Esztergom és Vidéke, 1882

1882 / 19. szám

felszámolni is alig képes államot uj, a tör­lesztésre nyitott, tulajdon forrásaiból solia nem férhető adósságokba; nem növelte volna az elvisellietés mértékét messze túlhaladó hivatalnok sereget uj szapo­rulattal; nemzeti géniuszunkba ütköző, a szakértők által is csak alig eligazod­ható bureaucratiánkat nem tette volna még complikáltabbá ; a lejtőről hanyatt­indult közgazdaságunknak nem adott volna újabb, sok tekintetben végzetes lö­kést, nem hüvelyezte volna ki, a különben is sokféle beruházásokra utalt borterme­lőt, talpra,kelésének utolsó reményeiből. így lőnek eme szerencsétlen alko­tásnak első és legsiralmasabb áldoza­taivá ép azon bortermelő hegyközségek, melyek talaja földalkati sajátságaiknál fogva ép úgy, mint az ott még ősi ere­detükben és tisztaságukban diszlő hazai nemes szőlőfajtáiknál fogva, egyaránt hivatottak lettek volna, a tudomány kalauzolásának nemesitő befolyása alatt a magyar borászat első alapvetői lehetni. Szabadjon már most a kifejtettek alapján kérdenem, egy ily dézsmaváltsá.gi törvény alkotása nem volt-e százszorta rosszabb magánál az eredeti bajnál, a dézsmálnál ? Melynek terhei ha kellemet­lenül súlyosodtak is a termelő vállaira, de bírtak legalább azon előny nyel, bogy rósz termő években a gazda bajait nem szaporították és nem zúdították soha nyakába a végrehajtások jégveréseit. És igy ha a szabadföld eszméjében, egyebekben igen lehangoló hazai vi­szonyaink közepette, maradt volna is valami sarkalló és ösztönző arra nézve, hogy bortermelőink szeleik javításához és nemesítéséhez fokozottabb kedvvel és munkával lássanak, addig a most szellőztetett dézsmaváltsági törvény ha­tásai folytán felmerült, mindinkább na­gyobb mérvben fenyegető terhek a két­ségbeesés tanácsaihoz korbácsolták sze­rencsétlen bortermelőinket. Elvesztették bizalmukat saját tulajdonaik megtart­ható,sa és használ hatása iránt. Felrótták szellőiket és neki láttak a kizsákmá­nyolás bűnös rendszerének, hogy a megkezdett végrehajtások foganatosítása előtt, kiszivattyúzzák szeleik termőképes­ségét, megmenthessék, a mi megment­hető, -—- az állam azután teljen be, helyes számítás nélkül folyó vá tett dézsmaváltsági kötvényeiért a kizsarolt, az el parlagi lőtt szőlőkkel. De mint a deák közmondás tartja, nulla calamifas sola, vagy magyar példabeszédként: a haj mindig csopor­tosan jár. Mert az ily felrovott, a ki­zsákmányolás tervében dolgozott és munkált szőlők termései, nemcsak jobb­hírű promontonnmainknak, de egyáta- lán a magyar boroknak veszett nevét költötték és nagy időkre betették az ajtót a magyar bor kiviteli kereskedői­mének. Legidvált, midőn a bécsi nagy borkereskedők az 1873-iki bécsi világ­kiállítás alkalmából, vérmes remények­kel eltelve, azon kötendő magyar borüzletekkel, nagyban és felcsigázott árak mellett siettek az eddig jelesek­nek tapasztalt magyar pjoinontoriumok 1872. évi terméseit összevásárlani, melyek azonban épen a most jelzett rossz mívelési rendszer következtében későbbi fejlődésükben a várakozáson messze alól maradta,le és nagyban ténye­zői voltak azon nézet érvényre jutásá­nak, hogy Magyarországban az export borkereskedelem eléggé nemes anyagot nem találhat. Borászatunk történelmének ezen szomorú adata is erősen szónokié bizo­nyíték a mellett, hogy