Esztergom és Vidéke, 1883

1883 / 3. szám

Esztergom^ V. évfolyam. 3. szám. EG JELEN IK HETEN KINT KÉTSZER1. VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁR: egész évié....................................................6 fit fél évre..........................................................3 „ negyedévre ....................................................1 „ E gye a, szám ára 7 kr. Városi s megyei érdekeink közlönye. SZERKESZTŐSÉG: j-’FALZ-HAZ ELSŐ EMELET hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. KIADÓHIVATAL: ßzECI IENI-TÉR hová a hivatalos s n magán hirdetések, a nyilttérbe szánt köz­lemények, előlizetési pénzelt és reelamálások intézetniük. Vasárnap, 1883. január 7-én. f HIRDETÉSEK. HIVATALOS HIRDETÉSEK: 1 szótól 100 szóig — frfc 75 kr. 100—200-ig . 1 „ 50 „ 200—300-ig . 2 „ 25 „ Bélyegdíj 30 kr. MAGÁNHIRDETÉSEK megállapodás szerint lehető legjHiányosabban közöltetnek. N Y1LTTÉR sora 20 icr. Kritikasztereinkhez. Ha a hírlapirás csakis a kellemes dolgok nyílviintartására lenne hivatva, akkor a közügyeknek ugyan nem sokat használnánk vele. Több olvasónak ugyan édesebb em­lékezetében volnánk, de aligha tarthat­nánk igényt arra az elismerésre, hogy hivatásunk szerint cselekedtünk. Az „Esztergom és Vidéke“ már ötödik évfolyamába lépett. Négy esz­tendőn keresztül kétségkívül sok nem kellemes thémába kellett belesznrni a tollát s nem egyszer, de százszor is érezte a ezikkiró, hogy milyen kelle­metlen dolog az, mikor az újságíró kis városban, kellemetlen dolgokról mer Írni. Napirendre kellett vennünk a múlt­kor a kasinóban elburjánzott vissza­éléseket. És néhány sunyi férfiú, a ki min­dig csak négyszem között mer beszélni s egész életében minden kritikáját úgy kezdi fogalmazni, hogy „a mint hal­lom,“ „a mint mondják,“ azok az is­mert férfirubában járó asszonyok ;izt fogalmazták ránk, hogy mi ellenséges indulatból nyilatkozunk a casinóról. Ellenséges indulatból. Ha való állítás lenne, akkor két­ségkívül tönkre silányulna minden vádunk. De a ki sohasem szokta meggyő­ződését kifejezni, hanem mások ha­rangja után kongat, az nem is tudja a sajtó bátor meggyőződését s annak bátor nyilvánítását megbecsülni. A casinó méltósága érdekében mer­tük az emlegetett czikkeket kiadni s szent meggyőződésünk, bouy mindad­dig mig a casinóban egyes erős hangú ízléstelen emberek bitorolják a tónust s mig a kártyázás tulsága annyi sza­badalomnak örvend, addig casinónkban valódi nemes egyesületi életről szó j sincsen. Örömmel fogjuk a legcsekélyebb változást is registrálni s akkor is be­bizonyítjuk, hogy különb barátai va­gyunk a kaszinónak, mint mindazok, a kik hivatásszerű kötelességünk teljesí­tése miatt ellenséges indulattal vádol­tak. Egy igen tisztes öreg ur, a ki va­lamikor szintén lelkes fiatal ember le­hetett, fölvetette limitkor azt az állí­tást, hogy fiatal emberek ne vállalkoz­zanak a társadalom restaurálására. Nagyon nagy tisztelői vagyunk az illető urnák, de azért nem hagyhatjuk válasz nélkül állítását. A hírlapíró meg az orvos abban hasonlít egymáshoz, hogy az egyik se gyógyít direct, hanem csak constatálja a bajt s ajánlatba hozza a szükséges gyógyszert, a mit azután máshonnan kapni. Maga a társadalom az a gyógy­szertár, a honnan minden bajra meg lehet találni az orvosságét. A hírlapíró tehát sohasem gyógyító, hanem csak meghatározó s ajánlatos szerekkel dolgozik. Tekintsen csak be az az öreg ur akármelyik fővárosi szerkesztőségbe, hogy nem mindenütt háromuegyedrész- ben fiatal, úgy szólván egész fiatal erőkkel találkozik-e, a kik pedig sok­kal bátrabbak, mint mi, mert nem egy kis város, hanem egy egész ország- dolgát tartják nyilván s honczolgatják a legnagyobb kérdéseket. A fiatal erők vannak hivatva a je­len