Esztergom és Vidéke, 1885
1885 / 58. szám
Esztergom VIL évfolyam 58. szám. Vasárnap, 1885. július 19-án. es Városi s megyei érdekeink közlönye. Megjelenik hetenként kétszer: VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évre , ....................................... . 6 frt — krfél évre.............................................3 t — , n egyedévre........................................1 . 50 • E gye* szám ára 7 kr. SZERKESZTŐSÉG: Szent-^nna-utca 317. hová a li.p f>7.olloiiii íószét illet,"» közleményok kiililendSk. KIADÓ Íf7v ATAL: ^SzÉCHENI-TÉR hont a hivatalos s a magán hirdetések, a nyiliterbe szánt kflz- lemények, elöli/.otési pénzek és reelainálások intó/.endnk. VIDÉKI HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK : 1 szótól 100 szóig — frt 7ő kr. 100-200-ig . 1 „ 00 „ 200—300-ig . 2 „ 25 „ Hely égd íj 30 kr. MAOÁNIÍIRDKTftSRK megállapodás szerinti lehelő I égj ut,áuy osald» an közöl Ütnek. NYII/ITÉR sora 20 *r Nomádaink. Esztergom, jul. 18. Egy egész kis népvándorlás érkezett a napokban városunkba. C iák hogy a vezérek nem aranyos sisakot, hanem lengő kakastollas kalapot s nem kivont kardot, liánéin fényes szuronyt viseltek. És a hontalan nomádok nem is vezéreltették magukat egész szívesen, hanem szomorú lemondással eu gedelmeskedtek a zsandárok szavának. Tíz kocsi czigány, mindössze majdnem száz lélek. Egy egész kis falu, melynek házai kocsikerekekre vannak építve. Ebben a faluban nincsen mester, aki a gyerekeket irásra-olvasásra tanítaná; nincsen pap, aki az erkölcs és vallás igéivel megismertetné őket; nincsen mesterember, aki dolgozni és földműves, aki termelni tudna. A falu lakosai hontalan nomádok. Nyáron ruhát szab rájuk a napsugár, télen meg- k’Hporodnak valamely irgalmas falu végi«. Lopnak és kupeczkednek, de rendes falak között estik akkor laknak, mikor hűvösre kerülnek. Ilyen száz czigányt hoztak be a napokban hozzánk. Fölszedték őket az országúton, amint barangolásuk közben megyénk határai között elég veszélyeseknek mutatkoztak. A szép, szálas férfiak válla nem görnyedt meg a földek művelésében, az asszonyok keze nem fáradt el a házi munkában, a gyerekek esze nem kapott egyéb táplálékot mint fur- fangot, turpisságot és czigánykodást, amit hontalan őseik vérével örököltek. Közönséges állati életet élnek, hitvesi szeretet, szülői érzések, gvermeki vonzalmak, baráti kötelékek helyett nyers ösztön kapcsolja őket együvé. Lehetetlenség el nem koinorodni a mi nomádaink láttára. Hát egészen Europa,ban vagyunk-e, hogy ez az afrikai nomád-élet még mindig szabadalmas Magyarországon? Hát mikor fogja ezeket a rabló- fészkeket megszüntetni s mikor fogjuk a rest és minden munkától irtózó elemeket becsületes polgári életre bírni ? A kormány éles szelne nem veszi észre őket. Mert ha észre venné, akkor ezt a füsttennészetü népet, mely még rang sincs olvasva, megtelepedésre kötelezné. így csak nyűg a nyakunkon, veszély a társadalomban, egy kis Afrika Európáb.iu s egy nagy darab kirívó rongy a mi legújabb 1 czivilizácziónk disz ruháján, melyet épen most mutogatunk egész büszkeséggel országnak- vi lágnak a városligeti tűn dór város- bau. Az öreg Strázsa-hegy. Esztergom, jul. 18. (N.) Óh, ha visszagondolok katonaéletemre, hogy milyen ellenségek voltunk mi egymással öreg strázsahegy és én, szinte csodálkozásra indít az a jelenlegi szivjósága, hogy minden haragtartás és v issza tori ás i szándék nélkül fogadott csak legközelebb is keblébe. Mikor úgy tömött borjú, nehéz puskát hordozva kellett gyakorta oldalát megmászni, aztán mire a tetejére értem, csak úgy csörgött rólam az izzadtság, ebben a nehéz pillanatokban műidig azt kívántam neki, hogy miért nincs valami vulkánikus természetű ember, aki egyenlővé tenné az alföld