Esztergom és Vidéke, 1884

1884 / 71. szám

Esztergom VI. évfolyam.

71. szám.

Csütörtök, 1884. szeptember 4-én

Városi s megyei érdekeink közlönye.

Megjelenik hetenkint kétszer:

VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁR:

egész évre

....................................................0 üt — kr.

fé

l évre......................................................‘A . — .

n

egyedévre.................................................1 , 50 ,

E

gyes szám ára 7 kr.

hová

SZERKESZTŐSÉG:

Széchenyi tér 35.

Isíp szellemi részét illető közlemények küldendők.

KIADÓHIVATAL:

^SzÉCHENI-TÉR .,

hová a hivatalos s a magán hirdetések, a nyilttóroe szánt közlemények, előlizetési pénzek és reelanwüások intézetniük.

HIRDETÉSEK.

HIVATALOS HIRDETÉSEK :

1 szótól 100 szóig — fi t 7ő kr. 100—200-ig . 1 „ 50 n

200—300-ig . 2 „ 25 „

Hályegdíj 30 kr.

MAGÁNHIRDETÉSfiK

megállapodás szerint lehető legjutányosabban közöltetnek.

NYILTTK

Népünk babonáiról.

Esztergom, szept. 2.

(N.L.) Általános művelődésünk,«. inely- lyel maEurópaszerte dicsekszünk, koránt sein lehet még oly nagymérnii.hogyáltala az előbbi sötét századok némely maradványai teljesen kivesztek volna.

Különösen a profán nép az, mely nagy hajlammal viseltetik amysteriumok iránt. A természeti tünemények iránt fogékony kedélye s az apáról mintegy örökségkép fiúra szálló Fatalismus még inkább elősegítik e hitben való bizodalmát.

Kétségkívül a népek egyes mondái, vagy babonái még mythologai hagyományaiból erednek s mintegy kifolyását képezik egyos tájak történelmének.

A nép minden természeti tüneményre s némely más tárgyakra is, alkotott magának babonát s vaunak egyes tárgyai, melyeknek, ha azokat magánál viseli, valami tormészetfölötti bűvös hatást tulajdonit.

így, a néphit szerint, valamely akasztott ember ruhájából egy dt rabot azoknak kell hordani, a kik vagy lovakat hajtnak, vagy más állatokat őriznek, mi által lehetetlenné teszik, hogy azok megvaduljanak. Vannak, kik a hóhér köteléből kívánnak, mely nagy szerencsét hoz. A szerelmeseknek is meg vau saját talismánjuk.

így a szerelmes leány bizonyos füvet, melyet csak a beavatott kuruzsló asz- szony ismer, egy kendőbe köve, a keblén ho*d, ha a fii a meghatározott időig el nem szárad, akkor az illető legény viszontszereti, ha pedig elfonnyad, akkor Telefonnyad a legény szerelme is.

Ha menydörög, akkor gyertyát gyújtanak, mert az a veszedelmet elűzi. Különben a nép a villámot valóságos kőnek képzeli, vannak pl. meleg és hideg menykövek, a meleg fekete lapos, (innen lapos menykő) a hideg azonban elenyészik, szerintük hat öl nyíre a föld alatt.

Ismertem egy embert a kinek szintén voltilyen „menykövo.“ Kérdésemre, hogy hol vette, azt válaszolta, hogy egy alkalommal egy tőle nem messze eső fába ütött. Ő ott találta. Azon tudakozódásomra, hogy mi hasznát veszi most e kőnek, igy válaszolt: „E kő fölér sok pénzzel, szegény vagyok s öreg, nem tudok dolgozni. Falunkban, ha valaki beteg, niucs az a ház hova engem ne hívnának s csekély élelemért, egy kis kenyér, vagy burgonyáért szívesen megteszem azt.“ S mikor megkérdeztem, hogy használ-e ezen különös „orvosló“ szer, igy felelt : „Fiam már három éve betegeskedett, volt az már orvosnál és nein segített, mikor ezen követ találtam, alig egy hónapra utánna fölgyógyult.“

Ily fanatikus hitet helyeznek a menykövekbe. — A telién megrontása ellen következő szer van : Ha a telién véres tejet ad, akkor a boszorkány rontotta meg, ilyenkor megfüstölik, a karácsony estéjéről maradt asztali hulladékokat el teszik s ezzel a tehenet s más fejős állatot füstölik meg, ha véres tejet adnak. Ilyenek még a teli« n tejének elvevése, bodzavágás pénteki napon teendő kezdéstől való irtózás, lidércz idézés.

A kiucskeresés következőleg történik: Ha valakinek valamely kincs létezéséről sejtelmo van, az éjfélkor kimegy a határba, oly helyre, hol keresztut van, itt előveszi a három király napján szeu- telt krétát s egy keresztet csinál azzal

a földre, miután a kincs őrző lidérczet háromszori kiáltással idézné, gyorsan azon táj felé fordul, hol a vélt kincset gondolja, ha a kincs azon helyen van, akkor a már egyszer látott kékes láng előtűnik.

