Esztergom és Vidéke, 1886

1886-06-17 / 48.szám

;al a terméshozam nagyobbitását legalább amennyire emberi ésszel lebet megkísérteni. Rendelkezésünkre áll még az idei évre a pohánka, a köles. A tavali évben rozstarlóba vetett 20 kilogramm pohánkám 27 véka gyönyörű szemet termett, mai ára métermázsánkónt 7—8 frt. 3 véka nyom 61 kilogrammot. A köles sokkal ismeretesebb hogysem foglalkozni kellene vele. A takarmány-szükség pótlására, mely a roppant sovány széna és lendektennés és a kalászosok apró szalmájának kifolyásaképpen biztosra vehető, ellensúlyozható még. Süriin vetett kukoricza, mohar, köles, tarlórépa által kiki választhat talajának megfelelőt. A csalamádé különösen hirtelen megtrágyázott földben óriási hozamot is hozhat, mely zölden szárítva, vagy bedermelve, savanyitva mindent jóvá tehet, csak vetésével kell iparkodni. A másik tanács az aratás lefolyásának szakványosok hiányábani megkönynyilésére kivan módot nyújtani. Erre egyetlen segédeszközünk a gép, a jó aratógép. Amire rá nem vezette a magyar gazdaközönséget az észszerüség, majd reá vezeti a kényszerűség. Akik pedig, sajnos elég kevesen voltak a párkányi aratógép versenyén, annak idején megjelentek nem idegenkedhetnek többé tőle. A Wood-féle, a Johnston-féle »Triumph«, a Me. Cornick-féle »Däysi«, olyan marok rakó gépek, melyek nem ismernek többé akadályokat; dölt vagy nem dölt, sürü vagy ritka gabonában két jó ló vagy ökörrel úgy dolgoznak, mint a magyar mondja: »mint a parancsolat.« Naponként 12—17 katasztrális holdat egv nép levág és marokba rak. Ära 320—350—380 frt. Gazduram fel a gépülésbe, a cselédség meg a gyerekek ki a kévét kötni s észre sem veszik, hogy vége van az aratásnak, hisz a leguehezebb munkát a kaszálást, a lassú piszmogó mánkba rakást a gép, a ló, vagy ökör végzi; kévét kötni már keztyüben is lehet. Párkányi gazdaságunkban az idei aratási idényben egy marokrakó folyton fog dolgozni, a netalán érdeklődő gazdaközöuséget a munka megtekintésére bármikor szívesen látja SZEGEDI SÁNDOR. UTON- ÚTFÉLEN. I. (Esztergomtól Carlsbadig.) Az osz rák államvasút bécsi gyors vonatán utaztam. Ismerős, sokszor látott, egyhangú tájakon robogott a gőzmozdony végig, melyeknek egyedüli szépsógök abban áll, hogy az édes hazához tartoznak. Zöldelő rétek, sárguló gab.iafö'dek, közbe-közbe eg}

r-két faln: mindez összevéve bizony nem nyújt valami változatos és érdekes látványt. No de én nem csupán ezen okból nem igen gondoltam a tájak szemlólgeíésére. Sokkal jobban el voltam saját érzelmeimmel foglalva, sem hogy ilyesmi eszembe jutott volna. Inkább azt a parányi piros rózsabimbót szemléltem, melyet kezemben tartogattam s amely búcsúról, elválásról beszélt. S ez a beszéd természetesen nagyon szomorúan, lehangolólag hatott s egészen mélává, hallgataggá tette kedélyemet. Szomszédomnak (aki egy jól meghízott, vörös képű, vas ag nyakú német sógor volt) nem is igen tetszett e magaviseletem. Folyton izgett-mozgott ülésén, minduntalan reám vetette nagy savószinű szemeit, szörnyen nyájas mosolyokat próbált vastag ajkaival felém irányitani, miközben kék virágos zsebkendőjét tüntetőleg lóbázta vastag kezében. — Hm... hm... — kezdett köhingetni, midőn látta, hogy pantomimikája hatástalan marad. Végre is már nem állhatta meg, hogy meg ne