sima felületével. Nagy örömömre szolgált, valahányszor ezéllövészetre mentem, mert ekkor tölthettem ki rajta csak a boszúmat. Az én trombitás puezmajszterem ugyan mindig azt mutatta a czéltáblán, hogy éppen a „sajba“ közepében találtam, pedig dehogy, minden góbis, melyet puskámból kilőttem, a Strázsahegy oldalát esik lan iozta. Kéjérzettel hall- gatám ilyenkor azon haláltusákat, melyek az én rettenetes ellenségem kebléből bömbölve kihallatszottak. Máskor meg, mikor ügy a tetején vedeta gyanánt alva, a fényes generálisforma jövőről elmerengtem (mert hát nemcsak a franczia, hanem a magyar baka is bornyújába hordja a marsai botot) a prózai az anyagi dolgok is eszembe jutottak. Úgy elsajnálkoztam rajta amint láttam, hogy azokból a szép szikladarabokból csak kőport tudnak az emberek produkálni s nem az Esztergomnál építendő kőhíd hatal- mas^ talapzatához használják fel. És ime az én nagy elleuségem keble bakancsos életem után 16 esztendővel, többé nem egyedül a szegény ember szobapadlózatának tisztántartására szolgál, hanem Nagy Pál szorgalma, áldozatkészsége és iparkodása folytán, úgy hasogatják ott a sziklákat, mint a szalonnát szokták vágni, kicsiszolják simára mind a márvány, aztáu lesz belőle sírkő, határjelző, az Esztergom- Nánától most épülő vasúthoz mértföld- jelzó. Láttam ón ott olyau gömbölyü- ségűt is, hogy az asszonyok tészta- nyújtásra sodrófának is használhatnak. Azt a mély csendet, melyet nz előtt a kitömik hurrah kiáltása zavarta meg hébe-hóba, most a kővágó fejszék hatalmas csapásai, a dynamit menydör- gósszerü robaja váltja föl. Itt egy hatalmas sziklát emelnek ki ősrégi ágyából, szörnyű szívósan ragaszkodik testvéreihez, az ezeréves együtt élés nemhogy haragot, boszút, verekedést idézett volna elő köztük, hanem annál testvóriesebb rokonszen- vet, szeretet s ragaszkodást támasztott keblükben, szinte hallani, mily fájdalmas nyögéssel kénytelen az emberi ügyességnek engedelmeskedni. Mikor aztán teljesen elválasztva atyafiaitól, odább akarják gördíteni, még akkor is vissza-vissza fordul, egy pillantást vetni azokra, kiket többé aligha fog az életben látni. Amott a kalapács gyönge vágásai, az idomtalan kődarabot az «mberi szüksóglot különfólesóge szerint idomítja. Az én tálján barátom, ki a ezitromok hazájában látta először felkelni a napot, messze hazájától, szik leitől, talán kedvesétől is az Öreg Strázsa hegy vulkánszerü tölcsérében méregeti hosszában, keresztben az előtte fekvő szikladarabot s csinál belőle olyan idomos sírkeresztet, hogy szinte kedve támad az embernek vóg- rendeletileg meghagyni az utódoknak, hogyha valamikor nekünk is jutna em- lékkereszt, hát csak az is az öreg Strázsahegy mélységéből kiaknázott sziklából faragódjék ki. Meg se álmodta volna az öreg Strázsahegy szunynyadozó keble, hogy ismét divatba fog jönni. Midőn a garami hidat építették, az ő kebléből szaggatták ki azokat a hatalmas oszlopokat, melyeken az egész vasmű nyugS őraugyaiod csókjától minden este Kemélj, remélj egy boldogabb hazát ! GRÓF CSÁKY GYÖRGY. v. Kinek a sors szelíd kezével Áldásra koszorúzta homlokát, Ki életét gyermek-kedélylyel, Lágy regeként álmodja át ; Kinek az Úr édeut keresve őrangyalát küldötte minden este, Reméljen-e még boldogabb hazát ? Voltak, kiket a vész harangja Roncsolt hajóval sirba temetett, Mély álmukat zúgó tenger takarja, Mert vágyuk horgonyt soha nem vetett ; Mégis derül egy enyhe nap sugára Kihamvadt szivük szeuvedésiu át, Mert a hajót bőszült habokra tárva, Mégis reméltek boldogabb hazát. De kinek első ébresztője, A fájdalom hideg harmatja volt, Kinek e földön szenvedése Minden virágot, rózsát letarolt, óh akiuek a könuy szemében Némán beszéli sajgó bánatát, Elhagyva, küzdve hosszú életében, Remélhel-e még