Esztergom és Vidéke, 1882
1882 / 29. szám
Melléklet az „Esztergom és Vidéke“ 29-dik számához. Frivol akta. (Elbeszélés.) Vagy négy éve lehet, mikor a megyei levéltárt selejtezték, A levéltárnok Bogi János ur, ki keresztül betűzte a poros aktákat és a penészes pergameneket, egy nagy halomba lökdösve az elégeten- dőket s gyöngéd szeretettel rakva vissza a maradandókat, egy különös okmányt talált, egy napou. Egy négy szögletes reczés, elsárgult papírdarab volt az , szóröl-szóra e sorokkal : Quétanci a. Egy barna hajadon leányzónál, melyet tekintetes Demes Ferencz várnagy úrtól hiánytalanul átvettem, kötelezvén magamat ■azt holnap, azaz die 18. Augusti ugyancsak hiánytalanul visszaszolgáltatni. Datum, anno Domini sat. Dézsi István, megyei .jegyző. A tekintetes urnák a legelső dolga volt nagy szemeket mereszteni erre a különös dokumentumra, aztán megtörülte a pápaszemét s még egyszer elolvasta. De bizony megint csak az állott ott, hogy ez a hiteles nyugta a múlt századból -egy hajadon leányzóról van kiállítva. De hát bolond ez a vármegye, vagy mi? oolni ilyet, mióta a világ áll. No ezzel az Írással most már iziben át kell szaladni a főjegyzőhöz. Most lássák aztán, mennyi van a kaputban, mert a választókéban ugyan volt elég, mikor kikiáltották. A főjegyző megnézte az iratot és azt mondotta, hogy ez nagyon furcsa, különösen is és minden tekiutetbeu is furcsa egy eset lehetett, hanem, hogy mi lehetett, azt voltaképen tudni nem lehet. Még talán a viczispán se találja ki. Nem is találta azt ki, de senki. Hetekig, hónapokig törte rajta a fejét a municzipium s végre is abban állapodott meg, hogy holló, hiszen arra való a tudományos akabémia, hogy ahhoz is tudjon, a mihez Dem tud. Az akadémiának kell hát elexpediálni menteu : ott majd kisütik azt s még talán könyvet is írnak hozzá. Nem tudom, elküldték-e ? — de annyi bizonyos, hogy a vármegyének (Istenem! •mégis csak bölcs az !) helyes filozophiája volt, mert, ha nem is az akadémia épületében történik meg ezen nevezetes esemény földerítés« ha ugyan szívesek lesznek végig hallgatni. . . . Hát úgy volt az, hogy nemzetes és vitézlő Bezcrédj Gábor uram, uemes Esztergom városa kapitányának nagyon szép hajadon leánya volt. N'jin hivatkozom ugyan e tekintetben sem eleven tanúkra, sem pedig írott bál- referádákra, mert hiszen olyan régen volt, hogy az öreg anyám is tán csak rövid ruhát viselt még akkor, hanem, hogy szép lehetett, abból gyanítom, hogy nagyon szerelmes volt bele a losonczi városbirónak a fia, Dézsy István. Hogy hol szerette meg, hol nem, alig lehet kinyomozni, mert az igaz, hogy még akkor nagyon messze esett nemes Esztergom városától nemes Losonc városa, csakhogy az is igaz, hogy a szerelem már akkor is vasúton járt. Ha jól tudom, egy kicsit háborús világ is volt ebben az időben : királyné szép szemének néhány kiömlött könycsepjeért. Nagy jogezira. Valaha olcsóbban csináltuk: királynak kimondott kevély szaváért. Hanem iszeu ez nem tartozik ide, csupán annyiban, hogy a Bezerédj Ilona kezét «gy ármádiabeli dzsidás kapitány kérte meg az apjától, mikép illő, a háború utánra. Gábor úr odaadta nagy készséggel, mert a kapitány rangbeli ember, aztán akkoriban a „nagy királyné“ idejében az volt a hon ton, hogy uémet ember vegye «1 a magyart lányt. Előkerült, már hogyne került volna elő erre a bine Dézsy István a nászuagyjával egyetemben, de bizony csak hiába sírt, rítt a szép Ilonka, hiába mondott ékes dikeziót a gyerek mellett nemzetes és vitézlő Bajnak Pétéi uram, hogy így, hogy úgy, a íiunak szép i exusa, s