Esztergom és Vidéke, 1881
1881 / 18. szám
telmos, munkás nép ügyes keze által nyerhet kellő lendületet. Ma már nem elégedhetünk meg többé az emberi kéz puszta erejével, midőn más nemzetek a gépek vas karjaival pótolják a gyönge emberi erőt. Ezen különös technikai ügyességet nem csak az általános foglalkozás kívánja meg, hanem a nő házi foglalkozása is, mely az általános kenyérkereset módjával szoros kapcsolatban létezik. Világos dolog, hogy az egyes családok boldogságának és jólétének összege képezi a nemzet boldogságát és jóllétét. Hanem hogyan képzelhető a családi jólét oly háznál, hol az anyának, a háziasz- szonynak mind technikai, mint értelmi fejlettsége igen is primitiv állapotban sinlődik? Hogyan képes olyan nő a családfőt nemes tettekre, kitartásra, szorgalomra buzdítani, ki magasabb régiókba nem birja lelkét felszár- nyaltatni, hanem csupán csak az anyagiság- ban, családját dermesztő vágyak és az emberi becset, méltóságot csorbító ügyetlenségek tömkelegében botorkál ? Ilyen körülmények között a férfi ereje rendkívüli módon igénybe vétetik és elgyengittetik ; a család jóléte valódi boldogsága elköltözik. Kunosa Endre azt mondja, hogy ő nincsen azok pártján, kik nem csupán tudományos, — hanem férfias nevelést óhajtanak, s jövendő nejeikben mind meg annyi bölcselkedőt, természetbúvárt, csillagászt, szám- tudóst stb. óhajtanak ölelni; ő csak egyedül jó, okos, felvilágosodott leányokat és asszonyokat kivárnia tudni hazánkban; akkor már a boldogság és dicsőség messze fokához egy negyed úttal közelebb látná nemzetünket s egyes tagjait megelégedve, szerencsésen is. E szerint nálunk a nő szellemi és társadalmi érdeke már félszázad óta — és mi több, helyes irányban vajúdik. Igaz, hogy csekély azok száma, kik helyes ösvényen haladtak a nőérdek (e nőemanczipatió) elveinek hirdetésével, hanem azért a jó földbe esett mag nem enyészett el, noha nagyon is lassan képes erős gyökeret verni, azért idővel még is terebélyes fává növi ki magát, ha őszinte akaratunk van ezen ügyet nagyszerű fontosságához képest támogatni. Azt mindenki be fogja látni, hogy ma már nem lehet a nőnevelés — és nézetem szerint ez a tulajdonképeni nőemancipatió alapja — felett csak amúgy könnyedén, egy pár érv odavetésével átcsúszni, miután ezen kérdés fontos sociális kérdéssé vált; hanem szükséges azt a mai társadalom fokozódott igényeihez szabnunk, még pedig akként, hogy a czél könnyebb elérése végett a középet válaszszák. Azon unalmasságighangoztatott, elv, hogy a nők csak anyák-, háziasszonyok- vagy gazdaasszonyokká nevelendők, a természetnek valóságos csúfolódása; mire nézve Hasenbalg igen helyesen Írja: „Én nem határoznám el magam a nőnem nevelésének feladatát akként formulázni, — hogy a leány „csak“ azért neveltessék, miszerint egykor feleség, háziasz- szony és anya legyen ; ez a nőnevelésnek határát nemcsak szűk korlátok közé szorítani jelentené (mi által azon vigasztalhatlan és embertelen nézetre jutnánk, hogy minden leány, aki háziasszony-, feleség- és anyává nem lesz vagy önkénytesen vagy önkénytelenül téveszti el hivatását) : hanem, hogy az emberi nem egész felének emberi joga megszorittatnék, hogy ha a nőnevelést