Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 77. szám
Nem kíinnibítti lenne-e az a felfogás, hogy a zsidó fiút nem szabad fölvenni a magyar iskolába? Ugyan micsoda eredményekre vezetne az ? Hol tauulna valódi hazafiságot, jó magyarságot, kellé ismereteket, ha az iskolában nem? A GO százalék zsidó tanulónak az esztergomi reáliskolában csak örvendhetne mindenki, ki a haladás s a magyarosodás barátja. Jóravaló kereskedők és iparosok lesznek belőlük, a kik aligha fognak okot adni zsidóhecczre, mit nagyrészt a kevésbé művelt vagy elmaradott zsidók idéztek elő. Arra a kérdésre, hogy mily mértékben járul a zsidóság a reáliskola fentartásához, csak szánakozó mosollyal lehetne felelni. A reáliskola nem zsidó iskola, hanem a városi közönség áldozatkészségével fen tartott intézmény, mely csarnokait városunk fiainak vallás különbség nélkül nyitva tartja. Minden városi polgár hozzá adja a főn tartáshoz szükséges filléreket vallás külömbség nélkül. Sokkal érdekesebb volna tudni, hogy ugyan tanár ember-e volt az, ki a 60 száz. kérdését szőnyegre rántotta s azt némi gyarapodásnak indult reáliskolánk ellen való irigy és áskálódó szellemben hivatásával ellenkezően a zsidóliecczel akarja kapcsolatba hozni. Mert nagyon gyanússá tette magát rosszakaratú összehasonlításai által. Phoenix. A jóravaló eszme halhatatlanságát illusztrálja a görög mythologia egyik legkedvesebb regéje. Van egy madár, mely minden ötszázadik esztendőben illatos fahéjból készült máglyán elhamvad s poraiból uj életre kél. Ilyen Phoenix históriája van a mi dalárdánknak is, csakhogy valamivel kurtább időközben s épen azért nagyon gyakran esik halálozása. Eddig még mindig föléledt hamvaiból s mindig ifjúi ereje teljes pozsgá- sábau látott az elmulasztottak kárpótlásához. Örömmel értesülünk, hogy dalárdánk ismét uj életnek indul. Uj életnek a szó legszebb értelmében. A dalárda utolsó Mohikánjai elhatározták ugyanis, hogy derék és összetartó karnagyuk vezénylete alatt ezentúl hetenkint próbát fognak tartani s uj működő tagok csatlakozása Utal sunk fiatalságát, hogy csatlakozzék mentői nemesebb lelkesedéssel s mentői tömegesebb számban az ujonan kibontott zászlóhoz. Egyetlen egy egyesületünknek sincs olyan dicsőséges mull ja, mint a dalárdának ; csak rajtuk fordul meg, hogy dicsőséges jövő is virradjon szép törekvésükre. Fővárosi levél. i. Valahol azt olvastam, hogy semmiből is lehet valamit csinálni. E nehány szóba kapaszkodva, elhatároztam én is, megkisérleni e nem mindennapi tudományt s ég felé mere- dező hajjal, homlokomon hideg verejtékkel neki fogtam, hogv megírjam a jó esztergomiaknak — az első fővárosi levelet. Őszintén bevallva, szörnyű páni félelem fogott el a határozó pillanatban. Hátha nem tudok eléggé kimerítő re- ferádát nyújtani annak az ábrándos szemű, barna fiúnak a kalandjairól, a kit bizonyára megsiratott — a válás pillanatában — egy pár szép szem. S aztán milyeu büntetés fog reánr várakozni, hogy meg foguak mosni azok a kis, piros ajkak. De aztán mégis csak legyőztem ac első rettegést; perdült a koczka, átléptem a Rubicont, — s ime most itt vagyok. Programmot nem adok, mert attól félek, hogy azt — az esztergomi képviselők ősi szokása szerint — én is elfelejteném megtartani. Meg aztán azt sem akarom, hogy a költő szavait rám is elmondhassák: „Sokat igér, keveset ád.