Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 23. szám
szegény Esztergom a jótékony séf valódi helyére való alkalmazásában. Es azután kegyed is megállapodott abban, hogy a főpapságunk nagyon sok jót gyakorol szegényeinkkel, sokat is ostromolják őket folytonosan a- nyomorultak s daczára annak, ritka városban van annyi rejtett szegény, annyi szemérmes koldus, mint Esztergomban. A ki ad, az annak ad, a ki kezét nyújtja feléje. Oh, de hányán vannak asszonyom, a kik nem merik kinyílj tani reszkető kezüket, a kik nem merik ajkukra venni az irgalomra fakasztó rimánko- dást, a kik nem mernek koldulni, mert rejtegetik vagy szégyen lilt szegénységüket. Az igazi koldus asszonyom, tolakodik s nem vész el éhen. Azok érdekében nincs is ajánlatom, mert tudom, hogy a jó források vidékén nem halnak el szomjun. Hanem a rejtett koldusok nyomora késztet engem javalásoinra. Lássa asszonyom, Esztergomban igen sok elszegényedett özvegy, elaggott munkaképtelen ember és sok zilált viszonyok közé sodort család van. Ezek hajdani tűrhető sorsuk vagy jólétük emlékein tengődnek s nem merik megcsókolni azt az alamizsna nyújtó kezet, melyet azelőtt mogszo- rithattak s nem mernek rimánkodni ott, a hol azelőtt emelt fővel járhattak. Yan azután rendkívül sok elszegényedett iparos, még több földműves s legtöbb foglalkozás tálán egyén, a ki nem azért dologtalan, mert munka- kedve nincsen, hanem azért, mert szerencséje cserben hagyta, midenhonnan kireked, s napról-napra mélyebben alá- sülyed. Ezek a rejtett szegények gyakran napokig sem jutnak meleg é elbez. Gyakran beteken keresztül a legsoványabb tápszerekre vaunak utalva, úgy hogy szemlátomást fogynak el előttünk. Pedig milyen jótétemény lenne a mi valódi szegényeink számára egy n é. p k o n y li a. A hol angyal lelkű hölgyeink szolgálnának ki naponkint s a hol például 27 krajezárért, mint Pozsonyban mindenki megtalálhatja ebédét, a ki undorodik a koldulástól, do sokkal szegényebb, hogysem a nagyobb költséget elviselhetné. Lássa én népkonyha fölállítását ajánlom asszonyom. Tudom, hogy kegyetek valameny nyien pártfogásban részesítenék az intézményt s főpapságunk is odautusitáná a szegényeket, a. kik utoii-iítfélen folyton zaklatják őket. Megválthatná magát mindenki a szegények számára kijelölt Kiadástól s némi jótékonysággal minden művelt esztergomi ember hozzájárulna. A népkonyha fölállítása nőm időszerűtlen s nem fölösleges eszme. A kezdeméuyezás munkája a kegyeteké hölgyeim, mi majd csak meg- valósítjuk, ha viszont megígérik, hogy szeretetik minden erejével támogatni fogják a nemes ügyet. Valódi szegényeink érdekében valódi érdemeket szereznének mindannyian tisztelt hölgyeim. Fogadja őszinte üdvözletemet asz- szonyom. Aucun. A kávés nénike. (Elkeseredett rajz.) Egy csöpöí'ödütt, töpörödött vén aszony jár kél a városban, nevezik : „kávés nénikének“. Szokása egy hétre magát délutánként ellátni ingyen kávéval. Foglalkozása tricstracs, összeveszíteni némely családokat, isteníteni némelyeket pokolba kárhozatni másokat s mint a hetet lejárta, kész a neheztelés, nagy a lárma, aprehensió, mert ott is konkolyt hintett, hol eddig jó búza termett. Istentelen lélek, mondják sokan, legtöbben tűzrevaló