a kormányzás­nak a nemzetgazdaság körül elkövetett hibái és mulasztásai vagy épen nem, vagy csak nagy nehezen orvosolhatók. Hogy fogja azután a magas kor­mány az ekkép parlaggá tett promon- toriumokból, a már is ijesztő mérvben felszaparodott dózsmaváltság tartozéko­kat behajtani, az ugyan első vonalban a kormány dolga, — de hogy mi fog történni azon bortermelőkkel, kik a közketségbeesés közepette fejőket még nem vesztették el, hanem megkettőzött szorgalommal törekednek a súly edés veszélyéből kigázol ni? Erre ugyan a priori megfelelni nem könnyű feladat, de ismerve kormányzásunk és közigazga­tásunk rendszerét, nem teljesen lehe­tetlen. Az elzüllött gazdák terheit reárak­ják egy darabig a még sóját létükért harezot folytató termelők vállaira, míg a túlsúly alatt azok is előbb-utóbb ösz- szeroskadnak. Nálunk az alkotó bölcseség egyik fő criteriumáúl tekintetik : a hol napi nappal nem gondolni és államférfi;)ink közűi még a legkitünőebbek is, ha ugyan volnának olyanok, kik e névre érdemesek, abban hiszik a kormányzás hölcseségéuek kövét feltalálhatni, ha tele torokkal hirdetik a nagy világ­nak: „ha egyik elpusztul, lesz más.“ A „ma“ és a „má“-nak emberei igazat \ adnak nekik. Es ki is törődnék nálunk a holnappal, mikor már ők nem lesz­nek, — akkor, ha úgy tetszik a közkol- diisodásiuik, üsse fel szurkos fekete rongyait a megkoszorúzott, bölcsek ham­vai fölött ! Dr. Kiss József. Kát képiró — Dyptichon nagy vonásokban. — Azon a felfogáson már meg se üt­közünk, hogy senkise próféta a maga fészkében. Kerüljön hozzánk idegen arc, tartózkodjék nálunk rövid időn át s divat szerint dédelgetjük, bámulgatjuk, szere tge tjük. Hanem a ki mindennap közöttünk van, előttünk dolgozik, szemünk láttára cseperedik, azt köznapi,-is alaknak te­kintjük s apró hibáit sokkal jobban felöntjük a megszólás malmára, mint kiválóbb tehetségeit s képességeit. No hát ez már a kisvárosi élet egyik olyan elkerülhetetlen sajátsága, a mi épen nem lel késit tevékenységre s épen nem buzdít magasabb törekvé­sekre. Hiszen a hol a köznapiasságot s a kiválóságot egy kalap alatt egyformán Ítélik meg s méltatják, ott a szellem nem találhat sarkalást, bűz itást, ha­nem lehanyatlik a mindennapiasság közönséges régióiba s eszmék helyett ízetlenségekkel s szép törekvések he­lyett elkallódással fog kezet. Ilyen gondolatokkal foglalkoztam, midőn egy jó barátommal vasárnap ve­rőfényes délutánján Szent-György mező felé sétáltam azzal a szándékkal, hogy látogatást teszek a két képírónál. Két képirónál és Esztergomban! Hiszen a képírók manapság a ván­dormadarak utján járnak s ha Paris ban, Rómában vagy Afrikában nem ta­lálhatók, akkor nem is eshetnek maga­sabb számításba. Mit keres Esztergomban két képiró? Se dicsőséget, se elismerést, még csak méltatást se, hanem magába vo­nuló tanulmányozást, egymás buzdítá­sát s zajtalan munkát. Az egyik már az egész világot be­járta s ecsetével mindenütt ott hagyta szelleme alkotásait, Sok évtized hava festette hófehérre hosszú rengő szakálát, sok keserűség vésett mély barázdákat magas homlokára, sok csalódás és szen­vedés írta föl arczára az élet törté­netét. Tél az egész ember, csak a lelke egész tavasz s a, mit érez és gondol, azt még mindig oda irlnitja színeivel a vászonra. A művész lelke örökifjú­nak van teremtve, nem