“ Han-m azért előleges Ígéretek nélkül is fogok írni mindenről, a mi többó-kevésbé érdekes. Elkapom az utczák újdonságait, felfedem az egyetemi élet rejtélyeit, a conlissák titkait, mondok egy-egy újdonságot az esztergomi fiúkról, felborso- zom soraimat egy-egy pikantériával, — végre . . . De legyen elég ebből ennyi! Szép szavak helyett inkább vedd a múló félben levő ugorka-saison újdonságait nyájas olvasóm. A főváros már kezd népesülni, a nyaralók kiürülnek s a „high life“ tarka csoportozatokban tartja napi sétáját, a vidám csevegés, kaczaj s a halk erőben is meg kedvben is öregbedni óhajtanak. A derék elhatározáshoz őszintén gratulálunk s csak arra kérjük váro- hangon almondott megjegyzésektől visz- hangzó korzón. Sok régi ismerősre akadhatunk itt mi is. íme, ott a túlsó oldalon a mi Gusztink, az esztergomi „jeunesse dóré“ reményekben dús tagja, mondja el legszebb bókjait az örökké mosolygó, szőke Ilonkának, — amott meg Mars egyik deli fia „feszít“, kiben csakhamar a kedves emlékezetű, szőke Adolárra ismerünk. Majd egy csinos, barna, kis fiú akad szemünkbe. A szájában rengeteg cabannus füstölög, mig jobb keze kecsesen lóbázgatja a kis botot. Tökéletes gavallér! Pedig még csak három hónappal ezelőtt is ott „szurkolt“ az esztergomi új iskolában, minden izében remegve az osztályfőnök rémséges pillantásai alatt. Hja! hamar átesett az első mefe- morphosison. Élénkség uralkodik mindenütt, az utczákon, az egyetemen, de legkivált a kávókázakban. Büszkeségtől ragyogó arczu jogász- kák „paczikáznak“ itt, közbe-közbe egy- egy lesújtó pillantást vetve a sarokba kuporodott „tandíjmentes“-re.*) Hiába! a pezsgő, fiatal vér nem tagadja meg magát! Nem! még éjjel sem,**) mikor is a csendes, aluszékony nyárspolgárok legnagyobb boszuságára felhangzik, hogy „Se mennyország, se pokol, Még a pap is udvarol; Hát aztán a jogász legény Hogyne udvarolna szegény.“ ... A színházak is változáson mentek keresztül. A nemzeti színház egészen megújulva, mintegy ünnepi köntösben — büszkén tekint le az alatta sétáló öles nagyságú kapusra. A népszínháznál meg örülnek is, szemorkodnak is. Siratják Pártényinét s több tehetséges művészt, kik odahagyták őket, s éljent kiáltanak az újonnan szerződött Tamássynak. . . . Pezseg az élet, vidám a dal, — csak egy-két esztergomi fiú szomor- kodik. Hogy miért! — nem én vagyok a megmondhatója. BABILLARD. *) Ki sajnálandó inkább ? A szedő. **) Lehűtéséről gondoskodott már a fővárosi tanács legújabb határozatával. A szedő. — Mit? — Hogy viszontszeret-e még ? — Hát viszoutszeretett már ? — Viszont. — Honnan tudod ? — Láttam — az arczén. — Beb vakok a szerelmesek. Nem tudod, hogy a nő érti legjobban a színlelést. Arczát égető könuy zápora borítja, szivében pedig ugyanakkor a legnagyobb öröm tapsol, s viszont mosoiyog, olyan édesdeden, olyan ellenálliatntlau csábítóan, hogy megbüvöl, megigóz vele, mikor lelkét a kín szúró fájdalma hasítja, tépi. Ne liigyj neki. Halhatatlan Vörösmartynk már rég eldalolta, hogy: „...a nő hű nem lebet, Férfi csontból vétetett.“ — Igen, igen; a nő nem tud híven, állhatatosan szeretni. Három egymásután következő este találkát ad a szigeten. Meg vagyok bolondúlva! Várom éjfélig — és ő nem jött el. — Mind a három estén ? — Mind. — Talán nem jöhetvén el ?