vicenotárius lévén a megyénél, jó hivatala van, bizony kosár lett ajiuak a vége, a minthogy igaz is, mert egy négy lovon járó família csak bele nem mehet egy két lovon járóba. Mégis csak szörnyűség, hogy egy Bezerédj-leányra is nnir mi mindenféle ember meri szemét vetni ! Hát vissza is mentek, el sem dicse- kedték otthon, mi járatban voltak. Elaludt a dojog. Ha lehetetlen, hát lehetetlen. Még az érdekeltek sem beszéltek róla többé. Akkor még nem volt olyan fürge a pletyka. De a szerelem már akkor is fürge volt .r vir.iasztaui szeretett a halottjai fölött és usm egyszer támasztotta föl — egy lehelettel. Történt pedig, hogy a dzsidás kapitány hazatért a háborúból (a dzzidás kapitány rendesen haza szokott térni) s veszedelmesen közeledett az esküvő napja. Masamódok, frajlák hónapokon át varrták a fényes staffirnugot. Jaj csak sohase hímeznék ki azt a fehér csipkét! Menyasszony-fátyolnak szabták, szemfedőnek varrják . . . Tííszúrástól ujjuk bárcsak megdagadna, az a fehér fátyol, hogy el ne készülne . . . De bizony kész volt rajta az utolsó öltés is. Még csak egy éj volt az oltárigÉpen az az egy éj, melyen nyomtala- uúl eltűnt otthonról Bezerédj Ilona. Piczi lábnyomait a kerti homokban a szellő befútta, galagonya-bokrok, a mik széúiajoltak, hogy távozni hagyják, sugdostak maguk közt, de el nem árulták. Országútnak pora sem vallott. Ha a porral együtt fölkap a forgószél egy hófehér pehelyt, k i tudná azt megmondani, hová teszi le? A cselédleány ruháit szedte föl, hogy meg ne ismerjék; rövid perkáIszoknyát, piros csizmát, rámásat, olajos kendőt a fejére. Hosszú ébenhaját egy varkocsra fonta s vérpiros pántlikát közéje. Illett neki felségese u. A mint az országúti a kiért, egyedül találta magát az éjszakában s a bő csizma olyan kísértetiesen kopogott, csikorgott . . . Az a gyűrű pedig, a kapitány gyűrűje, úgy égette ujját, mint a parázstűz. Lehúzta, s odadobta a bozót közé. Csak valami csóka találná meg, az tán örülne neki. De most merre menjen? Az utat se tudja. Az utat ? Miféle utat ? Hát az utat oda, amerre ő lakik. Nem uera, oda nem megy, azért sem odamegy, hanem csak arrafelé. Elindult sebesen,futva — de csakhamar kifáradt. Kis lábait feltörte a szattyáu-cziz- raa. Odaült a garád szélére pihenni és gondolkozni, hogy mi lesz most már ő belőle? S addig-addig gondolkozott, mig egyszer csak elaludt a garábbau. A buja fű volt a párnája s a mezei virágok, amint a hajnali szellő megmozgatta, czirogatták szelíden. A kórók, bogáncsok árnyékok tartottak neki s irigyen eltakarták. Ez jó bizony, hogy eltakarták, mert déltájban, mikor még ő mindig aludt, arra lovagolt a sebes staféta, levelet vitt a vármegyének Szügybe, hogyha egy ilyen és ilyen öltözetű paraszt leányzó az azonnal tisztes rabságra ej tessék s addig) au őriztessek Esztergom város költségére, migleu Bezerédj Gábor uram ő kigyelme híradással lészeu. S ilyen staféta ment egyszerre mindenüvé. Aruenyi csatlós csak volt, mind lóra ült ma reggel Esztergomba. Pedig elég lett volna ez az egy is, a futár, a vármegye foglya lett a szép paraszt- leáuy.