Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 16. szám
Esztergom, [V. évfolyam. 16. szám. _________ Csütörtök, 1882. február 23 án. r V árosi és megyei érdekeink közlönye. Előfizetési ára : egész évre............................................') ú't — *f,i■ fúl évié..............................................................3 . — » évn egyedre ......................1 . 50 . E gyes szám: 7 kr. Az e|íjli/eiési pénzelt az „Esztergom és Vidéke“ kiadóinv:if:iIdli'i/ Széclienyi-tér 35. sz. infézeiulőlt. Megjelenik : li e I e ii k i ii I k é I s z e r vasárnap és csütörtökön. Nyílttól petit Borunkéul 2<> ler. Hirdetések a legolcsóbti áron közöltéinek. lap szellemi részét illető levelezések, ;i <r.««rItes•/ tőségbe/,, ^ŐRINCZ-UTCZA ^O. SZÁM A 1 A, intézendő k. Kéziratokat nem adunk vissza. Böjti prédikátió. Dinoindáuomból szánombánomba, csillogó báliteimókből, díszes báliruhából, egyszerű családi tűzhely mellé rendes házi viseletbe alakulunk. A vidám fiirsangi hangulat helyett komolyan összegezzük reflexiónkat s újra egész hévvel végezzük kötelességeink teljesítését, mintán emberi természetünknek meghoztuk volt a megillető részt. Az egyház hamut hint fejünkre s jgy figyelmeztet élveink múlandóságára, örömeink hiúságára. Por, hamu, semmi vagyunk. Mimién visszatér régi kerékvágásába. Társadalmi életünk jelzi majd legélesebben ezt a „régi kerékvágást.“ Bekövetkeznek a „dolce far niente“ minden héten meghosszabbított gondtalan napjai s mig a természet föl nem tárja dúsgazdag kincstárát, szellemi élvezetünk igen szűk körre szorítkozik. Lapunk még a lejárt farsang elején ellenzéki állást foglalt el az úgynevezett „báli hangversenyek“ ellen, kimutattuk annak idején, hogy főleg komoly és kitűnő zeneművek élvezetére a hálózó közönségben nincsen kellő figyelem és érzék s igy csak a komoly zene méltóságán esik kár. Annálinkább óhajtanék most a rideg böjti saisonban, ha kiváló zenei erőink egyesült összetartással mentői több szép estével ajándékoznák meg társadalmunkat. Kedély- és izlés- képzőbb aligha van a nemes zenénél s miután városunkat az ég igen sok, jeles zenei tehetséggel áldotta meg, uagyón is elvárnék tőlük, ha sorompóba állanának társadalmunk megélénkíté- sére. Egyesületi életünk megelevenítse is farsang utáni tennivalóink közé tartozik. Minden egyesületnek meg van ja maga módja, hogy tagjainak kellő [nemes szórakozást nyújthat. Rendszerezzenek, a hol szükség van rá rendes tan folyamot olyan tárgyakból, melyekre például az iparos és kereskedő ifjaknak kiváló szükségük van. Tartsanak felolvasásokat tágabb körű közönség meghívásával is s élénkítsék meg mindenképen a belső életet, úgy hogy ne unatkozni, hanem tartalmas egyesületi életre legyen kilátásunk. A kávéházi üzelmek ellen szintén szót kell emelnünk. Nem akartunk a szomorú kérdéssel külön czikkben foglalkozni, mert azt hisszük, hogy talán igy is elérjük a czólt. Néhány kávéházunkban ugyanis olyan vészesen elburjánzott a kártyázás szenvedélye, hogy ott családi boldogság, kötelesség és jellem, vagyon és jövő kerül veszedelembe, ha a vak szenvedélynek tovább is olyan háborít- lan folytatása van, mint jelenleg. Az ifjúság, mint minden jóra s minden rosszra könnyen fogékony 8 rávihető elem, nem dicsérhető meg ha a kipróbált kártyahősök közé kerülve tanulmányt hanyagol, kötelességet mulaszt s nemes élvezeteket áldoz föl a lélekölő játék szenvedélyének. Itt múlhatatlanul tenni kell még pedig mielőbb, különben a baj, mely már évek óta fölütötte a fejét annyira elharapózik, hogy társadalmunk gyászos példákkal fogja illusztrálni az elkallódd,s, tönkrejutás és a dologtalanság tüneteit. Ezeket tartottuk kötelességünknek böjti prédikációnak elmondani most, mikor mindenki ünnep utáni hangulattal a munkásság és tevékenység uj évadjába lép. Szívleljék meg miudazok, a kiknek szól s akikről elhangzik. Farsangi estély. (A vízivárosi zárdában.) „Es ist wichtig, die Spiele der Kindheit pädagogisch zu würdigen.