Esztergom és Vidéke, 1881

1881 / 20. szám

egy is elég arra, hogy soha boldoggá ne le­gyen. Ha most már szüleinek anyagi helyzete az intézeti kényelmes, megszokott helyzethez hasonlót képes neki nyújtani, akkor folytatja az intézetben megkezdett szerelmes levelezé­seit ; ha pedig anyagilag helyzete a szülei háznál rosszabb akkor a legszerencsétlenebb teremtés az említett lelki tulajdonok mellett. Bármelyikük is azonban férjhez meneteléig a legény bolondjává válik, a jó partidét hajliasszák, hiúságuknak élnek, nőtársaikat ru­hájuk után méregetik, korosodó szüleik iránt szívtelenek, kíméletlenek, zsarnokai a háznak. Es ha azután, sem egy csábitó kalandor kar­jaiba, sem a Dunába nem vetette magát, ha­nem sikerült neki egy férfit férjül megvásá­rolni, akkor kezdődik el az élet sanyarusága mindkettejükre nézve. A házas élet szeretetve méltósága alig terjed túl a mézes heteken. I A nő nem ismeri azt az örömöt, mit tesz az fáradt férjének kedvencz ételét sajátkezűi eg készíteni el, nem tud férje természetéhez si- I múlni, makranezos, hiú, tetszelgő, divatbáb, férje örömei érintetlen hagyják, gyermekét a külön szobából csak akkor kivánja látni ha unja magát. Természetesen ily nő erkölcsi oldala nem erősebb azon festéknél, mely arczára alkal­mas s erénye sem tartósak!) annál. Hogy az ily nők aztán a hazának, a tár­sadalomnak mily nemzedéket nevelnek, látjuk a sok hivatal haj húszé üresfej ü szolgasereg­ben, látjuk ezt a sok sikkasztás és öngyil­kosságban, látjuk ezt a sok válóper tárgya­lásában. Hja! A Grrachusok anyja meghalt, s Cor- néliának nem születtek leányai! Szabó Titus. Levelek egy vidéki nőhöz. — Az országos nőipar-kiállitás érdekében. — I Igaza van önnek abban, bogy ha a főváros­ban tartunk e tliémáról fölolvasásokat vagy elő­adásokat, abból csak csak a fővárosiak nyerhetnek tájékozást. Szívesen megtenném, hogy önökhöz is leránduljak s szerény tehetségemhez és igénytelen felfogásomhoz képest tájékozzam önöket a kiálitás- bau való részvétel iránt. Higyje meg azonban ked­ves barátném, ez a sok időrabló le- és felrándulás az anyira igénybevett emberek részéről végteleu nagy áldozat. Hiszen elmondhatjuk nézeteinket, ja­I vaslataiuknt ezen utón is, mely Edison hozzájáru- ! lása nélkül is régóta képezi az egymástól távol la- j kők telefonját. Ismételem tehát, hogy a kiállítást három fő- ] részre osztom. A keresők, illetőleg iparosnők kiál- ' lítására, az iskolák és nvilváuos intézetek és végül ■ j azon nők-kézi munkájának csoportjára, kik végre | is csak mint a család tagjai, házi szorgalomból i vagy szükségből (hogy ne kelljen a „ műkedvtdés- i bol“ szót használnom, mivel a nők házi munkával sohasem foglalkozhatnak mfíkedvelésbe)3) készítenek különféle kézi munkákat. E három főcsoport szerint kell a kiállítás érdekességének és értékének nyil­vánulni. Ha mindenekelőtt az első csoportra térünk ! lehetetlen nem utalni már most is azon örvendetes eredményre, melyet a nők munkaképesítésének elő­mozdítása körül hazánkban is tapasztalunk. Gyárak­ban, kézinűiparágakban, a házi iparban, sőt a mű- iparban is találkozunk a nő áldásos és szükséges működésével. Hangsúlyozom „szükséges“ működésé­vel. Mert asszonyom — szükséges a nő ipari fog­lalkozása és keresőképességének fokozása két kima­gasló szempontból. Az első az általános, társadal­mi és gazdasági szempont, melynél fogva munka­erők gyarapítását és kiaknázását követelnünk és előmozdítanunk kell. Ennek lehet tudományos