-— Nem ! Mikor egy mihaszna, éretlen zsidógyerekkel látták mind a három estén sétálni a városban. — És te ilyenek után még rajta jártatod gondolataidat? Nem szakítasz vele? Nem veted meg ? — Hogy lehetséges az ? — És még kérdi, hogy lehetséges az? Bolondokhoz — nincs több szavam. — Bolond ? Nem! én nem vagyok még íiz; bár nem bánnám, ha utoljára már az is lennék !... * — Mit látok ? Alig hihetek szemeimnek. — Úgy-e? — Te ki vagy cserélve. — Tökéletesen. — Megengedte talán megint, hogy epedhetsz utáua ? — Csalódd, ha azt véled. — Tehát egész más? — Más bizony. — Eérlek beszéld el. — Ha becsületedre fogadod, hogy történetkém elbeszélése alatt a statista szerepét játszod ? — No — nem bánom! — Jól tudod te, hogy mély, emésztő bánat rágódott árva lelkeraeu ; heves, nyi- laló fájdalom borult szegény szivemre. Az utána való bánkódás olyannyira elerotleni- tett, hogy képtelennek éreztem magamat munkám folytatására. Szóval meg voltam törve testben lélekben. A fékevesztett, romboló, kétségbeejtő érzelmek szivem mélyén dúlt iszonytató harcza minden erőmet kimenté, de olyannyira, hogy nem birtam többé fölkelni. A szerelem betege voltam. Kis ideig tartó szélcsendre volt szükségem, hogy megerősödjem egy új roham ellenállására. A találkára hívó levélkék nem maradtak el, sőt még gyorsabb egymásutánban érkeztek hozzám. Persze, hogy nem mentem el rájuk, mivel nem mehettem; egyébként —minden bizonnyal — lélekszakadtomból iramlottam volna a légyott helyére, csakhogy meg ne várakoztassam egy fél pillanatra is; fudva magamról, hogy milyen kimoudhatlau kínos I az, valakit megvárakoztatni, kiváltkép olyan esetben, midőn az ember már amúgy is tüskéu vél állani ; ámde nem mehettem el. Az ágyhoz voltam szegezve. Eleiute, oh! mennyire átkoztam én el sorsomat ; mily megnevezhetetlen nyomorúltuak éreztem magamat; mint vágytam röpülui feléje ; kedves oldala mellett pihenhetni, gyönyörködhetni bűbájos arczáuak ragyogó szépségében, belemélyedhetni villogó, nagy, fekete szemei csábteljes éjjelének csodá- lásába; lágyan ölelő karjaiban föllelhetni minden üdvöt és kéjt és piczi-piros, bibor ajkai édjéu szedett lángoló mézédes csókokban föltalálhatni a magas mennyet, ösz- szes boldogságával és gyönyörével. így tartott e gyötrelemteljos állapot majdnem egy álló hétig. Minél hívóbban csengett füleimbe a levél tartalma, annál forróbb, hevesebb vágy szállotta meg lelkemet — nála lehetni. Ámde diadalmaskodtam rajta. Sem el uem mentem a légyottra, sem uem Írtam neki. Yéghetetlen jól esett lelkemnek az a kéjes gondolat, hogy a szivemnek általa szerzett sok, sok kiuérfc — megboszulha- tora most magamat rajta. Tegnap, oh! ezt a napot — éljek bár száz évet is! — sohasem fogom elfelejteni, mert ez a nap a boldogság napja volt rám nézve. Az öröm rózsaféimyel szegély- zett bárányfelhője tűnt föl élet egemen. Óh ! alig bírom kimondani !... Ő hozzám jött! Meglátogatott!... Tudod, ő! szivem szép szerelme, boldogságom imádott bálványa! Á mint belépett, épen Írni készülődtem. Városi közgyűlés (szeptember 21-én.) Elnök Pap János polgármester az ülést megnyitván, előterjeszti, miszerint mielőtt a tárgysorozat vétetnék elő, örömteljes kötelességének ismeri, tudatni a képviselő testülettel, hogy 5 Fensége