boszorkányoknak nevezik. Én sem tartom másnak, mert házamban is tett zavart, kerüljön Szent- Gellért hegyére, hogy ott máglyán égessék el csúf boszorkány gyanánt. Hosszú alak, fogait fitogtatja, puk- lás a háta, melyen a halál utolsó visit- kártyája látható, arcza, mint a szántóföld tele durva ránczokkal, barázdáit ifjúkori piszkai töltik be, melyek kimos- katlanok, nyelves, mint a nagypénteki kerepelj. Ha tükröt talál, órahosszat ül azzal szemközt, hajport mázol bőrére, hogy szemeit eltakarhassa, de hiába, mert megmarad örök emlékül óvatosságnak. Ilyen tulajdonsága van legtöbb ingyen kávésnénikének, legyen is a sorsuk, hogy tüskén, máglyán égessék meg. Zalai. Innen kezdve azután megeredt a visszaem 1 éhezések árja. Rátöri Schultz Bódog egy igen szép episodot mondott el Barta Endre honvéd őrnagyról mikor hősi bátorsággal foglalta vissza az ellenségtől az ágyúkat. Poharat emel az alatta szolgált őrnagyul. Szenttmnási Béla azt indítványozta, hogy Kossuth Lajoshoz táviratilag küldjék meg az üdvözletét. Az azonnal elküldött távirat a következő : „ K o ss u th Tj aj o s u ak Turin. Az eszlorgomi honvédek márczius tizenöt ö d ikén 1 eg fo r ró b b ü d v 0 zl e t ü Ív e t küldik a szabadság, egyenlőség és testvériség megváltójának. Bátori Schulz Bódog. Poharat emeltek azután Szabó Alajosra, ki majd életével fizette meg ha- zafiságát negyven kilenczben. Takács Géza a közhonvédeket éltette s Szent- tamási Fra.nkner Károlyt, ki a szenttamási sánczoknál igen vitézül megállotta a helyét. Szabó Alajos felköszöntője az ifjúságra szintén nagy tetszésben részesült. A toasztok árjában Szabó Gyulát fölkérték az Ábrányi-féle költemény újból el szavalására. Az alkalmi költemény újra megtette gyújtó hatását. Jóval éjfél utánig maradt együtt a lelkes társaság s mig az öregebbek érdekes negyvennyolczas élményeiket beszélték, addig az ifjúság az ő szavaikra figyelt. A közönség a leglelkesebb hangulatban távozott. így ünnepelték meg márczius tizenötödikét városunkban. Valódi szegényeink érdekében. — Nyílt levél. — Asszonyom ! Egy alkalommal megígértem kegyednek, hogy arról, a miről társalogtunk, czikket írok a maga lapja számára. ígéretemet beváltóm Kegyed egy Ízben fölvetette, hogy milyen gazdag Esztergom a jótékonyság kiszolgáltatásában s én ellenkezőleg azt bátorkodtam vitatni, hogy milyen — Mit jelentsen e kérdés ? — fagga- tám önmagamat, s fürkészve puhatoló szemeimet végtelen kíváncsisággal jártatám végig alacsony termetén. Ámde kutatásom, nemhogy kielégítette volna égető kíváncsiságomat, hanem inkább még nagyobb, sokkal nagyobb mérvben fokozta azt’. Főnököm oly annyira reszketett, hogy alig bírta gyönge lábait. Halálsápadt ar- czának kifejezésében volt e pillanatban olyas valami, a mit vérfagyasztó, a mit kétségbeejtő volt nézni. Egész külseje, a mi olyan borzasztó olyan iszonytató volt, sokkal inkább megijesztett, semhogy abban a szemben felelhettem volna kérdésére. — Ki ön ? kiáltott rám újólag. Még most sem voltam képes neki válaszolni, de egyetlenegy kukkot is, annyira összeszoritotta valami a torkomat ; a csodálkozás, az ijedtség, a félelem. — Nos, ki hát ön ? ! — támadt rám harmadszor is, bödíílo hangon. — Én — Hajdós János vagyok, — viszonzám szepegve, egy rövidke, de annál gyötrőbb pillanat lefolyása után. — Hajdós? — ismét]é, mintegy önmagához szólva, s gondolkodóba esett.