“ Kolfus. Nem bocsátkozunk a kitűnő pae- dagogus fentebbi szavainak indokolásába, egyszerűen azért, mivel igazságaiéi, azt hisszük, mindenki mélyen meg van győződve. Hiszen már az anya, kinek pedig maga a természet sugallja a legjobb nevelési taktikát, igyekszik gyermekének testi és szellemi képességeit játékok által ápolni és fejleszteni. A szellemi nevelés főfeladata pedig abban állván, hogy a munkásság ösztöne Öntudatos tevékenységi szellemmé fejlesztossék, önkényt következik, hogy e feladat megoldása igen fontos és eléggé korán alig is kezdhető meg. Avagy ki táplálna sok reményt oly gyermek tehetségei iránt, ki élte első szakában már, hogy úgy mondjam, csak nehézkes, esetlen, nyárspolgári tulajdonokról tesz tanúságot ? Szomorú jel az, ha a gyermek sokáig tud mozdulatlanul egy helyzetben maradni, vagy a fűben feküdni, vagy az ablakon kibámészkodni. hz „Esztergom, és Vidéke“ tárczija A kinek nines, A kinek nincs felesége, iparkodjék rajta, Hogy mielőbb beleessék Ebi/ az áldott bajba. Egyezzék meg vele szépen Minden ügybe', bajba1, Ilyen szerrel sohsem kapnak Semmi okon bajba. De hogyha az egyik ezt és A másik azt hajtja, A szórósát, a csípősét Könnyön kiszalajtja. Ha az egyik csáléra néz, A másik meg hajszra ; Ez lány só gát, az meg legény — Idejét siratja. Együtt nekik — mindiiiába! — Szűk az életsajka . Szóval, hogyha mindakettő Veszekedő fajta : Akkor bizony természetes, Semmi csoda rajta, Hogyha jutnak áldás helyett Sok keserves bajba ! Erödi Dániel, Letört virág. — Beszély. — A gyászravatalon egy alig tizenhat éves leányka fekszik kiterítve. Térítőjén is oly szép, mint szendergő angyal, mint egy isteni gondolat, melyet a költő képzelnie teremt a felszárnyaló lelkesülés pillanatában ; szép2 mint az álom, melyet a remény, a boldogság teremt. Néhány nap előtt e homlokon az ártatlanság zománcza ömlöttel, iniut a tavaszi ívirányon a hajnal harmatja, az orczákon a szépség rózsái virultak, a piczi ajkak édesen csevegtek üdvről, boldogságról, s e kebel a szerelem menyországa volt ... de öli ! az egykor csodaszép homlokot most lialálsá- padság borítja, az arcz rózsái elhullottak, s a beszédes ajkak örökn elnémultak ; gonosz emberek feldúlták a szép menyországot. Nem roszul hasonlítják a leánykát a fejlő virághoz. Még tegnap örömmel ápoltuk a virágot, ama reményben, hogy az kertünk disze le- eud ; de a kert felett elborul az ég, s egy váratlan fergeteg letöri a fejlő bimbót. Szegény Irénke ! szegény letört virág! I. Örökké gondtalan, vig kedélyű leányka volt, kinek lelkét még nem foglalkoztatok az élet setétebb képei. Csupa öröm, csupa boldogság volt körötte minden ; szivében a tavasz verőféuye ragyogott, mely oly széppé, oly mosolygóvá teszi a létet. Arpzáu a rózsa pírja ömlött el, szép I homlokán nem lebegett felleg, szemében nem csillogott könyü, piczi ajkairól vidámság mosolygott, boldog kaczaj csengett. Ártatlan, üde, ragyogó volt, akár a frissen nyílt virág ; szivében a naivság, lelkén a kedély zománcza, egész léuyéu a boldog ifjúság, a kellem varázsa. Az ő szivébe is betértek az ábrándok, betértek az álmok könnyű bárány fellegi. Nála is bekövetkeztek a nőkebel ama bűbájos, édes perczei, midőn a szivet egy még egészen ismeretleu érzelem rezgi át, mely a szemérem pírját festi a lányka arczára, midőn a lélek ismeretlen tájakon bolyongva, egy tárgyat keres, mely gondolatainak szót adjon; midőn ábránd szálja meg a kedélyt, s a távolba merengő szemekbe egy megmagyarázbatlan édes fájdalom