hervadoz el a test erőivel, hanem megőrzi údesé- gét s teremtő képességét végső lehe­letéig. A vén Goethe, a vén Arany János, a vén Hugo Victor csak sok évtized súlya alatt görnyedt meg. A mit azonban fehér aggkorukban teremtettek, azt az emberi szellem örökifjú tavasza üdíti. Agg képírónk nagyon kicsi, de na­gyon csöndes kikötőt választott Esz­tergomban, hogy hosszú hányattatása után ideért. És mégis folytonos munkában ke­res pihenést s folytonos alkotásban talál erőt. Újabb képei, melyeket jó barátja oldala mellett festett, tanúságot tesznek arról, hogy még mindig a régi erővel, a régi tehetséggel s a régi sikerrel dolgozik. Csak az élő sző hiányzik az ő arc­képe ajkáról, annyira természet szerint való az minden ízében. Aphroditéjai s Ámorjai a lehető legkecsesebb alkotá­sok s mind felfogásban, mind kivitel­ben a legüdébb szellem kifejezői. Hát még a többi ? A másik képiró alig néhány év óta lett szerelmes a festészetbe. Elvitáz- hatlan tehetséggel lépett föl s a kép­írás gyakorlati részét folytonos tanul­mányozás és sokoldalú tanulás által nemsokára tökéletesen elsajátítja. Első képein képessége minden ár­nya és fénye oda van festve. A cor­rect rajz hiányát bámulatos szinérzékkel s pompás ecsetkezeléssel igyekezik pó­tolni — s ebbeli törekvése csakugyan figyelemreméltó. Jó mestert talált agg barátjában, ki megint a rajznak kifo­gástahin képviselője. A ki most veszi szemügy alá a gyorsan haladó képi ró legújabb alko­tásait, az csak buzdító örömmel szo­rítja meg a kezét s azt kívánja, hogy csak előre, az ut már ki van jelölve. Legújabban egy nagyszabású mű­vön dolgozik. Nem dicsérjük meg se tartalmáért, se kiviteléért, csak buz­dítva bátorítjuk azon a pályán, hol a csíiggedés hanyatlást jelent. Ez egy tettét a férjnek, én is elitélem; de — megbocsátom neki. Mert tizennégy évig szenvedett, tizen­négy évig nem érezte a családi élet éltető melegét, tizennégy évig nem simította gyön­géd, szerető kéz a homlokán megjelent vé­dőkét ; annyi éven át csak gúnyos, sértő szavakat hallott, inig végre bele fáradva a sok küzdésbe — egy kis nyugalom után vágyott. Csak hogy azt a nyugalmat másként is meglehetett volna szerezni: Önnön ma­gához méltó módon !... A szegény boldogtalan asszonyra ez volt a végső csapás. Az úgyis izgatott szen­vedő lélek e csapás alatt végkép megtörött s innen ahol bölcsőjét ringatták, a hol any- nyi szép álom szövődött fiatal éveihez, tes­tileg lelkileg megtörve távozott, hogy soha többé vissza ne jöjjön !... Hosszú szenvedés volt rövid élete, inig végre megkönyörült rajta az a jóllevő Ha­lál, s le zárta azokat a fényes szép szeme­ket, azt a gúnyos ajkat a mik által oly igen boldogtalan lett... Midőn férje a gyászjelentést megkapta, zokogásba tört ki. De nem azt a szerencsétlen asszonyt siratta, hisz az már boldog — hanem bol­dogtalanságát,, saját vesztett életét!... Bórtfay Róza. Álmatlan éjszakák. — Napló töredék. — A jó öreg Dumas adja a következő tauácsot. Bármit Írsz, indulj ki önmagád­ból, írd le saját érzelmeidet, karold át az egész természetet, saját szemeddel nézd a világot s ne a mások szemüvegén, akkor a mi megragad, meghat, megdöbbent azt le fogod tudni Írni, ha egyszerűen, szó­keresés nélkül, saját magadból indulva ki festesz. Hidd el, hogy nincs a gondolatnak nagyobb ellensége a