József főkerczeg városunkat f. hó 15-án meglátogatá, mely alkalommal, hogy a város öröme méltó kifejezést nyerjen, a fáklyásmenet meg- U thatásához 160 db fáklya rendeltetett, azonfelül a helyben székelő ezred^zene- kara is az est emelésére meghivatott. Kiemeli Appel ezredes azon közelismerést kiérdemlő tettét, hogy a zenekart minden díjfizetés nélkül engedte át. Jóvá hagyni kéri az eljárást s a felmerült költséget utalványoztatni. Közhelyesléssel jóváhagyatott s a felmerült kiadás utal ványoztatott. Ezután a napirenden lévő ügyek tárgyaltattak és pedig első sorban a fiók laktanya építése került szőnyegre. Ugyanis a megye alispánja egyik leiratában felhívja a város polgármesterét, hogy a 3 kaszárnyába be nem férő katonaság részére építendő fiók laktanya tervét, költségvetését készitse • el, a másikban pedig értesít, hogy a j fiók laktanyának szükséges helyiség ; Szent-Györgymező határában fog kisze- - meltetni; indokolván ezt azzal, hogy a város sem laktanyát, sem fiók laktanyát építeni nem akar. Nagyon hálás théma a hosszabb-- rövidebb szónoklatok tartásához. A kii komolyan gondolkodik Esztergom városé jövendőjéről, annak el kell ismerni,, hogy igen nevezetes kenyérkérdését képezi a kaszárnyaügy. A megélhetés alapjául szolgáló for—’ rásuuk oly kevés, hogy ha esetleg mégg a katon ág is elvetetik tőlünk, csakugyan jó lesz arról gondolkodnunk,,.1 vájjon az eddigi evésre szánt időt U09' szállitsuk-e le felére? Folyt a discursus a fióktanya helyette az ezred részére építendő laktanya tár—í gyában vagy 3 és fél óráig. w Dóczy Ferencz egyenesen 0 Felsé-ó géhez indítványozott egy bizottságot ki—ii küldeni, hadd hallanánk a legfőbb hadfi; nrtói lesz-e kaszárnyánk vagy sem? Hávasy Imre nem tartja ezt asn indítványt czélra vezetőnek, előbb s költségvetést még a pénznek honnaniß való előteremtését óhajtaná megállapi-uj tani, aztán kérni számunkra katonaságot.^; — Aladár, rebegé kéjittasult hangon.lq Ekkor szólított első ízben így. Csak hogy föl nem ugrottam és nya-ß; kába nem borultam, a váratlauúl ért ha-jsd tártalan örömtől. Ámde nem tettem! Eszembe jutottaln; óvó, figyelmeztető szavaid ! Légy komolyul légy hideg! Ez iugerli, ez izgatja a nőt, fl — Aladár — Ráuéztem merőn; de nem szóltam. — Mért nem jött el? — Nem volt rá érkezésem. — Hát nem volt beteg ? Beteg? Már mint ő miatta? Bántotioj elbizakodottsága- Gúnyosan felkaczagtam. — Fájdalom, de nem voltam. — Aladár, kérem, ne beszéljen ilyeíöyj fagyos hangon velem, hisz látja, hogy sze-ös£ retem, hogy imádom raegmondkatlanúl. — Igazán mondja ?! — kiáltottam^, fel lángra gyúlva; de mihamar ismét áss elébbi nyugodt, hideg férfi voltam. — Nem tudom, hogy mióta?, csak azsn - tudom, azaz értem, hogy lángoló szenvedóllye&^h szeretem kegyedet. — Sajnálom nagysád, de a szívre nemea lehet senkit ráparaucsolni, hogy szeressé: ezt vagy amazt. — Oh! ne űzzön el magától, ne ejtt[9 sen kétségbe, ne tegyen a halaudö lényes^ legeslegboldogtalanabbikká s kísérelje meson még egyszer. Az éu kedvemért, az éu sz©xa relmemórt, irántam táplált végtelen szesxa reime emlékéért. Oh! tegye meg. Viseltes sék köuyörületes lélekkel irántam. Nézzeoxs; rám, tekintse könnyes szemeimet, büubám&cü arezomat, igaz töredelmemet, s ne taszitso el magától egy örökké híven szerető szí hr