fon­tosságot és színezetet is adui. Hanem önök, höl­gyeim, a rideg tudományos irányt jobban szeretik hozzáférhető népszerű alakban látni. Kár volna te­hát az elmélet magas vesszőparipájára felkapnom, mikor a legegyszerűbb magyarázatot is lehet adui e fontosságnak, Ön asszonyom, vásárlásainál például, ha két egyenlő árúval áll szemnen, melyek közül az egyik drágább, a másik olcsóbb, mindenesetre I ez utóbbit választja, mely teljesen megfelel ama | ezéluak, melyre használni akarja. így a gazdaság is. Ezer és ezer foglalkozási ág vau, melyben a női munka ugyanazon szolgálatot teszi, mint a fér­fimunkaerő. S emellett a női munkaerő olcsóbb s elég jó, a gazdasági fejlődésre tehát valóságos nye­reség áriunk bevonása és kinknázliatása. Mert az ily olcsóbb munkaerő által milliónyi megtakarításo­kat hozunk a termelésbe, s mihelyt valamely árú­nak termelése előnyösebben és olcsóbban eszközöl­hető, annak közvetlen hasznát maga a nagy fo­gyasztó közönség élvezi első sorbau. íme, asszo­nyom, a társadalom haszna a női munká­ból. De menjünk tovább. Számos foglalkozási ág van, melyben a nők munkája nemcsak „szükséges“, hanem „nélkülözhetetlen“. A nőnek finom tapin­tata, ízlése, kitartása és türelme oly tulajdonságok, melyeket sok iparágban a férfi nem pótolhat. Pél­dául a mtíhimzés, a csipkekészités, a női ruha-pi- pereczikkek készítése, mind oly foglalkozások, me­lyekben a nő sajátos egyéni ízlését, sőt alakitó ké­pességét a férfimunkaerő pótolni nem tudná. íme tehát még egy tekintet, mely okvetlenül nélkillöz- hetlenné teszi a női munkát. S végre, hogy hosszan ne térjek ki, nem szükséges-e a női munka ma­gának a nőnek érdekében? A kik kénytelenek a maguk vagy hozzátartozóik föntartásának biztosítá­sa érdekében két kezük munkájával dolgozni, hogy a háztartás kormányzata meg ne akadjon, azoknak szolgálatot tesz a társadalom, ha számukra oly fo­vaíó~döczögését kocsinknak, melybe három izrea- lita polgártárs, meg egy termetes asszonyság közé voltunk bepréselve. Pélig megfagyva s agyourázva érkeztünk be a prímások székvárosába, honnan útnak indultunk Béla felé. Útközben gondolataim rendeztem, az elmon­dandó beszédhez, de istentelenül élezelő két uti- társam mindig épen legszebb gondolataimat za- i varta el. Végre előttünk állt az ódon kastély, s kocsink a sötét boltivek alá gördült be. Alig ugráltunk le kocsinkról, már is egy cso­mó ingyenélő inas forgolódott körülöttünk s ator- náczok hosszú során át az udvarmester parancsára a „zöld szobába“ vezetett bennünket, mely jótékony meleget árasztó kályhájával, mintha csak a mi hi­degtől elgémberedett tagjainkra várt volna. Itt szedtük rendbe öltözeteinket s vártuk mig a báró ebédjét elvégzi, mely után, mint az udvar­mester jelenté „kész leend ő méltósága a fővárosi ifjúság küldötségét elfogadni. Csend Ion, s én egy kényelmes zsöllyébe dől­ve rendezőm napóleoni eszméimet. Végre jelenti az inas, hogy a báró fogad. Kebleink elszorultak. Az ajtó szárnyak fel­tárulnak, s mi megyünk a termek hosszú során át vezetőnk után. Az ajtónálló bekiáltja neveinket. Belépünk s előttünk áíl a báró, Íróasztalára támaszkodva mél­tóságteljes állásban. Mi is állásba helyezkedünk ;S én raegilletődve kezdem el dikciómat: „Eljöttünk hozzád nagy hazafi a nemzet ifjúsága nevében stb. stb. — — Elérzékeuyiilés, meghatottság könnyei a szemekben, s még a hátul álló udvarmester ar- czán is az elérzékeuyülés jeleit látszanak a nagy szavak hallatára. A báró válaszolni kezd : ,,Jó helyre jöttek uraim, mindent megfogok tenni, a mi tőlem telik, hogy a fogadtatás fényét emeljem stb. stb.