Esztergom és Vidéke, 1882

1882 / 17. szám

lapjairól felsúgón zik azon magyar költő szavaiban lalál legpraegnasosabb ki fe­lezést ki azt mondotta „Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet. De ha egy oldalról az alapvetés, az inszkenirozás nem is tartozhatok a kor­mányi feladatok keretébe, a helyes nem­zői gazdasági nézetek annál szigorúbban megkövetelik, hogy a kormány szerény és vigyázó legyen mindazon óvó és védő intézkedések megtételében, me­lyekre a gyökerezni, tollasodui kezdő ipar. és gazdasági ágaknak természet- szerű szükségeik vannak. Az emberi természet egy nagy szá­zadéiul,, oly elemekből áll, mely irtó­zik a komoly és nehéz munkától, a iiönnyű meggazdagodás után törekszik, és folyton résen áll, hogy könnyű sze­rével mindazt learathassa, mit mások arczájok verejtékével vetettek. Hogy e bűnös űzelem pirulás nélkül jelenhes­sen meg az emberi társadalomban, az ál liberal ismus kápráztató palástjába burkolódzik és a szabadság rosszul ér­telmezett tanaival, mások fáradságai­nak gyümölcseit, zsákmányul ejti. Epen abban áll a kormányzás való bölcsesége; hogy a törekvő, munkás polgárok, a szédelgők űzelmeitől sze­rencsésen megvédessenek. Teljesen igaza van Greuternek a józan gondolkozónak, midőn az osztrák parliamentban oda nyilatkozott, hogy politikai hibákat még mindig könnyű kiköszörülni, de a kormánynak a nem­zetgazdaság körül elkövetett vétkei vagy épen nem, vagy csak nagy baj- jal orvosolhatók. Midőn tehát nemzetünk kormá­nya, correct és a történelmi bizonyíté­kok gazdag apparátusával igazolt nem­zetgazdasági elvek ellenében a magyar borászattal szemben egyenesen az alap­vetés, egészen activ jellemű intézkedé­sekre érezte magát felhívottnak és pe­dig nagy és jelentékeny áldozatok meg­hozatalával, annak indokokait a ma­gyar bortermelők sajátszerű helyzeté­ből lehet csak megvilágítani. A kormánynak éreznie kellett, hogy egyrészt a, szőlőkre nekezülő földadó, teljesen tévesztett arányokban áll azok jövedelmeivel, másrészről a nagyobb sietséggel, mintsem viszonyaink józan megi i élésével alkotott dézsmatörvény halál thozó csirákat rejtett lilékében ha­zai borászatunkra nézve. Átlátta a helyzet tarthatatlan voltát. Élénken érezte magát ösztönöztetve, hogy a fenyegető veszély elhárítására siessen. Teljes elismerésünket lehetetlen meg­tagadnunk a kormány nemes és jószáu- dékai irányában. Fájdalom azonban az erkölcsi és pliisikai világban örök és inogniásítbat- lan törvények kormányoznak, és ha ezen megmásíthat,lan törvényekkel bár­mily nemes szándék is öszhangzatban nincs, ez esetben gyógyszer helyett a veszély forrásává válik. A jó szándék ilyetén fajtájára vo­natkozólag mondta Gfrf. Széchényi Ist­ván a Kelet Népében: „A pokol jó szándékkal van tele. A mi kormányunknak nemes szán­dékai is bortermelésünkre vonatkozó­lag ellentétes vonalban haladnak a phi- sikai világ azon törvényével, mely azt hirdeti, hogy a növények azon zónák alatt virulnak és nemesednek legsze­rencsésebbel?, fmelyek alatt kifejlettek. Ezen törvénynek okszerű folyama­ként kell tekintenünk azon tételt is, hogy a gazdálkodás sikerei egyátalán gyorsabbak és biztosabbak a hazai nö­vényekkel, mint az iportáltakkal. Melyik józan bortermelő nem fogja, belátni és megengedni azt, hogy azon óriási sikerek nyitja, melyeket a rajnai borászok rieslingjeikkel elértek épen abban állott, hogy saját hazai fajtái­kat nemesítették és fejlesztették, nem pedig holmi idegen fajtákkal