egyszerű szakképzéssé akarnék lealacsonyítani és ezáltal emberi jellegéből ki veik ő z te tn i. “ Ha ezen elv továbbá is minden mélyebb meggondolás nélkül hangoztatnék, elnémulna a nemes törekvésnek minden költőisége. Ezerszer sajnos dolog, hogy a magasabb, nemesebb nőnevelés ellenei nem veszik tekintetbe, miszerint a jelenkor viszonyai sok esetben a nők iránt nagyon is irgalmatlanok, mert nem csak, hogy megtagadják tőlük legtermészetesebb hivatásukat, rendeltetésüket, a családnak életadását, hanem sokszor még azon szomorú helyzetbe is juttatják őket, hogy alig képesek tisztességes utón önmagukat fentar- tani. Horváth József. Válasz fasoraink ügyében. Az Esztergomi Közlöny nagyon haragszik, hogy magamat vallottam a „fasoraink“ vezérszó alatt beküldött tudósítások írójának, és hogy haragjának kellő kifejezést adjon, replicál oly modor- bau, melyben nem követhetem őt. Vagy talán csak ízért' replicál oly modorban, hogy ha maradt még valaki, ki az ő „szokott udvariassága“ felől még nem volt elegendőleg meggyőződve, hogy annak bizonyítsa be, mikép ő ugyan másképen nem tud irnnj De most az E. ív. replicájának válaszához. Hogy az E. K. az én csekély nyelvismeretem tekintetében elnézéssel akar lenni irántam, az nagyon szép tőle, hanem egészen felesleges, mert annyit mégis tudok magyarul, hogy mindent megértsek, a mit az E. K. Írni tud; magyar írónak pedig soha sem tartottam magamat, tehát megelégszem az én csekély nyel vismeretemmel. Ellenben nagyon örülök rajta, hogy az E. K. valahára megengedi, hogy bizon a múlt tavaszkor kiültetett sorfák szépen megpusztultak, mert arról miudenki meggyőződést szerezhet magának. _______ j a megismerni. Oh de annál éberebb lelke vau. Annál jobban figyel reám odahaza. Sóim sehová se mehetek nélküle. Most itt az alkalom. Éu elmegyek hozzá. Meglátogatom az én betegemet. Ugy-e maga elkísér engem az én betegemhez. — Elkísérem. A következő percben kilopóztak, kocsiba ültek s az éj homályában egy mellékutcza alacsony háza előtt állapodtak meg. Az utczára nyíló ablakból halvány világosság özönlött ki. Bérczy a kocsiban maradt. Elza kilépett s halkan megzörgette az ablakot. Egy vén asszouy czammogott elé. Diinnyögve, jajgatva, mintha minden csontja kínjára lenne. *— Ki az ? Mit akarnak ? Mit háborgatnak ? —• Csak nyissa ki Erzsók asszony. — Jaj maga az nagyságos kisasszony ! Oh áldja meg a jó isten. Nyitom én már, nyitom bi- zouy. Kezét csókolom jó nagyságos kisasszony. A szép Elza egy sikátoron keresztül az ő betege szobájába lépett. Szomorú egy kép tárult eléje. A hófehérre meszelt egyszerű kis szoba minden bútordarabja szerte szét szórva. A párnákon egy halálra vált ifjú feje, s vékony karjai pihentek. Előtte egy kis asz- taiou gyöngén világitó lámpa, gyógyszerek, könyvek és levelek. Kinos a zárda csöndje, a míg íny rejtélye mikor a nagy világ fényéből egyszerre belépünk. Az ifjú fölvetette tekintetét. Nagy fekete szemei mosolyra váltak, lázas ajkai suttogtak valamit, s karjait hevesen fölemelte. Elza reszkető kezekkel ragadta meg a szép haldokló csontra aszott viasz sárga kezeit. És szenvedélyesen rebegte : — Látod én eljöttem te hozzád . . , i — Oh milyen szép