“ Ezen örvendetesen liaugzó válaszra, felbáto­rodva foglalunk helyet báró ur körében, s belé bo­csátkozunk a magas politika tárgyalásába. Alkal­mas tárgyat nyújt a beszélgetésre, a kardot vivő ifjúság fogadtatása Konstantinápolyban. „Ugyan kedves uraim — kezdi bárónk — mondják csak, milyen véleménnyel vannak a kül­földi lapok ifjaiuk törökországi útjáról, mert én itt falumban csak az „Egyetértést“ olvasom.“ E kérdésre elősoroljuk nemes bárónknak, — hogy a „L’ independance Belgue“ a ,,La XlX-e siede“ a ,,Tlie Times“ a ,.Standard“ s ,,Daily Telegraph“ mind helyeslik ifjúságunk kardvivő de- moustráczióját, de a muszka „Colos“ meg az olasz „Perseverauza“ s „11 diritto“ tajtékzanak mérgük­ben, — az igaz hogy egyikét se olvastuk, a fel­sorolt lapoknak, de hát nem azért lakik az ember Budapesten, hogy ily kérdések zavarba hozzák, — hisz annyit, forgolódunk az irólc és politikusok kö­rében, hogy nagyjából mindenről értesítve vagyunk. Látva tehát a nemes bárót hogy világirodal­mi jártassággal biró fiatulok ülnek körében, —egy nagyfontosságuuak ígérkező beszédhez kezdett, — melyben volt szó függetlenségi harczunkról, Sebas­topol ostromáról, Kőuiggrátzről, Dunai várakról, Szerbia s Bulgáriáról, Suezi csatornáról, Nílusi ön­tözési rendszerről, Angol flottáról, s még egy cso­mó hasonszeiű dolgokról. Ajtatos figyelemmel hallgattuk s lestük a vé­gét, hogy mi sül ki tulajdonlapén e hangzatos be­szédből, midőn végre e szavakkal zárja be bárónk az öt világrészben kalandozott beszédet: „örven­dek uraim, hogy, sikerült Önökkel megértetnem a keleti kérdés lényegét “ E nem várt bombasztikus befejezes hatását egy más arczán fürkésztük, de az arcz-izmok csak az elfojtott nevetés küzdelmét árulták el s szeren­csénkre zavarunkból az inas e szavai mentettek ki: „az ozsonna fel van hordva!“ — mely ütán bá­rónk jelt ad a felkelésre o szavakkal: ,,Menjünk lalkozási ágakat tesz hozzáférhetőkké, melyekhez boldogulni képesek. Hány szegény hivalnok, kisiparos, kiskeres­kedő család von, melyeknél a családfő nem kép>es annyit keresni, amennyi a család föntartásához szükséges. Ha már most a számos tagból álló csa- ( Iád leánygyermekei kezdettől fogva segítik a ház­tartás terheit viselni, ezzel egyrészt a család anyagi viszonyainak rendezéséhez hozzájárulnak, másrészt a snjafc jövőjük biztosítására is megtették az első lépést. Hát még azok, kik a sors tragikuma által vannak kényszerítve föntartásukról gondoskodni ? Ezekre nézve is áldás a munka, mely egyedüli biz­tos végmenedéküket képezheti a szomorú viszonyok közepette is. Vagy ha a fővárosban ezer és ezer no nem kézimunkája vagy értelmi ereje által ke­resné kenyerét, nem volnának-e ezek az emberek könyörületességére utalva? És a hol a könyörület megvonná tőlük a betévő falatot, iszonyú mértékben gyarapodnék a női proletáríátus és széles körben terjedne az erkölcsteleuedés. Miudkét esetben a társadalom volna hivatva a könyörületre szorulókat támogatni s a rossz útra tévedt nőket megmenteni a végleges elzülléstol. Tehát ismét közvetve a társadalomnak válik elő­nyére a női munkaképesség terjesztése, s minden intézkedés mely azt czélozza a társadalom legme­legebb fölkarolására méltó. Azért időztem a női munka szüksége mellett oly hosszasan, hogy országos nőiparkiállitálímk czóljait nagy fontosságukhoz méltó, kellő világítás­ban mutassam be. Kiállításunk