experi­mental ták. Ha már egyszer minden áron kül­földön és külföldről akartunk tanulni és okulni, mi oka, lehet annak, hogy eme egyszerű józan tanulságot sajá­tunkká nem tesszük?! Hanem ezen tanulsággal és okulás­sal épen ellenkezőleg még saját kor­mányunk is abból vélt üdvrőt nyer­hetni, hogy a külföldi fajtákkal, kül­földi művelés móddal experinentált és experimental. Dr. Kiss József. Foszlányok. (Carnevál eltűnt birodalmából.) Walter Scott Ivanhoe czimű regé­nyének régi magyar fordításában a „ barmiuczba todik tzikkely ben “ o 1 vastam én a következő nagyon bölcs sorokat jelige gyanánt: Ne szidd mis égem tsalfaságnak: minden Tsak tettet,és. Főúr, udvaruok koldús Tsalc tettetésből él, nyer kintset, érdemet ’S jószágot. A pap is’ s a’ hadfija Tsak szint keresnek. Minden eltűri ’S szíueskedik. Mutasd magad mily vagy ’S egyházban, hadban, országosban Kevésre mégy; mert ilyen a világ! Minden csak tettetés. Mutasd ma­gad milyen vagy s kevésre mégy. Mert ilyen a világ. Ez a mai világ legtartósabb köpö­nyege s úgy veszem észre, hogy a ki fölveszi, az nem jár rosszul. Böjti morálnak irtain ki a magvas sorokat s megpróbálom megfogadni, ta­lán nálam is foganatja lesz, lia ezek­nél foganatja vau. * * * A teremben a legszebbek közé tar­tozott. Bűbájosán tudott mosolyogni, csengőén kac/agni, boldogsággal cse­vegni s szenvedéllyel tánczol ni. Min­denki hozzásietett. És ő olyan boldog volt, hogy még nem tudta, mit tesz az hódítani, hanem csak üdvöt keresni a tán ez lenge örömében, örömet találni a kis mama elragadtatásában. Nem volt s nem is lesz elkapatott leány, ba még szebb is lesz, kedvesebb is lesz, mint a milyen mostan. Mert szereti azt a mi természetes, a mi őszinte, a mi igaz s mert nem szereti a nyegle bókot s a hamis vi­rágot. Mi különbség lehet az ilyen terem­tés s az angyal között? * * * Az álarezos bálról egy igen saját­szerű emlékem van. Sorsjegyeim közül ugyanis kijött a negyvennégyes számú s összes illúzió­im s balga reményeim illusztrálására nyertem egy igen ügyesen font — ko­sarat. * * * Hanem annál kedvesebb kárpótlást kaptam a böjt reggelén egy fiatal ba­rátomtól, kit az Isten jókedve nagyon szép tehetségekkel áldott meg. Alig fest néhány hónap óta s festett nekem egy olyan kedves kis tájképet Petőfiből, hogy azóta nincsen tél a szobámban s több kedvem van az olyan élethez, mi­lyet csak álmodni és festeni lehet. Az legalább a gyönyör s a szeretet tiszta világa. * * * Olyan dáridóra még nem emlékezik Kliö, a milyen akkor a tán ez vigalmat követte. Mikor a haldokló Carneváí búcsúztattuk. A toll és kard m :7 üt együtt,. A megye egy kedves tiszti. selője az ő nejével, ki az idei farsan­got hősiesen járta; egy örök jókedvű ügyvéd, az ő angyallelkű feleségével, a ki talán soha nem tud haragudni, pedig volna rája oka; egy szép ba­juszai még szebb hangú s legszebb he­gedű szólító fiatal ember, az ő meny­asszonyával; egy szőke földbirtokos, legnagyobb czilinderű legkisebb fiatal ember, egy legsötétebb hajú és gondo­lati! czimbórám s legbánatosabb lelkű magam voltunk a fusio alkatrészei a civil világ, a tollforgató népség közül. Egy szép szőke főhadnagy, kit a Füg­getlenség hires emberré akart tenni, de nem sikerült az ő módja szerint; egy göndörhajú bajnok a legszeretetre- méltóbb nyílt szívvel; egy másik fő­hadnagy a legnyíltabb magyar szívvel; egy római orrú vitéz, a ki nem ejt ugyan magyar szót, de szennyet sen; a magyar névre; egy kitűnő humorral