eges/ évre fél évre . . negyedévre . KLOKJ/vKTESl ÁH : . 6 frt - kr. Ä. •.. 3 frt — kr. 7 . . 1 frt 50 kr. Egy szám ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKEJSZTÖSÉG: SZENT-ANNA-UTCZA 317. SZÁM, hová a lap *vmllemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHIVATAL: SZÉCHENYI-TÉR 331- SZÁM, hová a lap hivatalos s a magán hirdetései, a nyilttérbe szánt közlemények, előfizetési pénzek és reclamálások intézendők. HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK : 1 szólói 100 szói:? — frt 75 kr. 100-200-ig . 1 frt 50 kr. 200 300-jg . 2 frt 25 kr. Bólyegdij 30 kr. MAG Á N-f 11RDETÉSEK megállapodás szerint legjiitányosnbban közöltetnek: NYILTTÉR sora 20 kr. Vidéki tűzoltó-egyesületek. Várkouy, (Csallóköz) aug. 16. (E. F.) E becses lapok f. évi aug. 5-iki számát olvasgatván, a többi közt az örökké tevékeny s rajongásig szeretett József főherczegünk ő Fensége fenséges tollából »a pusz!ai tűzoltóság* ezimmel egy igen érdekes czikket találtam, mely annyival kellemesebben lepett meg, mivel hogy a nagyon szűk körben mozgó szaklapokon kivül más apbau a tűzoltó-intézményről olvasni t legnagyobb ritkaságok közé tarozik. E tekintetben az »Esztergom és Viléke« mondhatni spoczialitás. Az, ki ő kir. fensége magas eszméiLek terjesztőjévé lett, reméljük minket 8 meg fog hallgatni, és egyúttal módot og nyújtani arra, hogy azt, mit itt e elven elmondani akarunk, mások is íoghallják. Mi ugyan más irányban íozgunk mint a fent idézett czikk feliégés irója, de czélunk egy és ugyanaz . i. használni a tűzoltó ügynek. Térjünk a dolog velejére. Először is kezdjük ott, hogy vessünk gy futó pillantást tűzoltó-intézményünk eletkeztére, vizsgáljuk meg, mennyit átadtunk e téren eddig, és hogy léetünk megelégedve az elért eredményekkel. A tűzoltó-intézmény — mint talán indeuki tudja, -- nem mai keletű. kezdeményezés e téren nem minket let, láttuk és utána csináltuk mint )k más egyebet, s mivel praktikusnak zonyult, meghonosítottuk. Ma már a legnagyobb örömmel konstatálhatjuk, hogy tűzoltó-egyesületeink száma impozáns. Alig van hazánkban nagyobb község, melyben tűzoltó-egyesület nem volna. És még mindegyre szaporodnak. iVzért ha a szám után akarnók az eredményt összegezni, a tapasztalható haladást a szerint mérlegelni : ugy a laikussal csak teljes megelégedésünknek ad ha, nánk kifejezést. Mi azonban a tények megítélésénél egész más szempontból indultunk ki. Szerinüük a szám csak mellékes, az első itt a használhatóság. Ennek pedig a hazai tűzoltó-egyesületek legtöbbje — eltekintve az egy néhány nagyobb városi tűzoltó-egyesületektől — messze mögötte áll, nem lóvén más, mint felesleges valami, mely ha nem léteznék is, könnyen el lehetne nála nélkül lenni. Pedig ha jól átgondoljuk a dolgot, bizonyos tekintetben falu helyen sokkal nélkülözhet lenebb a tűzoltó-egyesület mint városon. De milyen tüzoltó-egyoSÜlet ? EoT iöl «ypiWA'znft W,1I.">1„

0

. l, gyakorolt egyénekből álló tes.ület, melynek tagjai mint tűzoltók a vész színhelyén becsülettel állják meg helyüket. Ilyennel ez idő szerint még nagyon kevéssel dicsekedhetünk. Elmondhatjuk, hogy vannak tűzoltó-egyesületeink, de még sincsenek. És hogy vidéki t.