Esztergom és Vidéke, 1885

1885 / 84. szám

(Az izr. hittküzsóg küldöttségének szónoka Dr. Weisz rabbi ur a következő beszéddel tisztelgett a főispán urnái :)

Mólt. Főispán ur !

A rangom elés, a királyi kitüntetés, melyben méltóságod és honfiúi éré nyék fényétől körülsugárzott családja részesült, nagy számú tisztelői szivében a leghatalmasabb, legélénkebb és legörvendetesebb viszhangra talált. Felséges urunk, forrón szeretett királyunk ebbeli legmagasabb elhatározása mint egy a közvélemény, „vox populi“, szentesítését, erősítését nyerte, egyetértő leg méltányolván, elismervén azon számos bokros érdemeket, melyeket a Majlátb család a haza, a köziigyek, a kOzjó, a tudomány, az igazság körül inagán-ak szerzett.

Tanúskodik róla az általános öröm és lelkesedés, moly országszerte, de különösen Esztergommegyében uralkodik és fényesen nyilatkozik, mely szeretve tisztelt főispánja kitüntetése által kitüntetve érzi önmagát is.

Ezen általános öröm annál lelkesül tebben és őszintébben nyilatkozik, minthogy kedvező alkalmat szolgáltat, hogy legmélyebb és legforróbb bálán kát, kifejezhessük méltóságod iránt.

Mert midőn négy év élőit, főispáni méltóságba való beigtalása alkalmából üdvözletünk és üdv-ki váltatniuk kijelentésére méltóságod előtt megjelentünk, azon kérésnek és reménynek -adtunk kifejezést, hogy mélts. őre és gondos óllalmazója leend a felekezeti békének és egyetértésnek, mely körünkben, Esztergom dicsőségére mindig uialkodott.

És ime, bizalmunk nem csalatkozott, reményeink teljesültek. A lefolyt mozgalmas években, melyekben a költővel szólva, „a népek éktelen vilin rai igyekeztek feldúlni a várat, az igazságot, szabadságot, egyenlőséget akarták megingatni, a béke támaszát és talpkövét támadták meg, meglazít- ■ván azon erkölcsöt, mely ha elvész, fiőma igába dől.“ — sikerült ekkor méltóságodnak bölcs belátással, tánto- Tithatlan jog s igazságórzettel párosult ■erélyes fellépésével a tomboló vihar vad dühről ostromló következményeit ■elhárítani és igy Esztergom inegye becsületét és jó hírnevét megóvni és fentartani.

Fogadja azért legforróbb hálánkat amelyhez sorakozik azon reményünk, hogy Méltóságod még tovább is a kitüntetés által fokozott messzeható befolyását fogja az említett eszmék érvényesítésére fordítani és ezen reményben kérjük, hogy teljesüljön Melts.-on a költő kivánata : „Dicsőség és boldogság legyen a te életed.“ Dicsőség a közpályán, melyen oly sikeresen működik és halad a boldogság családi körében, a tűzhelye szentélyében, melyet a Gondviselés szeretető és védelme környezzen.

Isten éltesse Méltóságodat!

A megyei tűzoldó-egyesület küldöttségét Reviczky Jyőző főparaucsuok a következő üdvözlettel vezette a gróf ur elé :)

Méltóságos gróf, főispáu úr, kegyes uram !

Esztergommegye tűzoltó-egylete elmulaszt liatlan kötelességének ismerte méltóságodnak legfelsőbb helyről nyert kitüntetése alkalmából küldöttségileg tisztelegni.

Igaz ugyan, hogy hivatásunk és czólunk minden tüzet és lángot elfojtani, azonban van egy tűz, egy láng amelyet nem hogy elfojtani törekednénk. haliéra azt kegyelettel ápoljuk és szítjuk, ezen tüzes láng kebleinkben vau s méltóságod személye iránti határtalan szeretet és tiszteletben uyil vánul. Engedje meg méltóságod, hogy egy szívvel és lélekkel kiálthassuk, hogy méltóságodat mint minden nemes szép és jónak hatalmas előmozdítóját, a közügyok bajnokát boldogság és megelégedés között az emberi életkor leg véső határáig éltesse.

A községi jegyzők egyesületének elnöke Dormány (Imre n&gysápi jegyző ur ^ következő üdvözlettel vezette a küldöttséget a főispán ur elé :

Mólt. Gróf kir. kamarás Főispán

Ur !

Alig nehány, napja hogy méltóságodat fényes őseinek nagy múltjánál méltóságodnak ifjú kora daczára máris kitűnő tev-ék egységének elismerésénél, fogva, felséges uralkodónk ragyogó grófi koronával, s a főrendiház örökös tagságával jutalmazni kegyeskedett. Má rÍ8 az egész hazában köztudomású és szívesen fogadott tény volt ezen meg tiszt éltetés.

Mennyivel kedvesebben lepte meg azonban ezen fegfelsőbb kitüntetés Esztergom rnogye közönségéi, vele együtt a szerény de fontos működési körrel bíró jegyzőikart; mert mi e megye kö zönsége s ennek jegyzői kara, vagyunk szerencsések méltóságodban a jeles fő- ispáut, az embert becsülni tudó egyént ismerhetni, kedves kormányzatát élvezhetni, miért, is szives készséggel és örömmel ragadtuk meg az ajkaimat ez úttal is, hogy méltóságod iránt érzett ragaszkodásunknak tiszteletünknek, kifejezést adhassunk, és azon szívből eredt s jóindulatú kívánságunkat elmondhassuk, miszerént méltóságodat a magyarok Istene megyénk főispáni székében, úgy hazánk mint o n egye bol- dogitására sokáig éltesse, minket pedig mint e haza és megye szerény munkásait szives és tapasztalt jó indulatába továbbra is megtartani méltóz- tassék.

Fővárosi levél.

Budapest, ekt. 16-áu.

Berontok a minap egy redactor ös- merősömhöx holmi kritikai elmefutta- tásnal az oldalzsebemben. Ott ült sze gény szerkesztő Íróasztalánál, előtte, mögötte, körötte papiros garmada. Ka- rojSzeke úgy emelkedett ki a padinalyt ellepő papirostengerből, akár az Ara rat hegye a vizö/önből (ón ugyau Sá vizüzönt, sem Araratot világéleíemben nem láttam.) örvendező inosolylyal fordult felém, amint beléptem. „Ezer esztendeje nem láttalak ecsém, mi hirt bozasz a nagyvilágból ?“ Kérdó vidá man, verejtékes üstökét töriilgetve keszkenőjével. Én néhány üdvözlő szó után felöltőm mélységes zsebében iratom után kezdtem kotorászni, minek láttára egyszerre megcsappant jó kedve. Keserű rezignáczióval vakarta meg tarkóját, azután tragikus mellhangon megszólalt : Hát te is fiam Brutus ? ! — „Nem értlek“ felelém. — „Nem e ?! Hát te benned is úgy meg kell csalatkoznom, mint többi barátaimban ? Nem elég az a millióm süldő poéta, még te is rám mászol, mint tegnap Sándor és Miska, kiket pedig barátomnak hittem! Ne nézz reám oly kérdőleg. Kívülről tudom, mit tartalPedig nem iró az, a ki öntudatosan nem ismeri mind azokat a formákat, melyekben a szépet mutatni akarja és törvénynek hiszi azt, a mit az írási vágy fö lesi gázott hevében gondolatainak, eszméinek, érzelmeinek testére szab.

Kevesekuek, alig uéháuynak adatott, hogy ihlettsége alkotásaiban törvényeket is irhas- san ós szabályokat teremtsen értelmi erejének vaslogikájával. Es e kevesek is — az irodalom törtéuet kétségbevonhatatlan adatokkal igazolja — mindig öntudatosan és nem láztél elkapatva alkottak.

De a mi fiatalabb íróink mégis arról vannak meg meggyőződve, a mit a régi orakuluraszerfí közmondás vall: poéta non

fit, séd nascitur! És nem mondhatnék, hogy e rettenetes vakságukra kritikánk igazságosan, következetesen, tanítva világot iparkodnék hiuteni valóban nálunk az irók egész sorozata nőhet fel úgy, a raiut született ; útmutatást, tanítást, beható mél- táaylatot iegfölebb esak akkor hallhat, ha a véletlen valamelyik hivatalos bírálat fóruma elé sodorja munkáját

AzőnbivOl és azontúl, a mit nálunk irodalmi munkákról raéltányiatkép szokás elmondani, az beválhat jó tározónak is, jó ujságezikknek, — de hirálatnak semmikép.

Nálunk általában az a szokás, hogy bírálatokat hírlapokban Írnak, mindenütt és mindenben hódolva azoknak az elveknek, melyek a hírlapok fennállásának nagyrészt életföltételét distinguálják — a napi érdekeknek.

Annak a pillanatnyi szükségletnek látszanak összes hírlapi birálataink megfelelni, a melynek egy-egy hír, egy hangulatot keltő vezárezikk, egy vastag betűkkel kiszedett távirat, a maga helyén és maga idejében mindenkor eleget tesz hivatásának.

Még a frisseség is, a melylyel elkészülnek, teljesen egy kategóriába helyezik

azokkal a napi érdekű és napi keletű újdonságokkal, a melyek arra szolgálnak, hogy az olvasó, müveit ember szükségletéhez kópest, benne éljen a világ folyásában és slceptikus mosolylyal feledje el óráró'l- órára a mit olvasott.

Alaposság és szakszerűség dolgábau pedig csak olyan magaslaton állanak, hogy a szerint, a mint több vagy kevesebb szellemmel vannak megírva, később vagy hamarább mosódjék el emlékök.

Nea azt akarjuk ezzel mondani, liogv a hírlap, és speczialiter véve maga a napilap ne foglalkozzék szépirodalmi művek kritikájával. Bárgyúság volna szembeszállaui egy iutézvénynyel azért, mert vannak fattyúhajtásai.

Do megkövetelhető és bizonyára szépirodalmunk jövője érdekében kötelesség óvást emelni az ellen, hogy egyrészt a nagy kö- zöuség, mely hivatva van az irodalmat fön- tartani, hebehurgyán, íölülete.sen elmondott vélemények alapján ne vezettessék félre és ne nevelődjék föl benne a bizalmatlanság olyan intézvény ellen, mely föladatának hű teljesítésében kiváló szolgálatokat tehet, — másrészt pedig ne gyökereztesse meg magukban az írókban azt a hovatovább egészen lábra kapott közönyösséget, melylyel müveik bírálatát fogadják.

Valóban remsokára odáig jutunk, hogy maga az iró semmibe se veszi az ellene felhozott kifogásokat és a bírálatok összes frázisaiból mit sem tanulhatva, még a komoly és őszinte méltánylatot is bizalmatlansággal jogadja és funüigaúve rossz akaratának, kliquenck aljasat mindent, a mi igazságosan száll szombe tévedéseivel.

Nem szólunk itt arról, hogy hírlapjaink bírálataiban rövid idő óla olyan hang kezd uralkodóvá válni, mely mindenre lehet inkább hivatott, csak arra nőm, hogy komoly megfigyelést keltsen maga iránt és tanitásképen Itathassanak elemzései. Nyeglesége immár annyira bántó, hogy a komoly szándékot is kétségbe helyezi ; e mellett durva és bántóan igazságtalan a mérték megítél í- sébeu.

Csak nagyon jót és nagyon rosszat ismer ; a viszonlagosság kategóriája nem lé tezik méltóké vesszején. Hogy gyakorta leránt, ma olyan művet, melyuek hibáin is okulhatni és tegnap feldicsért olyat, melynek elsőségei is közepesek az előtte nagyon közömbös.

És nem nagyon sokkal szebb az a kép sem, mely felülről jövő kritikánkat jellemzi.

Az a hatalom, az a szellemi és erkölcsi nagy súly, melylyel néhány jelesünk, kik tudományos életünk előkelőségeit képviselik, araeopágként Ítélhetne, olyan ritkán szólalnak meg, hogy hangjok már majdnem idegen. És ha megszólalnak is, annyira beleburkolják magokat az alkalmiság köpenyébe,

; hogy vajmi kevés az és vajmi kevesek azok1 kik abból tanulhatnának.

Azután rém is tartanak minden jelenséget eléggé méltónak arra, hogy akár érdemileg hozzá szóljanak, akár más igazságtalan méltatásokat korrigáljanak. Mintha nem is hozzájuk tartoznék, a mi itt alant történik és mintha azok az apró, gyakorta napi életű, de a közönség Ízlésére és felfogására befolyásos kis munkák nem is tartoznának a magyar irodalomhoz.

E két szélsőség között határozott állást elfoglalni, a kritikai erőket össze gyűjtve, megbízható ítéletet mondani miuden irodalmi jelenségről, tűzte feladatául a Művészeti Szemle.