és jövő szolgálatára, de legyenek azok az erők azután a tapasztaltabb kor józanságával s kellő készültséggel is befolyásolva. Soha sem utasítjuk vissza senki be­folyását, ha az csak szikrányi hasznot hajt a társadalomnak. De nem is lépünk vissza a tisz­tességes bár néha keserű térről, mig lelkiösmerotünk nyugodt szava apró kritikasztereinkkel szemben csak azért is több erőre edzi határozott és egye­nes munkánkat. Aprópénz kérdés. (Jövő esztendőbeli reformok.) Kicsi dolog s mégis tanulságos lesz róla Esztergomban néhány akkor­dot játszani. Alkalmat szolgáltat rá az uj esz­tendő. Nagyon szép szokás az nálunk, bogy a jótékony egyesület javára alá­írunk egy-két forintot s jogot formá­lunk arra, hogy nem tartozunk senki­nek se gratulálni vagy senki gratulá- tióját viszonozni. De hát már hogyan szoktunk mi azután cselekedni ? Bizony csak eigra- tulál gátunk fűnek-fának, akárhacsak vészmentességüiik épen arra kötelezne, hogy csak azért is többször és többet mint mások. Nem emlegetem itt azokat az üd­vözleteket, melyeket azoknak szánunk, a kik szivünkhöz csakugyan közel ál­lanak s kiknek örömmel sietünk min­den jót kívánni bármi alkalommal is. De szólok az olyan gratulátiókról, melyek mind magamnak, mind azoknak a kiknek szánom nem egyebek közön­séges udvariasságnál, mely annál kel­lemetlenebb mindkét részről, menlői erősebb s mentői inkább meg vagyunk tarta lma Bánságukról kölcsönösen gy ő- ződve. Kölcsönös kellemetlenségtől szaba­dulni, azt hiszem igen óhajtandó do- log. Mit kellene tehát tenni ? Először is hivatalosabbá a megvál­tási jogot. A ki aláír, az csak legkö­zelebbi ismerőseinek gratulálhat, kü- ’önben visszaélést követ el s átlépi a szerződést. A megváltási iveket már Szylves- fer napján minden műveltebb családnak bírnia kell. Nem elég tehát ha csak azok számára nyomatjuk ki, a kik alá­iratkoztak, hanem köztudomás végett minden műveltebb családi körben ki­nyilatkoztatjuk. És végül harmadszor a megváltási iv fejére kellene nyomatni, hogy mind­azok, a kik itt elő vannak sorol va nem gratulálnak, de azoknak ne is gratu­láljon senki, mert nem viszonozzák az üdvözletét. Ilyen formán nagyot lehetne len­díteni a dolgon s a jótékony egyesü­let pénztára is inkább megérezné az ujesztendőt. Végre még egy indítványom van. Több vidéki városban tapasztaltain már, hogy ujesztendő első napjain az üzle­tek, irodák és magán ajtókon is hiva­talos névjegyet függesztenek ki s azon a. névjegyen kiírják, hogy itt nem le­het pénzért gratulálni, A hivatalos név­jegyformákat szintén bizonyos jótékony­Lz „Esalergom és Vidéke“ tárcája. Intés. Ha bénát érne el pályádon, S a földre vetne ennek átka : Csak légy erős, mit elveszite, Eddig mindenki megtalálta. Elhagy bár olykor a szerencse S sokáig tart, mig újra megtér, De végre visszatérve, bőven Kárpótolhat az elveszettért. Ha elvesztéd első szerelmed, S lehullt a hírnév koszorúja,.; Ne félj, tavasszal uj virág kél, Napfény derül sötét borúra, Csak azt, ki elveszté reményét, Azt elkerüli boldogsága, Azt uj szerencse már nem éri, S m.t elvesztett, meg uem találja, BERTA. Fájó hangok. — Levél czim nélkül. — Barátom: Nagyon fájt valami odabent keblem­ben. Valami nehéz, titokzatos érzés fogta el szivemet s agyamban zsongott a gondo­latok zűrzavara. Nem tudtam nyugalmat találni sehol­sem. Elővettem kedveuez könyveimet, me- lyelc olyan sokszor megvigasztaltak már. Untatott mind, de mind kivétel nélkül. Megkerestem rég félre! ett, elrejtett emlékit ifjú életem bohósággal teljes, ked­ves napjainak akkor oly végtelen nagyra becsült apró emlékeit, — ma hidegen hagy­tak a felujult képzeletek. Mint ha lassú fásul ás vett volna rajtam erőt, mint ha unottá lett volna az élet minden öröme. Kerestem a társaságot, a zajt a má­mort; kerestem a szerelmet, a mit ha él- vezék s megfizettünk, csak kaozagni lehet, — de nem adott vigaszt semmi, de semmit sem ! Menekültem a zajból, mámorból . . . Mentem a természet keblére vigaszt ke­resni, — s az enyészetnek indult mo­solygó derült táj, csak jobban kinozta- fájó szivemet. Oda mentem, oda az elhagyott kiet­len, de csöndes faluba, — oda, hol oly boldog voltam egyszer életemben, — mi­nőn ely álmodni sem tudom magamat azóta,. 