-egyesületeink még ma sem tudták tul tenni magukat a kezdet nehézségein és azon niveaura emelkedni, a melyre más cultur nemzetek hason czélu és irányú intézményei emelkedtek, annak oka első sorban : az alapjában rossz szervezet. Vidéki t. egyesületeink közül fehér holló, a melyik szervező képességre vall. Mert hát lássuk hogy és milyen formában alakulnak falu helyeken a tűzoltó-egyesületek. Miután faluhelyen veterán egyesület nincs, hogy ennek révén fényes egyen ruhához juthasson az ambicziózus biró, törvénybiró vagy öregesküdt, az arany zsinóros uniformis meg nagyon tetszik neki, anélkül, hogy számot vetne a körülményekkel, vagy komolyan fontolóra venné saját egyéni tulajdonait hogy érez-e magában elég képességet azt az állást betölteni, melyre esetleg az alakuló gyűlésen a többség bizalma helyezni fogja; (különben vindikálja is magának a főparancsnokságod stb.) meg reszkírozza az indítványt, hogy alapítsunk tűzoltó egyesületet. Az indítványozó a községben kapaczilás lévén ellen nem mond senki. Az alakuló gyűlés megtörténik, az indítványozó megválasztatik főparancsnoknak, ő protegálja a többi tiszteket elnök, alelnök, jegyző, pénztáros, stb. szóval az egész tisztikar ; a vidéki t.egyesületek alap- és szolgálati szabályzatai egy kaptafára mennek, azt N. egyesülettől könnyen meg lehet kapni, más egyébre meg nem lévén szükség, parádézhatunk. Bizony csak parádézni valók volnának — ha volnának — az eszemadták, de hát még ahoz sem ért fse kicsinye se nagyja, mert hiszen az sincs, aki arra megtanítaná őket, hogy kell öltözködni. Gyakorlatokról meg pláne szó sem lehet mert a tiszti kar annyira agyon szervezne magát, oly válogatott egziszteucziákból áll, hogy még esak azt sem tudja, merre van »jobbra át,« Prakszisból semmit, tlieoriában meg-annyit sem tud az egyesületnek egyik tagja sem, vész idején mind magunknak, mind pedig a fenyegetett lakosságnak csak terhére vannak nagy fejetlenségükkel. Itt tehát tűzveszély idején rendszeres segélynyújtásról szó sem lehet. A második kardinális ok, ami szintén hatalmas akadályokat gördít t.-intézrnényünk tovább fejlődése elé : a fegyelem hiánya. Vannak alapszabályaink, melyek a tagok jogait és kötelességeit volnának hivatva szabályozni, de nincs aki elolvassa, vagy kötelező voltát elismerje ; van szolgálati szabályzatuuk is, mely a szolgálat körül forgó legcsekélyebb részletekre is kiterjeszkedik, de csak irott malaszt, mert ha mégis találkozna egy hivatásának magaslatán álló buzgó főparancsnok, vagy olyau tisztikar, niely ezek szellemében akarná az ^"vesüíetet lálva. Ha azt nem akarja, hogy az egyesület fel oszolj on, neki kell távozni minden pereputtyostól és helyt adni egy olyannak, aki kevésbé forszírozza a dolgot, különben az első szakasz vezetőtől az utolsó tűzoltóig mind fejéhez vágja a csákóját egész risztungjával együtt és azt mondja : hát nem leszek tűzoltó ! A »tiszt urak« egymás közt minden lépten-nyomon fölmerült villongásairól nem is szólok. Hogy azonban a mai szervezet szerint rendesen a személyes érdek szokott győzni a közérdek felett ^„EsztírjoiísTilíkí" tárcája. 'suit ysaöíliri* EREDETI REGÉNY. JL Eszt. és Vid. számára irta: Munkácsi Kálmán1

(1-ső folytatás.) Tompa fásultság dermesztette meg tagit s már rég bedöczögótt a kocsi a barira festett kapun, mikor ő még mindég nne ült. Nagysokára tért csak annyira agához elmerültségiből, hogy eszébe jutó a leszállásra gondolni. Mintha ónsúly hezedett volna tagjaira, alig volt annyi eje, hogy felhaladjoii az oszlopos folyosó lépcsőin. Körültekintett a kis udvarban s tágra ilt, zavaros fényű szemei azt látszottak rdeni kérdeni vájjon csakugyan otthon n-e? De hát akkor hol van az a tisztereméltó, magas nyúlánk női alak, aki ískor a tofnácz üvegajtajában kitárt kakkal fogadni szokta s édesen csengő ngon feléje kiáltani: Lilikém édes Lilim... »Isten hozott !« Hol van kis öcscse; fürge Laczi, hogy nyakába ugorjon s ikjaival, ölelésével elhalmozva boldog teltséggel kérdezgesse: » Ugy-e megnőt n ? Ugy-e nagy vagyok? De te is meg_ szépültél ám!