szóllaljon. — Juj, de szép azt a rúzsa az úr kezében — rikoltozta a legnyájasabb mosolygással. Erre már én is elmosolyodtam. Részben mert ebben igaza is volt, bár a jó német aligha sejtette, hogy ezt a kis virágot mily kedves helyen szakítottam le magamnak a távozás estéjén, valamint a költő szavai is aligha forogtak eszében: „A távozónak minden emlék drága . . . Egy száraz lomb ... egy moh .. . egy kis kavics" no de azért jóakaró megjegyzése jutalmául tudomásul vettem szavait. — Feleltem is neki. Pedig talán még is kár volt ezt tennem, mert mikor egyszer a jó úr bekezdett a hadarásba, nem is fáradt egyhamar bele. Rövid félóra alatt megtudtam tőle, Ihogy pozsonyi bőrkereskedő, Brűnbe I utazik, három apróság boldog papája, ; az élete szépséges párját Rózá-nak hívják, most fekete selyem ruhát kell j venni számára, mit tanácsolok, hol : vegye, reászán egy százast, -— hogy a j sört igen szereti, a kirántott csirkét j meg pláne — és még sok egyebet. \ Lehet azomban, hogy szellemes fecseI gésével mégis rövidebbé tette a Brünj nig tartó egyhangú utat, melynek j egyetlen eseménye az volt, hogy Újváriban a hagyományos fül kínzó banda foígadott a »Rákőczy-induló«-val s Pozsonyban reászedtek a hires, de ugyan j csak eltalmisodott diós kiflikkel. A délután folyamán még bőbeszédű szomszédomtól is el kellett válnom s így még komorabbá vált az utazás. Csupán az időjárás volt tréfáző kedvében. Adott borút és verőfényt, záport és permeteget, ráadásul még egy kis jégesőt is, sőt szivárváuybau is gyönyörködhettünk. Hanem azért a remek Adamsthalt teljes szépségében láttam. Óriási fenyvesekkel borított hegyek között kanyarog itt a vonat, zúgó hegyi patakok mentében, alagutakon, merész ivezetű hidakon keresztül a legregényesebb tájakon. Az óriási vadaskertek háló kerítésén őzikék dugták ki okos fejecskéiket, vízesések moraja vegyül össze. A vonat dübörgésével s a fényűk átható illata egészen eltölti a balzsamos levegőt. Egészen felüdül a kifáradt utas tőle. Hanem ón azért mégis elég fáradt voltam, midőn végre késő este Prágába megérkeztem. Libussa ősi városa általában véve nem tesz kellemes benyomást reám. Az az ódon barnaság, mely házait kivétel nélkül jellemzi, azok a szűk, egyenetlen utczák, melyek talaja apró, tyúkszemoperáló kövecskékkel van kirakva, azok a régi sajátságos majd czilinder, majd söröspohár alakú, magas tetőzetű, czifra homlokzatú házak, s a folytonos köd, mely felette lebeg, kedvezőtlenül, nyomasztólag hat az ember kedélyére, amit még gyönyörű fekvése sem tud ellensúlyozni. Csupán a Moldva folyó nyújt remek panorámát, j A hires szt. János szobor mellett áll1 dogálva órákig elméláztam az ezüstös I fényű, komoly méltósággal hömpölygő | folyam erdő koszorúzott partjai szem-! lélésében. A legtöbb érdekes látnivaló Prága-! ban miudenesetre a »Hradsin«-bau, aj királyi várban, kínálkozik C. betűs! sapkáju (cicerone) vezetőm itt legelő-1 szőr a szt. Veith góth stylű egyházába vezetett el, mélyet külömben mint Bécsben a szt. István templomát örökösen renoválnak. Külömben is sokban hasonlít ehhez, csakhogy kisebb arányokban. Itt van nep. szt. János emléke is, egy masszív alkotmány tizennégy mázsa ezüstből előállítva. Kívüle egy zöld malachit kövekkel kirakott kápolna vonta leginkább magára figyelmemet. Az