legfőbb czélja kon­statálni, hogy hazánkban, mely iparágakban és mily sikerrel foglalkoznak már eddig a nők? Kikutatni: mely akadályok tolultak eddigelé valamely iparág­ban való jelentékenyebb térfoglalásuk elé, s mikép lehetne ez akadályokat leküzdeni. Utat nyitni eddig egészen új oly foglalkozásokhoz, melyekben a nő — egyéni alkotását, erejét és tehetségét mindig szem előtt tartva — ujtbb hálás tért találhatna, s gondoskodni arról, hogy a munkára utalt nők szá­mának folytonos gyarapodása folytán egyes nőiipar- ágak ne legyenek túlságosan elhalmozva, más szó­val, hogy a nők ne legyenek kénytelenek mindig a legközönségesebb iparokban egymásnak versenyt csi­nálni s existencziájukat megnehezíteni. Mindezt illetékes helyen teendő alkalmas ja­vaslatok által lehet leginkább elérni, vagy legalább is e kijelölt czélok elérésére az utat megnyitni s a kezdet nehézségeit leküzdeni. Czélja továbbá a ki­állításnak odatörekedni, hogy az előkelő világnak végre bemutassa: mit képesek a honi gyöngéd ke­zek mindazon ágakban előállítani, a melyekben szük­ségleteikéit számosán még ma is külföldről fedezik. Ha látják, hogy varrás, hímzés, virágkészités stb. nálunk a fejlettség oly magas fokán áll mint a kül­föld sok városában, bizonyára hatalmas lendületet sikerül biztositanunk a magyar nőiparnak — az en­nek támogatására hivatott közönség érdekbevonása által. És czélja a kiállításnak végre a munka iránt uralkodó előítéletet leküzdeni. Utat törni a munkának, a munka dicsőségé­nek a nők között, buzdítani és ösztönözni másokat is a munkálkodásra, mely ma már talán nem szé­uraim az ozsonnához, — bocsássanak meg, hogy csekély asszonyos kávéval s más édességekkel trac- tálorn, de miután sietnek, s nem akarják igénybe venni vendégszeretetemet estelire és éjjeli szállás­ra, csak ezt rögtönöztettem. Ez alatt helyet foglaláuk egy hosszú asztal egyik végén. A báró az asztalfőn, mi mellette. Kedélyesen beszélgetve a régi jó időkről fo­gyasztók az ozsonnát, melyet egy igen helyre ma­gyar ruhába öltözött parasztleány szolgált fel, mi­dőn egyszerre csak felém fordul a báró e szavak­kal: „kedves öcsém uram, azon a helyen, azon a széken a hol most ön ül, 80 év előtt Köss ut h Lajos ült!“ — Képzelhetik kedves olvasóim meny­nyire elfogódva éreztem magamat e szavak után. Az emlékek e felújítása egész szótlanokká tett bennünket s kiki gondolataival foglalkozik. Az ozsonna végeztével, körülvezetett szobái nak hosszú során a nemes báró, s a mennyire az idő rövidsége engedte sokat meg mutogatott. Említést érdemelmek a mytkologiai jelenete­ket ábrázoló falfreskók s az egyik terem szögleté­ben oszlopon álló carrarai márvány mellszobor, melyet e szavakkal mutatott be nekünk: „íme uraim, magamról sem feledkeztem meg. 4000 fo­rintomba vau !“ s körül forgatta, hogy élűiről is, hátulról is jól meg szemlélhessük s az élethűség felől véleményt mondjunk. „Izsó készité!“ Többet nem mondhattunk. Elég dicsérő maga a név ! Elérkezvéü ez alatt a távozás ideje, szives bucsuzás után a nánai fiakker helyett, — melyet a báró elküldetett, az ő négyes fogatára helyezked­tünk s szép reményekkel s ígéretekkel saturálva, küldetésünk sikere feletti örömünkben, hajtattunk be a sötét éjszakába. A jó lovak s gyors hajtás daczára, későu ér­keztünk a nánai indulóházba, mert a vonat ép ak­kor robogott ki a pályaudvarból Budapest fele, s igy kénytelenek voltunk Párkányba hajtatni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom