Esztergom és Vidéke, 1885
1885 / 81. szám
a „ménes“ nevet a benno tonyósztott nemesebb és constansabb vérnél fogva valóban megérdemli. Tehát harmadrésze van képviselve szám szerint, de minőség szerint — kevés kivétellel — méneseink legjavát fogjuk e tárlaton képviselve látni. A második csoport lókiállitása azon kisebb ^tenyésztőknek, kik nehány kan- cza után, nem ménesben, hanem gaz daságilag tenyésztenek. Ide soroltattak egyes lótulajdonosoknak nem saját nevelési! lovai is. Ezen csoport a legkisebb, amennyiben csupán száztíz lovat foglal magában. Képviselve vannak beune a legkülönbözőbb fajták és keresztezések, kezdve az angol teli vér lótól egészen a nehéz, nyugoti nóri, ardenni, Suffolk és clydesdalei munkás fajtáig. Külön osztályát képezi ezen csoportnak a nyugati nóri jellegű nehéz igás lovak osztálya, melybe negyvennégy ló vau sorolva : még pedig részint magyarországi uradalmak, részint bel- és külföldi kisebb tenyésztők istállóiból. A nóri vér nemesebb, könnyebb fajtával keverve majdnem kivétel nélkül használliatlan korcsokat ád, de homogén vérrel tenyésztve s megfelelő természeti és gazdasági viszonyok között megbecsülhetlen, s jelenleg világszerte aránylag legdrágábban fizetett munkás lovat ád. Bizonyítja ezt az általános csoport mellett egyöntetűség kedvéért ugyanazon istállóban elhelyezett zala- megyei, muraközi és muráméi léki népies collectiv kiállítás huszonnégy lova. A Muraközben ugyanis öt év óta csupán nóri jellegű (pinczgaui, percheroo, fél vér és ardenni) állami és magán mének alkalmaztatnak apa lovakként; minek eredménye az, hogy a muraközi földmives tenyésztő, ki azelőtt a sokkal nemesebb és jobbvérű, de nóri kauczáira nem alkalmas angol, arab, nonius és norfolki apalovak után származott éves csikait legfeljebb 80—100 írtért adta el, most a nóri mének után származó választott csikait 5-6 hónapos korukban 150— 200, sőt egyes esetekbeu még drágábban is eladhatja. A harmadik csoport a lótenyészbi- zottmányok által rendezett megyei collectiv kiállítások csoportja. Ezon csoportban huszonkét vármegye lótenyésztése van képviselve, összesen háromszáz nyolczvan lóval, mely szám ogytol-egyig csupán földmives tenyésztők istái lói Dói került ki. A harmadik csoport a lótenyészbi zottmányok által rendezett megyei collectiv kiállítások csoportja, Ezen csoportban huszonkét vármegye lótenyésztése van képviselve, összesen háromszáznyolezvan lóval, mely szám egytől egyig csupán földmives tenyésztők istállóiból került ki. A megyei collectiv kiállitások rendezésének fő czélja az volt, hogy az országnak kiválóbb tenyésztéssel bíró vidékei különböző jellegük szerint jó példányokkal képviselve legyenek e tárlaton ; mely e szerint hivatva van az országos lótenyésztésnek oly nagyszabású és hű képét mutatni, aminő még soha sehol egy keretben nem volt. A legkülönbözőbb tényezők üery- buzgó s összevágó közreműködésére és jelentékeny anyagi áldozatokra volt szükség, hogy ezen a maga nemében uj és páratlan csoportos kiállítás tényleg megalkottassék ; de szükség volt reá azért, hogy úgy magunk is meg ösmerjük, valamint a külföldi közönséggel is megismertessük országos ló- tenyésztésünk^ jelen állapotát, s ezzel törekedjünk arra, hogy lovaink jobb értékesítésének mérveit szaporítsuk. Az országos lótenyésztés ügye ugyanis nemcsak honvédelmi szempontból felette foutos nálunk, hanem a magyar mezőgazdaságnak jelenleg egyik legjelentékenyebb és legjövedelmezőbb tényezőjét képezi. Az egyes megyék collectiv kiállításánál nem az volt a czél, miszerint a vidékenként egyes gazdáknál található nemesebb vérű, szebb, de a vidék átlagos lóminőségétől eltérő példányok küldessenek fel ; hauem azon ezél tartatott szem előtt, miszerint minden egyes vidék lólétszámának átlagos minősége e csoportban néhány jobb ló által képviselve legyen. A minő lovat tehát az egyes vármegyék kiállításában szemlélünk, olyat nem találunk ugyan minden pillanatban százan kint eladásra készen az illető vidéken, de igen is megtaláljuk az illető vidék tenyésztőinek istállóiban százankint, sőt e/renkiut is az oly vérű anyagot, melyből oly lovakat lehet nevelni és megfelelő gondozás mellett oly conditióban a vásárra állítani, mint aminő példányokat a kiállításon szemlélhetünk. Számos tenyésztő remélhetőleg meg fogia tanulni e népies kiállításon azt, hogy a megfelelő tartás és fölnevelés nólkülözhetlen kiegészítő részét képezi azon jó vérnek, mely Magyarország lótenyésztésének megbecsüllietlen kincsét képezi, s ha ezen elv általános elterjedést nyer tenyésztőink körében, akkor meg fogjuk érni országos lótenyésztésünk aranykorát. < A mint a lókiállitás három főcsoportjának a fentebbiekkel! foglalt rövid jellemzéséből látható, a kiállítás összes anyaga egy szerves egészet képez, és országos lótenyésztésünk egységes képét mutatja nagy keretben és erős vonásokban. A külföld meg fogja tanulni belőle hazánk lótenyésztési viszonyait, tenyésztőink pedig megismerik a hazai anya got minden izében és levonhatják belőle ama hasznos tanulságokat, a melyek megszivlelésétől várható országos lóte nyészetünk föl virágozása. Fővárosi levél. Budapest, okt. 6-án. Piroslik már a fákon a levél, süvölt köztök, süvölt az őszi szól. .. Prózában folytatva azt jelenti ez minekünk boldog pestieknek, bogy itt a szezon, itt van újra! Tisztelet, becsület az idei holt sze /.ónnak, mely bizony mondom, elevenebb volt — hála a ki állításnak ! — egynémely nagy város téli évadjánál, de az igazándi fővárosi élet mégiscsak most kezd hatalmasan nekilendülni, mióta az est árnyai hamarább szállnak alá és a ligetek zöld gyepszőnyege helyett a szürke aszfalt lett a divó sétány, mióta a kávéházak tündöklő ablakai mögött nyüzsgő embergomolyokat látunk és a színházakban — vissza szállingózván mind a szabadságolt jelesek — nemcsak, „amugyosan,“ de istenigazában kezdenek játszani. Szóval, a budapesti ember, kit sorsa egész nyáron át itt tartott, csak most érzi tágulni tüdejét és könnyebbülten szakad ki a sóhaj kebléből : vógre-vógro elememben vagyok ! . . Csík a vigadó előtti kioszkocska, a kedvelt „Hangli* őrzi meg szívósan nyári kópét daczára a sárguló akácz soroknak. Reggelenként hiába zörrenti néha hűs szól a fák gyórülő lombozatát, hiába hal Iszik titkos, zizzenŐ hul- lanása a sáppadt leveleknek, csak ösz- szegyülemlik azért még mindig ugyanaz a választékos törzsvendégsereg a vidám ugró kút magasba szökellő vizsugara előtt. Az utczákon a Bukovay-uáczió hemzseg mostanábau (ez az 6 hónapja, ki „öregestül,“ ki pajtásostul bandukol városszerte. Zöld a remény színe, de azért a „haza reméuye* bizony mordul ráförmedne arra az életunt filéztem*, aki Őt „zöldnek“ vakraerősködnók mondani, mert csak a vidékről most először felkerülő balek „zöld“ hiába érett meg — amint arról testimoni- uma tanúskodik, teszem azt a pataki avagy szentesi szenditö egalj alatt. . . . Különben künn az utczáu nem egy tarka képet pingál most olykor jókedvében a vólotleu jóképű alföldi parasztok czifrarojtos, habfehór gyolcs • gatyában . . . piros turbános, sárga kaftános, nap sütötte arczu ozmanlik emitt — széles kék bugyogójú, athle- taterraetű szerbek bojtos fezzel tar koponyájukon prémes ködmöuös lengyel testvérek fekete malmával fejükön amott szivárványt csoportozatokba verődnek az őszi verőfényen sütkérező utczaso- ron ! . . Ilyen egészen katalógusán kívüli „emberószeti kiáütást“ varázsolt ide a mi országos kiállításunk, ahol — notabene — még szüntelenül járja a „hegedűszó furulyaszó, czi/n balom“ mert biz ott még ekkorig sem fogytak ki a búfelejtő bankettezésből. A legutóbbi nagy eszem-iszom — ha nem csalódom — az volt, amit a kohászok és bányászok cselekedtek. Hja, jól esik változatosság kedvéért, rémledező bányaüreg helyett pezsgőtől habzó serleg fenekére pillogatui. Színházainkban nagy dolgok vaunak* készülőben. Kezdjük a Szikszay. . . pardon ! a nemzetinél! Egybegyült újra a „jeles kompánia,“ mely meglehetősen széjjelszóródott s rekkenő napokban. Jászay Mari, Helrey Laura a ködös Londonból, az örökifjú Priel le Corné- lia a fenyvesekkel vudregéuyes Tátra- füredről, jó Szigeti bácsink svábhegyi szőllejíböl, ragyogó Csillag Terézünk a Margitsziget susogó tölgyei alól és hős Nagy Imrénk a — nemzeti színház bérházából, mind, mind összetalálkoztak újra hatalmas inuukakedvben.. Jókai „arany embere“ arany szezont teremtett a nemzeti színháznak, adja j Isten, hogy most gyémánt szezónná i avanzsiroztassa legújabb, regényből! gyúrt drámájával a „fekete gyémán-- tok“-kal! Igaz ugyan, hogy valamint j a politikai horizonon, úgy a nemzeti] és mikor kérdik tőle, hogy mi üt részeges- kedik azzal menti magát, hogy „a mi fa- luukbaii miudcu ember iszik.“ Nem igen telik ugyae. pálinkára, mert a falu földjei csak vadászterületuek jók. De hát a muzsik nem is mulatságból iszik vagy mert sok a fölösleges pénze, hanem azért, mert a búját, a nyomorúságát el akarja feledni. Természetesen nem jól esik neki, ha a felesége ilyenkor eljön és kenyérre leéri azt a pár kopeket, a mit épen most rak zsebre a korcsraáros. Az alkalma tlaukodó asszony- uyal mit tegyen ? Megveri ! Ezt természetesnek találja. Mikor a biré Frso v nevű parasztnak szemrehányásokat tesz, hogy a feleségét örökösen verte, kikergette a házából, agyonütéssel fenyegette, sőt a gyermekeket is arra tanította, hogy verjék meg tulajdon édes anyjukat ; mikor magyarázgatja neki, hogy az asszony is csak olyan olyan emberi teremtés, mint a férfi, hogy azt nem szabad bántani, hogy azt tisztelni, sőt szeretni kell — a durva paraszt csak annyit felel vissza, hogy ,,neki ebben a dologban meg van a saját véleménye.“ Az asszony hetek óta haj • lék nélkül kódorog, jó lelkű szomszédok házában húzza meg magát, és utóvégre is kénytelen a férjével ,,kibékülni.“ Még szomorúbb sorsra jutott Diinitrij Nikitin nertí parasztnak a felesége. Ez a nő terjes kilencz éven át panasz nélkül tűrte, hogy a férje minden áldott nap ököllel, vasszersziraokkal, dorongokkal üti- veri. De neE&esak a férje bántalmazza, verik őt a sógora^ az anyósa, egyik kegyetlenebből mint a tjjji$?fk. De fon még csak Őt vernék ; szegénynek azt is kell látni, hogy a gyermekeit kínozzák, verik. A férj egyszer már nem tudta, mit műveljen dühében; fogta magát, felkapta négy éves kÍ3 fiát és odavágta a falhoz. A szegény gyermek agya megrázkódott; hülyék intézetébe kellett őt adni. De már ezt mégis megsokallja és panaszra megy a bíróhoz. A vádlottak eleiute tagadásra veszik, a dolgot, de a szomszédok miud azt vallják, hogy a nő igazat mondott. Erre a szörnyetegek megbánást sziuleluek; az asszony előtt térdre borulnak, bocsánatot kérnek tőle és Ígérik, hogy többe sohasem bántják. Ily körülmények közt az asszony kénytelen mindent megbocsátani. Alig jönnek ki az utczára, a férj, még a bíró fülehallattára, megfenyegeti a nőt, hogy ezért lakói. Fenyegetését nyilván meg is valósította, mert pár hétre rá a nő eltűnt a a üdékről. A sok kínzás elől a halálba vagy világgá meut-e, vagy hogy kínzói nem ölték-e meg. nem is kutatták. Mikor a részeg paraszt megveri a feleségét, teheti ezt, a mily kegyetlenül csak akarja ; nem gátolja ebben senki. A szörnyű jajveszéklésre összecsődül ugyan az egész szomszédság, do senki se megy a szerencsétlen nő segítségére. Még akkor se mennek oda a jó szomszédok, mikor a férj már felhagy az ütésekkel. A nő őra- hoszszat, sőt 24 óráig is heverhet eszméletlenül, a nélkül, hogy egy irgalmas kéz sebeit, fájdalmait enyhíteni iparkodnék. Addig hagyják ott feküdni, a nőig önmagától nem ébred eszméletre. Ludmer ur kiemeli többek közt, hogy a vádlottak közt feltűnő sokan vannak az 1877-iki török hadjáratból visszajött katonák, a kik a legdurvábbak szoktak lenni. Egyáltalán konstatálható, hogy a legutóbbi török hadjárat óta leginkább észlelhető az erkölcsök elvadulása a nép közt. A falusi hatóságok is előmozdítják azt. Mikor egy nő a sok bántalmazás elől menekülendő, visszamegy, a falusi rendőr, a férj felszólítására, erővel vezeti vissza a szerencsétlent a kínzóhoz; még sértegeti is a nőt és fünek-fának mondja, hogy „minden embernek igy kellene bánnia a feleségével.“ De még a békebiróhoz is csak akkor szabad folyamodnia a nőnek, ha a férje „álhatatcsan és gyakran“ veri ; a bírónak nem szabad beavatkoznia, ha a férj csak egyszer verte meg a nejét, mert az egyszeri vetést, ha még oly kegyetlen volt is, a nő „alázattal és tisztelettel“ tartozik fogadni. A nagy mezei mnnka idején a férj, ki egész fáradtan, kimerültén jött haza, a „bakteri“ tisztségben, ha ő a soros, a fel- j ségévol helyettesítheti magát. Az aratási munka idején ez némileg érthető is, bár a nő ép úgy vesz részt s nehéz mezei munkákban, mint a férje; csakhogy a parasztok azt, a mit nyár idején, kényszerűségből tesznek, utóbb lustaságból teszik, és vannak falvak, a hol egész éven át nők végezik a bakterszolgálatot. Természetes, hogy a női bakterekkel az éjjel kódorgó részeg korcsmahősök nem igen gyöngéden bánnak és sokszor miuden ok nélkül el—j páholják. De talán legjellemzőbb az az eset me—< lyet Ludmer utolsónak hagyott. Az előzmények ismeretesek ; a férj, kfii első nejét halálba verte, a második fele — < ségével is embertelenül bánik, úgy hogyy; ez válópört indít. De a bírók előtt a vád-! lőtt azzal az eredeti megjegyzéssel áll előt#l hogy ő beleegyeznék a válásba, csakhogy^; neki a feleségére szüksége van a gazda—i ságbau; de igy folytatja —ha a feleségemen hajlandó a saját pénzén felfogadni egy bá*>& rest vagy egy szolgálónőt, a ki elvégzi; helyette a munkát, akkor nem báuom, raen-n jen a hova akar.* A nő erre is rááll, csakhogy visszanyerje;! a szabadságát; a férj pedig meg van elé*iJ gedve, mert hisz marad egy rabszolgája, ft i ki majd helyette dolgozik. Felesége vagy bérese — az neki mindül egy. Nem tiszta tatár felfogás ez ? Szívesen ismerjük el az orosz k5zóposz*e tály műveltségét, de ha a muzsikok töméin ; gét nézzük, és látjuk, hogy az raennyivév durvább, mennyivel embertelenebb például a mi parasztnépünknél, mégis csak eszünkbdji jut ez a mondás : „Grattez le cosaqoe í vous trouverez le Tatare.“ (Vígé.) SASVÁRI ÁRMIN. .1