óriási terjedelmű vár ; e templomon kivül még sok érdekes ! látnivalót rejt magában. Ilyenek a fe|hér márvány királyi termek piros bárI sony bútorzatukkal, az érdekes falfesI tósű óriási lovagterem a volt felső parlament ülésező helyisége s kivált ama toronyszoba, honnan Lobkovitz herczeget és társait hajdan a mélységbe dobták. Még ma is éppen úgy van az berendezve, mint akkor volt. Ebből következtetem, hogy akkor kisebb igényű volt az emberiség. Közönséges székek fiókos almáriom, disznó bőrlócza, melye ken csak a herczegi czimer árulja el, hog; kinek volt tulajdona. Ugyanitt létezi] egy főraugu nő-intézet is, melynek Í jelenlegi spanyol királynő is volt fő nöknője. Az itteni fogadó-szoba erké lyéről nyílik a legszebb kilátás Prá gára. Érdekesek továbbá a vár rég börtönei és kínzó kamrái is, főleg a: úgynevezett éh-torony, különösen, h; oly bőbeszédű anyóka szolgál magya rázatokkal, mint nekem. Véres kézuyc mokról, hárfázó kísértetről, őrült fe hér asszonyról annyi csodálatos histc riát mesélt nekem, hogy szinte fázn kezdettem a nyirkos, penészes C2 Iákban. Déli tizenkét órakor az ódon város ház hires órája előtt álltam. Láttái az ablakban a tizenkét apostolt meg jelenni, hallottam a vén kakas kukt rékolását, s megbámultam, amint ha lál bácsi jókedvűen rángatta az élt csengetyűt. Különös, majdnem tréfa benyomást tett reám az egész látván; Lehet külömben, hogy ebben réss volt szomszédomnak is, egy potrohí csehnek, aki boldog önelégültséggé kiáltott fel : — Gott sei dank, s' ist sehe zvölf Uhr. Gehen wir halt speise Jó étvágyat kivan tarn magambí az éhes sógornak. Reménylem nem hiányzott az nála. Legalább úgy VÍ tem észre, hogy a csehek igen gye géd figyelemben részesitik gyomrukí (Bocsánat e prózai kifejezésért!) S hol sem láttam legalább annyi ve rabláson rajta kapja, elővette kését s a gyűrűs ujjat levágta. Duval az ujjat zsebre teve, s még. egyszer fölforgatá a bajókat azt hivén, hogy több értékes tárgyra bukkannak, de hiába, többet már nem találtak. Elásván a csontokat visszamentek. Duval a kert közepén megállva társát megszólította. —- Te,agyűrűskéz minden bizonynyal véletlenségből dobatott a többi tagok közé, egyszer se mondom, hogy még ma utána fognak nézni s keresni, s ekkor valóban bajba eshetnénk, tehát jól tesszük, ha e házból elkotródunk. Ugyanezt gondolta bűntársa is. Eldobván tehát a ruha kosarat, a kert egyik oldalán az utczára léptek, mely még folyton munkások által vala benépesítve. Minden házon piros kereszt vala látható s majd minden lakó hordozta a szalagot, mivel az ily szükséges időben az orvosoknak mindegyik segélyére akart lenni. Persze voltak olyanok is, kik csak azért viselek, hogy keresztényeknek tartatva s j felebaráti szeretetet színlelve, annál könynyebben követhessék el tervezett dolgaikat s csalárdságaikat. Az olvasó talán az imént bélyegzett előzményeket a képzelet kifolyásának fogja tartani, s talán el se fogja hinni, hogy ily kegyetlenségek ebben a fölvilágosult században előforduljanak. Az minden esetre jó bizonyítvány arra nézve, ki a vér és mészárlás szomorú idejében az emberiség irányában jó hiszemmel van. Azonban a ki csatatéren volt, s a szokatlan rabló arezokat jól megfigyelte, kik szikrázó szemekkel kóborolnak s keresgélnek zsákmányt az