köny- uyei gyöngyöznek fel, s a lányka nem tudja meguevezni az ekot, miért könnyezett, nem tudja megnevezni a tárgyat, miért eped, csak azt érzi, hogy szive sebesebben dobban, hogy valaminek híjával van. Az ábrándokat, az álmokat egy ifjú hozta meg egy sugár, deli termetű ifjú, kinek hangja oly édes, hogy csengése az érzelmek mélyéig hat, arcza olyan kedves, szemei oly ragyogók, tekintete oly lángoló, melynek hatása alattszi véből a vér arczába tolul. S aztán addig hallgatta azt az édes hangot, addig nézte azt a kedves arezot, míg egyszerre csak kígyóit szivében a szerelem lángja. Az a lobogó, önmagát emésztő s mégis örökké tartó láng, melynek édes heve fájó kinual égeti a szivet, de e mellett magasztos örömet, fenséges mámort, s kéjes üdvöt is nyújt, milyen a lélek más érzelméből nem fakadhat. A gyermek, ha benne szellem van, nyugtalan, tesz, vesz, sürög-forog, mindent vixsgálgat, tudakozódik, próbálgat. Látköre ugyan szűk, ismeretei gyérek, vágyai szerények lévén, minden alkotási ösztöne beéri a legegyszerűbb játékkal; de e játékot mindazáltal komolyan veszi, általa minden képességét próbára tenni és kifejteni iparkodik. „A gyermekre nézve, mondja igen helyesen Jean Paul is, a játék egészen komoly dolog.“ Úgy végzi azt, mint valami fontos munkát. Játékánál gondolkozik, érez, cselekszik. A játék szellemét és testi erejét egészen igénybe veszi. Nézzük csak a legpiczinyebb mádikát, milyen szorgos, óvatos babája körül. Gyöngéden ka- rocskáira emeli, ringatja. Ha elalszik lábüjjbegyen jár, hogy fel ne költse. Milyen kétségbeesett — ha véletlen valamihez hozzáérinti. Panaszkodik, hogy babája beteg és ezt oly részvétteljes arczkifejezéssel teszi hogy a legaggályosabb anya is tarthatna tőle. Hasonlag utánoz a fiú is egyes dolgokat, melyek ismét a férfi foglalk zási körébe esnek. Majd a kézművest utánozza és fúr, farag. Majd művészkedik és épít házat, tornyokat, templomot, malmokat. Majd tanítónak csap fel és magyaráz, kérdez. Szóval munkássági ösztöne mindig cselekvésre készti. „A gyermek minden hajlama között legerősebb a tevékenységi ösztön, mondja a jeles Klumpp. Az uem alkothat, ront. Sajnos, hogy a nevelés mindeddig kevés figyelemre méltatta e körülményt, a gyermek e sajátos tulajdonát. Az iskola csak szenvedőleges tevékenységre vezeti a tanulás által. Pedig Egy kisvárosi balon találkozott először ifjúval. Dobogó szívvel és izgatottan lépett a fényes bálterembe. Fénylő szemeiben a tán ez heve égett, s oly gyönyörűen, oly szenvedéllyel tánczolt. hogy élvezet volt csak nézni is. Egész lényén elömlött a boldogság. s látszott, hogy ártatlan kedély# mégnem ismer semmit, mi felzavarta volna azt. S midőu szeme először találkozott Sándor gyűjtő tekintetével, ettől mintegy megigézve, megdelejezve, nem tudta szemeit ismét lesütni, hanem nézte öukéuytelenül, hosszan, mig arcza lángolt, s'tekintete össze olvadni látszott amannak tekintetével. Úgy érzó-, hogy azon érzelem, mely lelkét eddig félsejtelmeseu átbulláiuzá, alakot kezd nyerni az ifjú látásával, s a homály, mely eddigi álomképeire nehezült, eloszlott. S e pill mattol rnindeu gondolatát, minden imáját az ifjuuak szentelé. Sokáig uem tudta megnevezni az érzést, mely kebléhen egy idő óta ólt, mi elszoritá ssivét’ és sebesebben lüktető ereit. Mi az — kérd« sokszor önmagától — mi az, mit szivébou érez, mi álmaiban újra és újra megjelen, mi a vért szivére szorítja? miért esik oly jól szivének egy ifjú tekintete, haugja, beszéde, az eggyé csak ez egyetleneggyé, mig a többieké őt hidegen hagyja? Kérdezzétek a delejt, miért vonzódik észak felé, kérdezzétek a hulló csillagot, mi vonja ellenállliatlauul a végteleube ? kérdezzétek e szivet, miért szeret? Szalkay Ferencz. (Folyt, köv.)