Dr. BERÉNYI PÁL.

máz irományod, akár előre elmondom, körülbelül hogy kezdődik. Ilyesformán ni: „Hull az eső, az idő beh szomorú — szivem hervad, mint e tépett koszorú.“ Vagy : Sárga haraszt zörög lábam alatt — ez az élet keserű egy falat. Avagy : „Zivatar lesz,

veres az ég alja — szivemet a bánat körülnyalja.“ Vagy pediglen: „Hull az eső nagy csöppekben, akár egy pogácsa — kebelemben szüntelen döng a bú kalapácsa !“ Vagy igy : .. .

„D kérlek, kiméld tüdődet ! Vess előbb egy pillantást ez iratba, és meglátod, hogy semmi ilyes uincs benne! — Beletekintett és homloka derengeni kezdett. „Bocsáss meg, babám, de annyi fájdalmas csalódáson kellett mostanában átesnem, hogy sötótgyanúm könnyen megérthető. De hogy is ne ? mikor a süldő poéták sáskahadán kívül még barátim is (most már csak voltak) megrohantak — őszi versekkel ! Majd meg- fulok már a sok hangulatteljes strófába, mert szerkesztői lelkiüsmeretem parancsolja, hogy végig bőtüzzem valamennyit ! Barátom, egy idő óta oly érzéssel ülök le mindig karszékembe, minővel csak szegény Dózsa György telepedhetett izzó trónusára. Se éjjelem se nappalom e zöugemónyektől, melyek szinte kosárszámra érkeznek az ország minden tájáról aláírva Dal Iffy, Bogumilak, Szel- lőfi Adolárok, és Harmat Ildikók rém- séges seregétől !-. Ez az ősz a legveszedelmesebb szaka az esztendőnek. A tavasz nyomába se hághat, a nyár és tél kis rniska hozzá képest!

A legsivárabb, legkietlenebb fantáziát is csodásán megtermékenyíti egy aféle „szomorú őszi eső.“ Hidd el, csontig áztam már attól a tengernyi „csendes őszi perraetegtől,“ kedélyemre nehezedett az a rengeteg sok „méla borulat,“ minden zörejre azt hiszem, hogy bús szél zörrenti a bokrot,“ éjszaka meg fekete csókák vavákolnak fülomben. Irtózatos élet ez! Ha majd időt szakíthatsz magadnak, leírhatod kínszenvedéseimet akár a saját becses lapom számára ilyen czim alatt „Egy szerkesztő mártiromsága “ Leírnám magam is, de — tönkre vagyok siláuyitva!* — Megígértem neki és elsiettem, egyedül hagyva át a busongó versruiuák közepette.

... De nemesak a süheder költők, hanem a katona-ajonezok hónapja is ez. Ügy szeretem elnézegetni azokat a rekrutacsapatokat, amint egy szál fnj- ter vezérlete alatt nekiindulnak a sárgára meszelt kaszárnyának. Pirosképű deli falusi legények gyóesüngbe, gatyába, batyu a vállukon, süvegükön háromsziuű rózsa, ajalmkon a babájuk csókja. Azzal a nemzeti szín pántlikával, virító kokárdával pörge kalapjukon, azzal a lajbijokra tűzött kései rózsaszállal mintha a uádviskós falu, a kalászbullámos róna üde költészetéből hoztak volna magukkal egy darabot a főváros szürke prózájába.

E népies jelenet a népszínművek hősnőjét, Blahánót juttatja eszembe, ki o hó első estéjén röppeut vissza régi puha pelyhes fészkébe. Török Zsófit adta ozultai először és nem hiába a piros bugyellárisban lépett föl, de olyan piros jókedvvel, is játszott, minővel már régen nem. Persze volt rengeteg tüntetés, kihívás, éljenzaj, taps, koszorú !

Wales herczege, az augol trónörökös itt időzött fővárosunkban, mint Károlyi Alajos gróf vendége ós a nemzeti kaszinó ünuopeltje. Érdekkel, szemlélte meg kiállításunkat, kivált lókiáliitásun- jkat — lóvén ő nemcsak Európa le- jgelső gavallérja, de szoavedólyes sportember is. Magyar paripiiuk nagyon megnyerték tetszését, nemkülönben, sőt még jobban a magyar nők ! Bocsánat ez udvariatlan egymásutánért, de a ma-