-r~ Igenis, az ön szedője, — tevém hozzá, mintegy magyarázó lag. — Vagy úgy! Ön az? — eszmélt fel nagy hirtelen. — Hisz akkor jól van minden. — Hát nem ismer engem ? — Már mostan ismerem önt, — feleié halkan, s merően maga elé bámult. — Mi baja, édes Alkot) úr ? — kérném aggály telten. — Azt kérdi ön, hogy mi bajom ? — pattant fel egyszerre eddigi fésűit mélasá- gából. — Én... tudja... én... Oh!...de hallom már őket... S réinleteseu, kétségbeesetten tekintett az ablakra. — Ah istenem !... jönnek már....rol unva jönnek !,.. — jajveszékelt mindegyre. Mód nélkül elbámultam, mivel én mit- sem hallottam. — Kik ? — csodálkozék egy szorongó sejtelemtől remegve. — Hát... ők, — nyögte ki nagy nehezen. Nagyot néztem. — De miféle ők ? Izibe felém tartott, s megdöbbentő izgatott hangon kérdé tőlem : — Hát nem hallja még azt a veszett lármát az utczán ? Késen állottak füleim, de a legkisebb neszt sem hallottam. — Mitseru hallok, — viszonzám csodálkozástelten. — Micsoda ? Ön még nem hall semmit sem ? — álmélkodott kerekre nyílt szemekkel. — Dram ! az nem lehet ! Ön akkor nem hall jól! — kiáltott rám aztán éles hangon. — Sőt ellenkezőleg, nagyon is jól hallok. Kétkedőleg pillantott rám, s hite ‘ lenül csóválta meg deresedő fejét. — Vagy talán csat képzeltem volna az egészet? — tanakodott önmagával. — Alighanem úgy lesz, — siettem megnyugtatni a jó öreget. Rögtön az ablakhoz lépett s egypárszor kitekintett, némán, kivénc-iau csodálkozva, az átláthat!* sűrű ködbe) — Még mostan sem hall valami zaj- félét? -—- ostromolt újra. — Nem én. Hirtelen felém fordúlt. No akkor jöjjön az ablak mellé s figyeljen jól egy perczig, aztán szóljon hall-e már valami zajfélét vagy mégsem? — szólt szokatlan hevességgel. Abban a nyomban az ablaknál termettem, s lázas, feszült figyelemmel ires z ezt tun, — Ugy-e bár, most már hallja? kínzóit megint s rémletes kíváncsisággal tekintett bámuló szemem közé — Mit ? — ijedeztem. — Hát a zajt. Újból liaPgatóztam, és ismét csak az elébbi eredmény.-- Bizony isten, édes jó Álkoti űr, most már magam sem tudom, hogy mint vélekedjem ön felől ?... E szavaimra olyan végtelen rémült tekintettel néze t reám. hogy olyannyira megijedtem attól, miszerint a számba ragadtak a további szavak. — Miért ?... mi okból ? ! — rémiedé- zett kétségbeesett szomorúsággal, — Mivel én egy cseppet sem hallok.-- No ha ön egy cseppet sem hall, akkor hihetőleg mégis csak képzelgés volt az egész ; — mormogta, fogai közt s látszólagos könnyebbüléssel tévé hozzá : — Persze, persze, nem is volt az egyéb botor képzelgésnél. Csakhogy elvégre maga is belátta. Erre már jó magam is megkönnyebbülve lélekzettem fel; de azért még egyre Hire k. — Herczegprimásunk betegoske- déséről járta be a hír a napilapokat. Örvendve doiinuitáljuk a híreket azzal, hogy lierczegprimásunk régi jó egészsége és kedélye ismét egészen visz- szatért. — Csúszka György szepesi püspök volt a napokban a residentia vendége. A püspök úr pénteken távozott el. — Tövisek. A „Függetlenség“ szerdán kíméletlen, hogy ne mondjak durva hangon támadja