megáldott dalia, a ki a legjobb ma­gyarok közé is beválik; egy másik hadnagy, a ki még csupa ifjúság és lelkesedés minden iránt, a mi a szere­tet és barátság világához tartozik. Ezek voltak a fusio alkatrészei a kardforgató népség közül. Es Jónás Pali zengte olyan zama­tosán magyarán, hogy még Don Jose a Fürdő gazda helyettese is extasisba jött. Szólt a zene, tapsolt a táncz, s a sarkantyúk pengettek. Bujdosott a po­hár s mikor a szív is csordultig volt, felhangzottak a köszöntők. Azok mond­ták ki egész nyíltan, bogy a hadsereg ifjabb tiszti nemzedéke nem szakít a a nemzet tiszteletével s a' magyar tár­sadalom becsülésével, sőt keresi s ba megtalálta meg is őrzi azt. Es elmondták ezt mindannyiszor, valahányszor kocczintottak velünk s mi mindannyiszor többet ittunk a pohár­ból, mint a mennyi benne volt. * * * Régi rossz szokása a magyar em­bernek, hogy nem tud ellenségek nél­kül megélni. Mindig keres alakokat, kikkel ősi magyar szokás szerint kite- remtettézze magát. így esett bűnbakul a közös hadse­regbeli tisztikar, pedig nagyon sok magyar ember s még több tiszteletre méltó elem van közötte. Szerettél — és csalódtál, hittel, re­ménnyel csüngtél az ifjún, ki most a fáj­dalom könnyeit facsarja a szemekbe, melyek egykor oly epedőleg függtek rajta, ki porba tiporja azt a szivet, melynek minden dob­banása egy ima boldogságáért. Öli! miért is lakik a szívben gyarlóság és könnyelműség, miért is lehet gyáva és esapodár az a lélek, a melyért egy igaz szívnek szent érzelme lángol ! III. A havasküzi arisztrokatia fényes elite bál t adott. A redoute nagy terme fényben úszott, nemcsak a csillárok fényétől, nemcsak az úri hölgyek gyémántjaitól, hanem a szép ar- czoktól, s a szép szemektől is. A lánykák vetélkedtek a táuczban, a szép fiatal asszonyok a kaczérkodásban, a mamák a megszállásban ; az ifjak a hódí­tás ban, a házas férjek a szerelomféltésben, s az öreg urak a kártyában törekedtek egy­máson túl tenni. Azok pedig kik mindezek­ben nem leltek szórakozást, részint a thea asztalnál s a pezsgő mellett igyekeztek kár­pótlást nyerni. A fővárosból is sokan felrándultak, s köztük dr. Varady Sándor is, szép fiatal menyasszonyával. A nagyvilági hölgyecslcc igen kiváncsi- volt egy kisvárosi bálra. Nagy kedvtelést Püt a nem épen kifogástalan öltözékek szem­lélésében, s megmosolyogta a divat maj­moló dundykat, s a fesztelen jókedv csa­pói igását, melyet még nem vetkeztettek ki lei mészet,ességéből a nagyvilág esábjai* Sole zsor jóizüeket kac<uigo.fct elefántcsont Jegye - i zője mögött az ügyetlen falusi gavallérok félszeg mozdulatain. — Mennyire kaczérkodik ! — jegyzé meg egy hízott külsejű asszonyság. — Folytonosan kaczag, csakhogy hal­lathassa kristálytiszta hangját, s fitogtat­hassa fehér gyöngyhöz hasonló fogait. — Szólt egy kissé már hervadozó bájú, s nem épen nagyon választékos öltözetű hölgy. S a szép Adeline újból felkaczagott, mintha boszantaui akarná frigyeit. Nagyon szeszélyes volt. Egész estén maga mellett tartóztató Sándort, ki nem győz megfelelni a sok ké rdésre,mikkel Adeline őt ostromolja. — Ki az a gyermeteg leányka kinek szép homloka úgy ragyog a szűziesség him- porától ? Hát az a fiatal asszony, kinek ar- cza oly sok művésziességgel van kifestve, s a ki oly bizalmasan társalog azzal a po- czakos kis úriemberrel? S az a kirívó, tarka ruhás, elhízott, éltes asszonyság, vörös sza­lagokkal hamis hajfonadékaiban ? Mi­lyen ízetlenség! Hogy nem veszi észre