frázisnál. Ezen a tanácson indultam, midőn né­hány vonással leírtam azt, a mit átszen­vedtem s a mi talán viszhangra fog találni azoknál is, a kik már szintén átszenvedték. Azelőtt mindig megmosolyogtam azt, a ki keserű panaszokba foglalta, hogy hozzá nem tér be az üdítő álom, hogy az ő sze­mei tévotegen, s kinos sürgetéssel nézik egész éjen át a lassan haladó óra muta­tóját s hogy neki nincs is az az életkedve a mi meg van a szegény embernek, ha ne­héz munkája után az álom tündére puha karjai közé szorítja fáradt fejét s édes al­tató dana mellett ringatja a boldogok biro­dalmába. Most már magam is tudom, hogy mit jelentenek azok az álmatlan éjszakák, azok a lázas, kinos órák, mikor a zaklatott agy­velő lázasan ég, mikor a szív fájdalmasan dobog mikor az álom éber, s az éberség kimondhatatlan gyötrelem. Oh ug y van az minden szenvedéssel! Mielőtt meg nem ismerkedünk velők, nem értjük meg őket, s mire megértjük, ad­dig sokat vétkeztünk a mások szenvedései ellen. Halotti csend uralkodik mindenfelé. Néhány órára valóságos temető lesz az élénk világból. A boldogok és boldogtalanok, a sze­rencsések és nyomorultak egyaránt bejutot­tak a feledés raeuyországába. Kiuek nincs mit felednie ? Ki boldog­talan, ha csak néhány órára is mindent el­feled ? Egyesegyedül csak magam vagyok éb­ren s kinos gyötrelemmel hallgatom az óra verését s szivem lázas dobogását Sajátságos gépezet az a szív. Ha fe­szültebben dobog, ha kínosabban szorul, azt mondja a hozzá értő órás, hogy baj van s a bajon nem bir segíteni, mert ki nem nyit­hatja s bele nem nézhet. Ilyenek az orvosok, mert olyan a tu­dományuk. Es mégis letesszük kezükbe az életün­ket s reszkető kézzel esdjülc az enylniletot. Azt csak a beteg tudja, hogy nincs csodá­latosabban gyógyító orvosság, orvosunk biz­tatásánál. Pokoli szomjúság gyötör s tengereket sovárgunk. Indulatosan csapjuk be a köny­vet melyből nem bírunk erőt meríteni. És nyugtainiság, elégedetlenség foglal helyet betegágyunk előtt azon a széken, hol az enyhítő álomnak kellene helyet fog­lalnia. Egy árva lélek se osztozik gyötrel­meinken. És mentői erősebb kifakadással kő I veteljük az enyliet, auuál gúnyosabb mosol­lyal tekint felénk a szenvedés. Elmúlik az éjfél. Közönségesen, min­den jelentőség nélkül. Álmodó jó emberek : hozták kapcsolatba a szellemek uralkodásá­val. A kik néhány álmatlan éjszakát vir- rasztottak párnasirjukbau, azok nem fogé- ■ konyak sem a félelem, sem a dajkamesék : költészete iránt. Épen egy hosszú napig tart az a nyolcfe óra, a mit a lágy ldnpadon kell töltenünk. . De hát végre is, olyan az ember, hogysy megadja magát, mikor hiába lázad és le e mond, mikor hiába daczol. Az a valódi szenvedés, mely némán, fi kénytelenül, sohajtalanul tűr s mely nem u követel kárpótlást és elégtételt. Ezt a valódi szenvedést szenvedtem énn; kinos álmatlan éjszakáimon keresztül A ki hl nem ismeri, hogy mit jelent ez, az ne isei ösmerje meg sohasem. Azóta a poklot már nem Dante szerintln képzelem, hanem végtelenül vógigtartó ál—I inatlan éjszakáknak hiszem és vallom. — A „Magyar Regény Csarnoki)! 7. füzete is megjelent a rendes osiuoso borítékban és Ízléses kiállításban, gazsu dag változatos tartalommal. Egy-egy g füzet ára 12 kr. Előfizetési ár egésze évre fi frt, félévre 3 fit.

Next

/
Oldalképek
Tartalom