0 milyen yól esett szivemnek, ott hagyni a várost. 0 mily jól esett a gőz­gép indulását jelző füttyöt hallani, hallgatni a vaskerekek monoton zakatolását, — hisz vissza álmodtam magamat abba az időbe, mikor olyan sokszor jártam a vidékre, mi­kor az az álom, melyet az üdvről álmo­dik az utón, megvalósult a megérkezés után . . . Most is álmodtam. Csodásán szép, mesésen bűvölő alak jelent meg előttem. Oda ült ölembe s mint ha éreztem volna hogy átölel, hevesen magához szőrit, mint ha éreztem volna illatos leheletét, tán csók­jai mézét is, mint ha néztem volna azokba a megfejthetetlen rejtély fi sötét kék sze­mekbe, — a melyekből pokol, kárhozat su­gárzott utólszor reám. Éreztem, hogy ját­szom holló fürtéivel, éreztem újra átélni a homályos órák titkos élveit s uem tudtam szabadulni a tarka álmoktól . . . melyek­hez kaczagó dalt zakatoltak a vonat kere­kei. A vonat megállott, kiszóltam s las­san haladtam a csevegő csermely virágok­kal szegett partjain, mellettem susogott a fűzfa csüngő ága, s fölöttem meg-megszó- lalt egy-egy elkésve távozó madár. Lépteim zaját fölfogta a zöld, puha pázsit. Néha megálltam visszatekinteni, A vonatot röpité a mozdony villám gyorsa­sággal, s dübörgése lassan elhalt a nagy messzeségben. Fent az égen ragyogott a csillagoknak milliárdja. Felhő nem boritá az azúrkék eget, s a hold szelíd sugarai fölkeresik a uyiló virágokat, hogy beezüstöljék a bezárt kely beket. A kis falu vörös tornyából az ezüst hangú csengő szava terjedt szét a légben, mintha áldást hintett volna a néma tájra, mely a zavartalan nyugalomba síilyedt. Ó, mily külöuös hatással voltak szi­vemre e hangok . . . Levettem kalapom, föltekinték a csillagos égre, éreztem, hogy szivem elfogódik, hogy zokog berniem va­lami mélyen, nagyon mélyen s úgy szeret­tem volna oda leborulni a néma természet csöndes kebelére, kisírni azt a nehéz, sötét fájdalmat, melyet megkövültén hordozok keblemben ! Eszembe jutott a múlt miudeu em­léke . . . A boldog gyermekkor tündér meséivel, mikor szegény anyám szelíd szerelme óvott az élet kíméletlenül zordan zúgó vad sze- 1 tol, mikor öröm volt ott, hol most a fáj­dalom ütött örökös tanyát. Rágoudolék a boldogabb napokra, mi­kor a szív először mozdult meg egy ked­ves arcz láttára, mikor először sejté re­megve a lélek, hogy vau a szeretetnek egy dicsőbb neme is, mely szerelemmé nő, mely virágot is hoz. És ráemlékezem, mikor ez a virág pompásan ragyogott, mikor éreztem az első viszonzott szerelem édes üdveit, mikor elő­ször szenvedtem át a féltés pokoli kínjait,, mikor egy nyájas mosolyéi tekintet, egy forró kéz szorítás, egy ölelés és egy csókr több volt a világ minden kincseinél és di­csőségénél . . . Elmúlt, megsemmisült. Ez első vesz­teség volt nagyranőtt fájdalmam első csi­rája. Aztán eszembe jut a feledés, eszembe a sok tarka bolió szeretkezés, felujuliialc gyorsan megismert, hamar elfeledett arezok emlékei, a kik bájt és élvet adtak a tüuő pillanatnak, kik egész életüket kaczagva töltik el, kiket a kétségbeesés visz a meg­vetés után, a megsemmisülés borzalmas sírjához . . . Eszembe jut aztán a második virág­zás . . . Eszembe jut a kedves barna le­ány, ki csak engem szeretett, ki csak sze­relmet kért, a kinek én kedvesebb voltam

Next

/
Oldalképek
Tartalom