meg főgymná- siiuní igazgatónkat. Hogy a tárgyhoz egész részletesen hozzászólhassunk be kel mutatnunk a támadó czikket; „Egy fehér, a ki feketesárga. Esztergom vá- • rosában lakik ez a derék úr, különben pap és keresztnéven IpoÍvnak nevezik, lOglalkozására nézve pedig gymnásiimu igazgató. Arról értesítenek bennünket, hogy az esztergomi tanuló ifjúság megakarta ünnepelni márczius 15-énelc emlékét azáltal, hogy testületileg kivonulnak a honvéd temetőbe a névteleu hősök sírjához, hazafias beszéddel és énekkel akarván leróni a kegyelet adóját. Fehér Ipoly igazgató ur, azonban szigorú büntetés alatt betiltotta a ke- gyeletes ünnepély megtartását. A dolog magyarázatául szolgáljon különben az, bogy Feliér Ipoly uram a Ferencz-József- rend lovagkeresztjét viseli reverendáján. Az istenéltesse a derék hazafias pátert !“ A kifakadás nem származhatik higgadtan gondolkodó embertől; a ki annyira elveti a sulykot kifejezésben s főleg persiflageban, az nem szolgálhatja az igazságot. Nekünk a czikk szavaival szemben visszautasító álláspontot kell elfoglalnunk. De a lényegre nézve ki kell jelentenünk, hogy már igen rá- untuuk arra a minden esztendőben ismétlődő hercze-hurczára, melyben igenis tiszteletreméltó igazgatónkat részesítik. Miért provokálja az igazgató i úr ezt a bizten elkerülhető támadást? ' Miért nem jelenti ki egész egyszerűen, t hogy neki az ünneppel szemben nincs e ellenkező indulatja, sőt az ifjúságot 1 nem hogy visszamarasztalná, hanem í kivezeti a honvédek sírjához. Hiszen t az ő hazafisígában, melyet a következő fő védekezés érint, eddig senkisem kétől- - kedett. A „Függetlenség“ pénteki szármában a föutebbiekkel szemben ezt Írják: ú' „Esztergomból egy VIII. osztályú ta- -j guló azt Írja nekünk, hogy Fehér Ipoly \ gym. igazgató nem tiltotta meg a már. _• la legégetőbb kétség között hánykolódtam’ 'n hogy vájjon mi eshetett meg a szegény \i öreggel; hiszen úgy beszélt, mintha elpá- -j lyázott volna a sütni valója. Főnököm megtörtén rogyott egy kö- -ö zeli székre. Halotthalaváuy arczát reszkető őt kezeibe temedé s keserves zöpögésre fakadt. Jí Nem tudtam mire vétói a dolgot. A leggyötrőbb bizonytalanság vett raj- -jj tam erőt. A döbbent szivemet már már eleinte en megszállott homályos, nyomasztó sejtetem ni; a zűrzavaros gondolatok útvesztőjébe raga-r gadott. Ak a rtlanűl lebbent el ajkamon e kérdés :; p — Istenem! mitől retteg olyannyira ? 9 k — Mert rémitő, hajmeresztő bűntettetd■ követtem el, — zokogott egyfolytában. Égető nagy fájdalma, és sivár kétség — beesése egész valómban megrendített, őszinte szánakozásra indított ismeretlen bűn —m tette iránt. — Igen,; igen, borzasztó egy bűntettig az ! — jajgatott a legmélyebb keservvel, — Minek kínozza meg magát annyira ?i — Minek ? — kiáltott föl rémleteseunm sivitó hangon. — Hiszen én rettenetes bűn-uü tettet követtem el ! ... Egy darab múlva folytatá, hebeg\Te.mn valóságos síri hangon : — Ár... tat... lan... em... bért... Tovább nem bírt haladni a vallomás--Pi ban, pedig — úgy vettem észre — szer-m>.> fölött erőlködött azt elmondani nekem. Segélyére akartam lenni, csakhogy :t; jóakarat még nem elegendő az üdvösségre ; Jómagam is képtelen voltam egyetlenegy szó kiejtésére.