^ Épen ebben a tájban esett az a nevezetes dolog, hogy (amint azt már megírtam egyebütt) egyetlen rabja sem volt a megyének, úgy kipusztitotta Őket nemzetes Gerge István uram, de mivelhogy az volt a statútum : a rabok tartoznak söpörni a megyeházat, hát hogy az épület mégse maradjon rondán a viczispán készpénzen fogadott egy szál rabot, s aztán, nehogy valamiképen fölmondjon, úgy lekenyerezték, hogy nem birt vele senki, belekötött az még a várnagyba is, nemzetes Demes Ferencz uramba. És azt bizony el kellett tűrni szépen, mert várnagyot kap a nemes vármegye egy fityentésre, de rabot ... az egy kicsit nehezebben megy. A fogott rab, aki ott pipázott az am- bituson és szidta, a rósz kosztot, a féltékenység bizouyos nemével tekintett az uj rabra, mikor a pandúrok a szolgabirö ur elé vezették. Maga a szolga kiró pedig amint meglátta, elfelejté fölvenni a komoly „ex offo“ ábrázatot, hanem hirtelen odú- kapott a bajuszához, hogy megpüdörje. Szép volt, nagyon szép volt a kis fruska, azokkal a tüzes, fekete szemekkel s azzal az üde, fehér arczczal. Sehogy sem lehetett ezt a dolgot valami nagyon konolyan venni. A szolgabiró mosolygott, a büszke czi- merek is mosolyogtak a falakon, a két kopott fejű oroszlán, mely a pajzsot tartja, mintha még jobban kitátotta volna a száját, a főispánok mogorva arczképein a napsugarak nevettek pajkosan csuka leány zokogott. csendesen és nem akart felel ú semmi kérdésre, sem a nevét nem mondta, sem azt, hogy miért üldözik. Hanem hát az nem is valami nagyon szükséges, iszeu majd tudni fogja azt Bezerédj Gábor uram, aki elfogatta. Értesítették már, holnap délre, ha siet. megjöhet a lovas drabaut a válaszszák Addig is átadták a leányt a várnagynak, csukássá be a legtisztességesebb czellába és adjon neki ennivalót. Volt öröme Demes uramnak, egészen neki lágyult. Hogy is ne! Mikor most egy valóságos rabja vau, az igaz, hogy az is tulajdonképen az Esztergom városáé, de mégis igazi, valóságos ; aztán milyen takaros, az isten is arra teremtette, hogy a vármegyeház udvarát seperje s £most már el lehet csapni azt a részeges gazembert, a fogadott rabot. Meg is hagyta a kapuőröknek, hogyha a fogadott rab, mint rendesen, ez éjjel is ki találna maradni a Levelei Békához“ czim- zett átellenes csapszékben, hát be ne ereszszék, akármint döröroböznék is a kapun. Azután föllármázta az egész megyeházat, sorba beuyitogatott a hivatalszobákba : — Rabunk van, gyerek ! Egy madonna ! Ha mérget kevert-e lopott-e, rabolt-e, wem tudom, annyi bizonyos, hogy az ábrázata nagy segítség az ördögnek. De már azt megnézzétek, he ! Be lehet látni a rostélyos ablakon. Nem kérették magukat a fiuk sokáig. Dézsy István plane ott is maradt: az őr legalább azt jelentette a várnagy urnák, hogy a tekintetes aljegyző ur kinyittatta magának a börtönajtót s most ott diskurál a leáuynyal.-- Úgy he ! Ejnye fikom, tikom . . . Amely vászonszemélyre én kimondom hogy szép, hát abban ugyan még a püspök sem tehet diffikultást. Az öreg urnák kedvencze volt Dézsy- Türelmetlenül várta visszatértét, föl s alá sétálgatva az udvaron. — Te vagy Pista? lcérdé az esti szürkületben a börtönök felől közeledő sugár alaktól. — Éu vagyok, Feri bácsi, felelte az reszkető hangon. — Hehehe kópé ! No hát, mit szólasz hozzá? Jó falat ugye? De nini, hiszen te egészen föl vagy izgatva. — Csinos, veté oda Dézsy fojtott hangon, karját a várnagyéba fűzve. — Ej, ej gyerek ! Eddig rá sem lte- deritettél a fehér népre. Kezdjük ugye felejteni Ilonkát. . . . gondolom Ilonkának hívják . . . — Ühüra. — Persze hogy ühtim. Persze hogy persze. Ámbátor ha alaposan meggondoljuk, de egyébiránt is nem különüen voltam a szerelmeimmel magam sem. — Egy nagy kérésem lenne, Feri bácsi. — Nos ? — De nagyon nagy . . . aztán meg némileg hivatalos. — Ha hivalos, akkor hivatalosan intézzük el. — Adja ki nekem ma éjszakára azt a leányt. — A leányt ? Azt a leányt ? Az öreg Demes szájából még a tajtékpipa is kiesett arra a kívánságra, ölj au jóizü nevetésre fakadt. Harsogott