Az ebek vonítása, vagy egy bagoly házra szállása szintén sokat jelent.

Ha a ház ebei szüntelenül, fájdalmasan vonítnak, akkor valaki a háznép közül meghal ; ügyan ez áll, ha egy bagoly száll a ház födelére.

Mikor két óra együtt üti el valamely órát,, az tüzet jelent. S vannak olyanok kik ha ilyet hallanak, megosküsznek reá, hogy valahol tűz lesz.

S hány eféle babonája van a magyar népnek ! Á ráolvasás szinte egy külön szakát képezi babonás népünknek. Ahány vidék anuyi babonafaj dívik. S hogy túlságos babonás hiszékenységük aunál meggyőzőbbé válik, valahányszor véletlenül ilyesmi sikerül, azt mondanunk sem kell.

Különben vannak még most is némileg „fölvilágosult“ emberek, kik hisznek a babonákban, de miért ? mert hoznak a konyhára.

A reformátió, mely száműzte a hitelvek babouaságait, nőm bírta a babo uát kiirtani, sőt még maguk a reformátorok is hittok a babonában, pl. Lutherről be van bizonyítva, sőt irataiban maga is bevallja. Róla maradt főn a wartburgi monda, mely szerint, egyszer az ördög incselkedett vele s 5 a tinta- tartót vágta hozzá, még most is mutatják a helyét a hol történt.

Hazánkban már a XI. században, Kálmán alatt titjak a boszorkányok üldözését s igy hazánk volt az első, mely e rational is intézkedést tette.

Az előbbi századok fanaticus népét balga hiedelmében még inkább megerősítették a törvénybe is igtatott boszorkány üldözések. Mind az inquisiti- ónál, úgy ezen perekben is kínzó rendszer hozatott be s e szerencsétlenek, kik a kényszerűség által mindent bevallottak volt, a mit csak reá jók foghattak, utoljára, talán elméjük megzavarodása folytán kénytelenek voltak maguk is elhinni képzelet szülte látomá- nyaikat.

Külöuben már az előző századokban is találkozunk olyan emberekkel, kika babonaságot öli télik.

Bocskay, Erdély fejedelme mikor meghalt, egy emléktáblát hagyott vissza Kolozsvárott, melyeu azt hagyja emlékezetül, hogy valamenuyi szerencséje pénteken történt. (P. Szatkmáry K. Emberi Müv. Tört.)

A nyomdászat fölfedezésével lassan ként tért hódított a fölvilágosodás is’ A tudomány hozzáférhetőbbé vált s lassanként kiküszöbölte a boszorkány világot, hogy a humánus eszmék üdvös tanait szórja szót az emberiségnek.

Népünk s ide számítjuk a jó esztergomi népet is, csak hagyományos szokásokat tisztel. A fiú az atyától örökölte s igy enuek valódisága előtte el nem vitatható.

Kflzdjünk a babonák ellen a művelődés minden fegyverével, mert migazok a népek hitében élnek, addig a szellemi

kiskorúság korát éli.

MEGYEI KÖZGYŰLÉS.

(Jegyzéke Esztergom megye törvényhatósági bizottsága 1884. évi September hó 25-én tartandó őszi

rendis közgyűlésén felveendő tárgyaknak.)

Felsőbb rendeletek.

1. A m. kir. honvédelmi minisztériumnak 1884. évi július hó 7-én 25940JX

Az „Esztergom és Vidéka“ tárcája.

fii tiymusos

(Ebeszélés.)

A csobi vásáron láttam meg először a szép Erzsikét; aztán a csobi vásáron vesztettem el az eszemet; no meg a csobi vásáron kaptam bizonyos cseresnye ajkakról lopva egy csókot, melyet ha nemzetes Tálján Zakariás jegyző uram észrevesz vala, aligha el nem ordítja magát :

Eb a lelke gazembere!

Tüzes meuykő üssön bele !

De miutáu nemzetes jegyző uram meg nem látott semmit, el sem is káromkodta magát, maradt a titok négy szem között. — Hej ! pedig nem igen volt ára Ínyemre ez a nagy titoktartás. Mert hiszen könnyű a szomszédnak (a ki 50 kros napidijnok) azt mondani, hogy : „Én vegetáriánus vagyok. Ez csak az igazi életmód, mely az egészséget előmozdítja. „Oh krumpli,paszulv, kareláb !“ Könnyű volt aimak az agglegénynek is (a kit mindenütt kikosaraztak) büsz- kéu emelt fővel igy szólani: „Mit nekem a leányok ! Ez az élet a gyöngy élet, melyet most folytatok. Éljen a nőtlenség ! — Hanem én ! én rettenetes kínokat szenvedek. Ki kezemben tartom a piros almát és bele nem haraphatok ; ki minden heti vásárkor remegő szívvel várom azt az ismerős szürke lovas kocsit, melyen a szomszéd falu jegyzője, meg a kerek világ legkedvesebb terem- eső szokott jönni; ki ott ülök olyankor

mellette a kis pádon, mig az »öreg* vásárolni jár ; nézek a legfeketébb meuyország- ba; hallgatom a legtüudériesebben csengő hangokat; bámulom a legparányibb kacsókat, ajakat. melyre néha néha . . . huh ! ha jegyző uram észrevenné...