« Üres, elhagyott volt az egész udvar az egész ház, melyben a kiállhatatlan délutáni hőség elől minden élő lény árnyékba, pihenésre menekült. Meg sem mozdultak a ház előtt álló akáczok lombjai, a folyosó oszlopairól elsárgulva, fonnyadtán csüngtek alá a felfutó hajnalka indái. Még a hű Bátor is lehorgasztott fővel, komoran, lomhán czammogva jött elő odújából mintha őt is nyomná az általános szomorúság. Csupán a hófehér galambok fogadták vidám turbékolással kis úrnőjüket a pirosfedelű galambdúczról vállaira ereszkedve. Lili vontatott lépésekkel haladt tova a téglával kirakott folyosón, mig anyja szobájának ajtaja elé nem ért. Itt a kilincsre tette kezét, de nem volt elég bátorsága lenyomni azt; lélegzetét visszafojtva hallgatózni kezdett. Odabenn mély csend uralkodott s az ajtón erős orvosszer- szag áradt ki. Perczek óta állott már mozdulatlanul egy helyen s még mindég nem merte feltárni az ajtót. Végre megrázkódott s elhatározottan benyitott. A kis szobában, melybe lépett, az ablak függönyök össze voltak húzva s kellemetlen félhomályba borították a tárgyakat. A külső fény által megerőltetett szemei az első pillanatban semmit sem tudtak megkülönböztetni. Mély, nyomasztó csendesség uralkodott körülötte, melyet csak a legyek szárnyainak csapkodása, amint az az ablak üvegéhez verődtek s a fali óra egyhangú ketyegése zavart meg. Lassanlassan már kivette, hogy a szoba egyik sarkában lebontott ágy áll, melyben viaszsárga, kiaszott arczczal, kínosan hörögve egy nő fekszik; az édes anyja. Az ágy fejénél egy faszéken ült a plébános úr, mellette szomszédasszonyuk, Gállos Demeterné, az iskolamester felesége, mig az ágy lábánál kis öcscse állott s az ágy párnái közé rejtve arczát keservesen zokogott. Az ajtó nyilasára mindnyájan figyelmesekké lettek s feléje tekintettek. Még a beteg is megpróbálta felemelni fejét legyűrt párnáiról s a következő perczben halk, alig érthető suttogás ütötte meg füleit: »Edes Linkern!« A leány erre eldobta kezeiből a csomagokat, kitárta karjait s odarohant az ágyhoz. Nyakába borult anyjának s görcsös, fuldokló zokogásba tört ki. Senki sem szólt egy szót sem s hosszú idő mult el úgy általános, szomorú némaságban. Egyszerre azonban a beteget erős, kinos köhögés roham fogta elő. Egészen eltorzult sápadt, beesett arcza a nagy megerőltetés következtében, vérerei vastagon kidagadtak homlokán, minden tagja remegett s redős homlokáról hideg verejték gyöngyözött alá. Az iskolamesterné ijedten futott az ágy mellett álló asztalkához, felkapott egy kávéskanalat s egy kis üvegcséből valami vörös folyadékot csepegtetett bele. Majd a beteg felé nyújtotta azt. — Csillapodjék kedves Endrényiné — szólott eközben a plébános a beteghez lépve — Istenre kérem ne izgassa fel magát. Igya csak ki a cseppeket; talán ezek megszüntetik a görcsrohamot. De a beteg csendesen megrázta fejét s gyengéden eltolta magától az iskolamesterné kezét. — Nem, nem — suttogta reszkető [hangon — nekem már nincsen szükségem semmi orvosságra. Úgyis érezem, hogy nemsokára teljesen meggyógyulok, — elhallgatott s kínosan felsóhajtott. — Igen, meggyógyulok, de nem földi egészségre. Mert érezem, hogy perczeim ebben az életben életben meg vannak számlálva. Sietnem kell azokat felhasználni, mert leányommal még beszélni valóm van. Felemelkedett kissé párnáiról, megfogta csendesen sirdogáló leánya kezét, de csakhamar újra erőtlenül visszahanyatlott fekhelyére. Imára kulcsolta kezeit s áhítatos, imaszerű hangon rebegte: — Hála neked Istenem, hogy még látnom engedted öt! Most már nyugodtan fogok meghatni. Ne sirj, édes leányom — folytatta szelíden nehéz lélegzetet véve, midőn leánya újra hangosan zokogni kez-