elhullottak között az olyant semmi jó indulat tévútra vezetni vagy meggyőzni n m fogja. Óvatosan kerülék ki a sebesültekkel terhelt kocsikat a gyilkos hiénák, s az utcza sötétebb helyén haladtak mindaddig* mig az utat Rezonvillétől meg nem találták. A csatatértől csekély távolságra Rezonville és Gravellotte közt lobogó tüzek hirdették a tanyát hova új csapat vezettetvén a tért elfoglalák, melyen az előtte való nap golyózápor által lépettek meg a franczia hadsereg emberei által. A poroszok a hosszú gyalogolástél elfáradva, alvának a szabadföldön, s az őrök, kik bizonyos távolságra jártak föl — s alá örködének fölöttök. Clamart és Duval, kiknek vádgondolata minden katonát ellenségnek feste, letértek az útról s a tanyát megkerülvén Gravelotte faluba indulának. Minden oldalról sebesültek hordattak elő, kik az erdőben találtatva a faluban rögtönzött kórházban valának ideiglenesen elhelyezve. A falut elhagyva mintegy negyedórányi távolságra megállapodtak, hogy biztos fekhelyet találva, nyugalomra térjenek. Egyszerre csak egy egész csoport sátorra bukkanának, melyeket első tekintetre francziáknak ismertek fel. Az elvonuló németek vagy nem vették észre, vagy pedig az ellenséget üldözve nem volt idejük, hogy ezt megtekintsék, mivel még teljesen érintetleneknek látszottak. Miután szoros vizsgálat alá vették volna, s teljesen meggyőződtek arról hogy lakatlanok, lámpájukat meggyújtva azon szándékkal léptek a sátorok egyikébe, hogy fejőket nyugalomra hajtsák. A lámpa fénye az első pillanatra megismerteté a sátor belsejét, mely berendezése után ítélve inkább párisi nemes, mint közönséges besorolt katonának lakóhelyére engedett következtetni. Éles pillantásaik minden bútort jól megfigyelének s egy Íróasztalhoz közeledének, mely finomsága és díszes alakjára nézve, a legelegánsabb szobának díszéül szolgálhatott "volna. — "Valóban csodáuak kellene lenni, ha itt pénz nem volna, monda Duval. — A tábornagy, vagy bárki is, kit itt látott, valószinűleg a hirtelen bekövetkezett esemény által rémittetett meg, s nem volt annyi ideje, hogy pompás bútorait biztonságba helyezze. A szekrényekot fölnyitván öröm-ijedve hátrálának vissza felé meglátva a drá pipere öltözetek egész sokaságát. Ugyai karpereczek, nyakkendők, gyűrűk, fejdiszi melyek mind a legnemesebb arany, gye gyök és drága kövekkel valának kirak' képezek a szekrények tartalmát. Egy n sik szekrényben pedig nagy halom pt volt. — Hohó — susogá Clamart — ami látszik Marssal Venus is a csatatérre jc I mivel mi valószinűleg egy nőnek vagyu j közelében. I — Ugy van — feleié Duval — és Ő 1 j zonyára nem közönséges személy, mert i gyöngyök, fejdíszek csak Paris széles reiben találhatók és láthatók. Talán ebt a fényes öltözetben akará berlini bevoi lását tartani, hogy általa a porosz had. reg szemeit kápráztassa. Gyorsan űrit; ki e szekrények tartalmit zsákjain! mert ki tudja nem találkoznak-e olyar kik e sátort felfedezve, e kincsektől m fosztanának. Hl Az íróasztal kirablása gyorsan el intézve. Ide-oda világítva sorba járta sátorokat azon reményben, hogy még t ily kincseknek jutnak birtokába; azon minden további kutatásuk nem vezc czélhoz, tehát újra az első gazdag z mányt rejtő sátorba térének vissza, alatt a szabadban a következő halk sz kat hallak. (Folytatása Ű I