— Erzsi kisasszony, eszem a lelkét, be meg is szépült.

— No, majd mindjárt adok én magának csak ilyeket beszéljen.

— De mikor olyan megennivaló ! — Hát szeret-e engem igazán ?

— Nem én. Nem bizony. Hogy is ne !

— Pedig lássa, kezét akarom kérni édes atyjától. Eljönne-e hozzám az én kis feleségemnek ?

Arcza lángba borult és zavartan rebegé :

— Én. ., én nem tudom.. . Beszéljen az apussal...

Kis szünet után pajkosan kacsintott.

— Hát maga meg akar engem kérni ?

— Bizony meg.

— No akkor szedje jól össze magát. Azt hiszi, az olyan könnyen megy ?

— Az ördögbe ! Csak nem kell a hétfejü sárkánnyal megverekeduem ?

— Oh nem. Egészen más.

Figyeljen ide, megmondom mit kell tennie, ha meg akar kérni. Tud-e verseket csinálni ?

— Verseket ? Én ? Atya isten !

— Aha! megszeppent. Pedig apus elvárja a jövendőbeli vejétől, hogy versekben beszéljen, mint 0 szokott.

— Hisv.eu tudom, tudom, begy a kedves atyja különcz ember, de...

— Miféle de ? Talán fél ? Hát ilyen gyáva.

— Jaj, de mikor én nem születtem poétának !

— No hiszen kell is ide valami! Ha azt mondja: fúró, mondja rá, hogy túró. Hahaha ! poéta uram.

És elfutott ruganyos léptekkel, mint a hegyek között lakó fürge őzike Ideje is volt. A közelben előtűnt jegyző uram bozontos feje, a ki is szörnyen oda-oda tekingetett felém, mig elhelyezkedtek a kocsibau ; de meg azután is vissza-visszakacsintott, mig el nem tűntek az országúton.

Elmélázva tekintettem a porfelhő után, mely nyomukban kerekedett. Hogy én versekben beszéljek! Eszembe jutott a gyerekkori kísérletem, mikor a szomszédék Ilus- ká j át köszöntöttem fel a neve napján. Nem is tudom, hogy szedhettem össze a po n- pás rímeket (akkoriban rendkívül tetszettek neke m), de annyi szent, bogy most aligha tudok olyasmit kihozni.

Emlékszem arra is, hogy a szomszédim (az Iluska mamája) megdicsért nagyon érte és hogy en kipirosodott arcczal, győzelmes tekintettel állottam ott; taláu épen annyira örültem akkor az én „versemnek,* mint a mennyire reszketett most, harágoudolok jegyző uram „verseire.“

Ebben a válságos helyzetben eszembe jutott a mi falunk kántora. Hiszen Gesztenyés uram híres talentum ! Az ára. Hatha gyakorolnám magam ebben a mesterségben az ő vezetése alatt? Tyhfí ! a ki láaczos lo- bogós..! így minden jó lesz.

Nem tudom, hogy mint értem haza, de mikor megálltam a uádfedelü kunyhó előtt,

csurgott rólam az izzadság, mintha veder vízzel öntöttek volna nyakon.

Az udvarban megpillantok valakit, amint a nagy szederfa alatt elnyúlva könyökére támaszkodik és müértő szemmel nézeget egy piros folyadékkal telt üveget.

— Kántor uram, jó napot kivánok.

Kántor uram jónak látja előbb abból a

bizonyos piros folyadékból egy pohárba önteni és felhörpeuteni; azután ujolag önteni és harmadszor is felhörpeuteni.

Miután ekként ügyét lelkiismeretesen elvégezte, föltekint és megszólal.

— Mindörökké amen, — Gábor urfi.

— Ördög bújjék kelmedbe! hisznem imádkozott itt senki se most.

— Vagy úgy. Ehen, már értem.

— Kántor uram, hallottam, hogy kelmed nagyon szép rímekben tud beszélni.

— Rímekben ? — Igen is, nagyon szép rímekben tudok beszélni, csak voltaké- peu azt nem tudom, hogy mi légyen az a rím ?

— Ejnye no ! Hát például igy ni :

„Ez a világ a milyen nagy,

Te galambom oly kicsiny vagy.“

— Aháu ! Rigmust akar az úrfi mondani. Rigmust — rigmust.

— Bánom is én; legyen rigmus. Csak mondjon hamarosan egy csomót.

Kántor uram nagyot gondolkozik, aztán megöblitve hangszerét, rákezdi :

— Mikor izük a vörös bor ?

Délire és alkonyaikor;

Nem különben virradatkor.

Éjjel, nappal és mindenkor, -- Higyje el ezt öcsém Gabor.