ma­gát... No ne légy oly szórakozott édes Sán­dorom ! Még csak azt mondd meg, hogy ki az a bániész kis liba, azzal a kopottas ruhájú öreg asszonynyal? Sándor néhány szót rebegett, hogy azok valami régi ismerősei, kikre csak homályo­san emlékszik. S hogy látható zavarát né­mileg elpalástolhassa, claque-jával kezdő magát legyezgetni. A kopottas ruhájú öreg asszony Czenci néni, s a bámész kis liba — Irén volt. 0 is eljött, hogy még egyszer láthassa az ifjút, ki szivében az első szerelem lángját gyújtotta fel, s kiért még most is képes lett volna szivének vérét cseppcukint feláldozni. — Szakitok a múlttal, ha szivem sza­kad is belé — mondá magában. — Csak még egyszer láthassam őt... Sándort... Ott ült Czenczi néni oldala mellett. Arczárói, tekintetéről le olvasható volt a halálos szorongás, a kiuos nyugtalanság, melylyel Sándor minden mozdulatát kísérte. Hogy mit érzett e pillanatban, azt csak az tudja, ki képes felértem, hogy mit tesz le­mondani, lemoudaui arról, kiért keblünk tiszta, olthallau lánggal ég, s kinek képe elválhatlauul szivünkhez nőtt. Révedező tekintettel nézte a vigadók hullámzó seregét, szemei czél nélkül téve- deztek a tündér fényben úszó terem felett; beteg szivének úgy fájt a más öröme. A csillárok fénye oly bágyadt, a zene hang­talan, a társaság közönyös, és a táuczoló párok oly sápadtak voltak előtte. Szinte forogni érezte maga körül a fé­nyes táneztermet, melyben csak a szép Ade- linet látta Sándorral euyelegui. Valahány- szor reájok tekintett, ajkait a fájdalomtól vouagló szív sóhajai reszkettetek, s minden erőlködése daczára is szemébe szökött egy nehéz könycsepp. Hanem azért csak nézte őket folytonosan. Látni akarta azt sokáig, a mit eddig nem bírt, nem tudott szivével elhitetni. Midőn hazaértek, Irénke hasztalan hajtó fejecskéjét hópáruájára, az álom kerülte szemeit. Könnyek közt töl hé az éjt. Már az első napsugár is bekandikált, a kis szobába a kúszó növénylombok közt, s Irénke még mindig virrasztótt. Érzó, hogy bctöltlietlen űr támadt lelkében. Keleten pirosaim kezdett az ég... Irénke életének egén örökre bealkouyodott. IV. Szép őszi est volt. A lombok közt bujdosó kóbor szellő szerelemről, lemondásról beszélt ! A virá­gok némán, hallgatagon haj ták le picziuy fejőket, és egymás utál hulattálc le her­vadt szirmaik* A fákról a sárguló leveleket messze-messze elhordta az éles szellő, s egy két hervadt levél reá hullott Irénke ha- lavány arczára. Az a kis zizzenés, melyet a hulló levelek zöreje okoz, olyan szomo­rúan zavarja őt csendes merengésében. Ott ül az ablak mellett. Halvány arczán még mindig ott dereng a szépség varázsa, hanem azért mindjárt meglátszik rajta, hogy csak olyan élő halott, ki a világra nézve meghalt, s kinek szive csak a múltak porladó romjaiért él. Nem is hall róla a világ, s csak nagy elvétve látja ; akkor is úgy tűnik fel abban a zsibongó hajszában mint valami odatévedt gyászos kisértet. Czenczi néni könnyes szemekkel nézi Irént, kinek életfájáról naponként elhull egy­ógy hervadt levél. Nem szól hozzá, nehogy akaratlanul is bántsa ; nem vigasztalja, hi­szen a vigasz igaz fájdalomnál olyan mint a mély sebnél az ügyetlen kéz, mely annak hegedűsét szakgatja fel. A cypruslomb meg-meg suhan a me­rengő leányka felett. Úgy illenek hozzá ezek a búsan susogó lombok, azok a sár­gult,, hulló levelek, s ;i sugárvesztett al­kony méla csöndje. Megindító harmóniába olvad minden körülötte,

Next

/
Oldalképek
Tartalom