bele az egész udvar. — Azt a parasztleányt;? Hát nnir kicsináltad vele ? Ejnye fikom, fikom! Hát olyan hamar ráállt? Ejnye kópé, kópé! Persze hogy persze. Hanem hát hová gondolsz az istenért ? Hiszen csak oda nem adhatom a vármegye rabját — azután méla- busán hozzátette — mindjárt az első napon. — De mikor én magara is a vármegye embere vagyok, bátyám. — Iszeu az is igaz, persze hogy az is igaz. — Aztán meg hazahozom holnap. — Iszen igaz, igaz . . . dörmögé az öreg elgondolkodva ... de tudod öcsém, én nagyon pedaus, pontos tisztviselő vagyuk— Tudom bátyám, tudom, de . . . — Szeretem a rendet s a világértsem engedném meg, hogy . • . Dézsy elsötétült arczczal sóhajtott föl. — Hogy én rólam azt liireszteljék, könnyel miien viszem a vármegye dolgait. A megtestesült szigor áll előtted, édes öcsém, hát ne is vedd rósz néven . . . — Nem is veszem — dadogá István szórakozottan. — Ne vedd, mondom, rósz néven, ha egy kis Írást veszek tőled a leányról, . . . tudod a forma végett. Dézsy Pista majd elrikkantotta magát örömében erre a inentegetődzésre. — Gyere be a szobámba, ird meg ott a nyugtatványl, hogy átvetted. A mikor aztán visszahozod, ne félj, átszolgáltatom az Írásodat. Forma biz ez az egész, de ha már egyszer ilyeu vagyok. S még sincs irántam elösmeré-s a vármegyénél. Szóról szóra ekkép történt. így vitte ki szép szerével a fogságból Bezerédj Ilonát Dézsy István. Vissza sem is hozta többé. Még az éjjel útra keltek a Szepességbe, harmadnapra már meg is esküdtek ott valahol. Hogy’ ira másnap ott termett nagy sebbel-lobbal tekintetes Bezerédj Gábor uram, meg a dzsidás kapitány a leányért, az öreg Demes bácsi megértvén kívánságukat, nagy lelki nyualómmal bólintott a fejével, mondván, hogy a dolog egészen rendbeu vagyon. A rab ugyanis uracs meg a maga valódiságában, hanem a hiteles quétanczia róla, azott vau a fiókban. Ha a vicze-jegyző ustalántán elsikkasztotta volna a rábízott tárgyat, hát arról ö nem tehet. Arra megint egészen más a forma. Gondolom történt is valami: Dézsyt, úgy rémlik előttem, tiszti kereset alá vonták, sőt föl is függesztették sikkasztás miatt. Meglesz ott arról valahol a jegyzőkönyv . . . talán fönt a legfelső polezon — csak tessék átl utatui! Mikszáth Kálmán. legnagyobb szétküldési üzlet. En-gros árakou ajánlja áruit Hamburgból postán portomentesen ingyen csomagolással utánvét mellett., 5 ki lös csomagokban. 21. sz. Mocca valódi arábiai 7 frt. 10 kr. 22. Menado igen nemes 6 „ 50 „ 24. java 1. sarga és nemes 5 „ — .. 30. Cuba zöld erős 5 „ 27. Gyöngy-Mocca igen kialós 5 „ -„ 3 2- Java il. sárga 4 „ 40 „ 25. Santos jó zamatú 4 „ 5 33. Domingo kiadós 3 „ 90 7» 34. Rio erőteljes tiszta 0 •3 „ 70 „ Thea fél kilo 75 Ur- tói 5 frt 50-ig. Orosz korona szardínia 5 kilós hói dó 1 frt 75 kr. Direct szétküldés, pontos és lelkiismeretes szolgálat. — Árjegyzékek Kávé. thea, és vanifliáról valamint kis posta minták kívánatra bérmentve szétküldetnek. Kérjük megrendeléseit és ajánljuk magunkat FUNKE &. KORNBERG Hamburg. A vízivárosi fő-utezai 26. számú ház földszinti lakrésze, mely 4 szoba és 1 konyhából áll, — továbbá a vízivárosi Szent-János-üt- czában levő 38. sz. egész lakház Szt-Györgynapjától kezdve bérbeadható. A feltételek iránt értesítést ad a tulajdonos Sándor Anna. Szent-György mezőváros tulajdonához tartozó, úgynevezett dédai csárda épület, a bormérési joggal 3 évre, azaz 1882. évi Szent-György naptól kezdve egész 1885. évi Szent-György napjáig haszonbérbe adatik, a bárleni szándékozók jelentsék magokat a községi elöljáróságnál.