boldogabb hazát? Engem szeszélyes forgó szél hozott, Majd uj hazába kétes sors kísér, Ki tudja, száz vihartól háuyatott Gyenge sajkám vájjon vissza-e tér . . ? De néked az Úr lágy édent keresve, Viruljon áldás szüntelen reád ; SHaMó (Olasz história.) Meaulle Vilmos fiatal festő rég elhatá- rozá, hogy Rómába utazik. Bár eddigi művei az akadémia klassikus Líráinak elismerését nem tudták megnyerni, mégis jelentékeny tehetséggel birt és első rangú művésznek ígérkezett. Mind enekfelett szerette a művészetet; de a zajougó világ sem szerzett néki kevesebb gyönyört és egy szorgalmas munkával töltött nap ütáu rendesen előkelő társaságokat látogatott meg, hol érdemei és vig kedélyéhez méltó fogadtatásban részesült. Vilmos Róma előkelő köreiben gróf Fér Adriaunal ismerkedett meg, ki a zajos párizsi életet két évi utazással váltá fel. A két ifjút egyenlő koruk, nézeteik, ideájuk nem sokára kebelbarátokká tévé, s e szoros barátságot még inkább megerősítő egy baleset. A két barát ugyanis rozzant csónakban hajókázott egyszer a Tiber hullámain, midőn hirtelen zivatar érte. Vilmos a hullámok közé esett s oda is veszett volna, ha- Adriau utáuua nem ugrik s a vízben tehetetlen barát életét meg nem menti. Ez esemény után a gróf elhagyta Rómát, hogy utazását folytassa, Nápolyba utazott ; azutáu Veienczébe szándékozott, hol Vilmossal találkozást remélt. Azalatt a fiatal festő szorgalmasan tanul mányozá a templomok, muzeumok s más középületek remek műveit; néha kisebb kirándulásokat tőn a vidékre, s gyönyörrel miutázta a felséges természet alkotta remek műveket. Ily kirándulás alkalmával egy olyan hírhedt vidékre jutott, hol egy rablócsoport tauyázott, melyről csodadolgokat meséltek. Mindounap újabb meg újabb rémtett tévé félelmetesebbé a bandát s a hatóság erőlködése a rablók vakmerőségén kudarezot vallott. Vilmos gondtalanul, csupán művészetével foglalkozva, merészelt a veszedelmes vidéken járni. A rablók — mondá — csak a gazdag angol utazókat támadják meg, kik a postakocsikban kényelmesen elterülnek, nem pedig egy szegény festőt, ki rajzkönyvét hóna alatt viszi s keresztül kasul járja a virányokat. Aztán Vilmos szerette is a kalandokat, nem félt, sőt vágyódott találkozni a rablókkal, kikről oly sokfélét hallott. Kívánsága beteljesedett. Épen vázlatokat rögtönzött albumába, midőn egyszerre csak idegen kéz súlyát érzé vállán. Gyorsan hátra tekint s szemben áll egy félig barczias, félig póriasán öltözött férfival, ki egész közönyösen kérdi tőle, hogy hány óra van ? Vilmos kivonta zsebéből silány kis ezüst óráját, melyet az idegen gyakorlott ügyességgel elvett és nyugodtan zsebre tett. — Értem — mondá a festő, — nem annyira az idő, mint maga az óra érdekelte ? — Úgy van. Most ide a tározóval ! — Nagyon sovány. — Ékszered nincs ? — Nincs. — Hát ez rajzon ? — Rézbe van foglalva. — Tartsd meg. Rósz zsákmány, de nem tesz semmit. Azért nem haragszom rád és munkádat tovább folytathatod Isten veled ! — Még egy pillanatra —• válaszolt Vilmos — társaid azok az emberek ott ? — Főnökük vagyok. — Pompás csoportot képezuek s nagyszerű hatással volnának egy tájképen. Tégy kérlek velem egy kis szívességet. — Mért ue ! mit tegyek ? — Parancsold meg rablótársnidnak, hogy tiz perczig egy helyben maradjanak, hogy lerajzolhassam őket. — Ali ! és éu is a festményen leszek ? — Mindenesetre. — És mit adsz nekünk azért ? — Mit adjak ? Hisz mindent elvettél tőlem ! — Azt hiszem, ti festők egy-egy tallért fizettek azoknak, kik mintául szolgáluak ? — Igen, az a szokásos dij. — Nos hát mi hatan vagyunk ób te 12 aranyat fogsz nekünk fizetni. ígéreteddel is megelégszem ; majd megmondod nevedet és lakásodat és az első alkalommal, midőu Rómában dolgom lesz, az összegért magam fogok eljönni.