vagy jó Elzám. Oh milyen j áldott vagy jó Elzám. — Hoztam neked virágot. Hóvirágot a tél és tavasz virágát. Fehér az mint a hó s tiszta, mint az én szerelmem. Kínos köhögés fogta el a beteget. A sápadt arcz kékre vált, görcsös hörgés tört ki kebléből és sokáig nem jutott szóhoz. Bágyadtan nyúlt a virág után s ajkához emelte. — Elzám, édes Elzám a te virágod nem fog elhervadni. Majd magam locsolóm meg mindennap. Hogy miudig csak rád emlékeztessen. A leányka szemében könyek csillogtak.— — Ne sírj, éu nem halok meg. Igazságtalan lenne hozzám az ég, ha megfosztana a te menyországodtól. Hidd el Elzám, szemlátomást gyógyulok. A beteg újra kiuos hörgésbe tört ki s elvesztette eszméletét. Elza odahajolt hozzá, megcsókolta homlokát, azután megtörülte szemeit. Erzsók asszony a szobába tért. Nyugodtan lépett a a beteg ágyához. A lemondás keserű mosolyával mondá : — így tesz ám minden órában nagyságos kisasszony, mert nagyon gyenge. Most meg az öröm is hozzásegített. Majd visszaszólítom, csak maga menjen el nagyságos kisasszony. Istenem milyen erősen tartja azt a hóvirágot . . . Elza a kocsiba lépett. A következő órában 1 megint a báli teremben jelent meg. A jó türelmes • Zsuli néne épen nem vette észre eltűnését. A kik nem látták, azok kilenczvenkilencz más okot kovácsoltak. Legtöbben toilettc-kérdésnek vették elmaradását. Egy kis csipke foszlós. Megint bűbájosán mosolyogva tánczolt. Csak Hogy az E. K. azt nem hiszi, hogy a szol- gabiró ur minden facsonkitásra 10 kr. bírságot szabott ki, azt nagyon sajnálom az „gnstus“ dolga. Múltkori állításomat, hogy t. i. a szolgabiró azt nekern^ maga mondta, egész terjedelemben fenntartom, és azzal hizelgek magamnak, hogy a nagy közönség előtt annyi hitelem van, hogy az én állításomnak az E. K. czáíolásának daczára is igazat ad. Nagyon le vagyok kötelezve az E. K. muni- ficenfiájának, mely által nekem egy százholdas táblát valamelyik megyei út mellett tulajdonit; de sajnálom, hogy nekem egy oly tábláról semmi tudomásom nincs; de meg lehet győződve az E. K. hogy ebben az esetben, nem várnám be, mig nekem parancsolnának, hogy az utszélét fákkal Intessem ki, hanem azt magam szántából megfenném. Erre nézve invitálom az E.K., igyen tisztelt szerkesztőjét, tessék az én Szárítási pusztámat megnézni, mely nem száz, hanem százhetven holdból áll, és mely nem megyei ut, hanem egy dűlő ut, az úgynevezett határút mellett fekszik, és hol senki sem parancsolta meg nekem, hogy ezen ut mellett fákat ültessek, és azt fogja tapasztalni az igen tisztelt szerkesztő ur, hogy nem csak az ut mellett mindenütt részint sorfák, részint egész spalie- rok vannak kiültetve; hanem hogy mig azok a földeket minden b o ko r nélkül kaptam meg, most 25 hold, teliát körülbelül 15°0 az egész birtokomnak részint gyümölcs — részint erdei fákkal van kiültetve, úgy hogy abból a „kiiiltettetett fák“-ból mögt már 10 év óta kilencz béresemnek a couventioná- lis fát, és saját házamnak szükséges tűzi fáját kapom meg. Tehát szívesen elvállalom a neheztelt 5 frt. birs égőt, mert meg vagyok győződve, hogy azt ellenem alkalmazni so.ia ok nem volna. A mi végtére az E. K. amaz állítását illeti, hogy az nem mérvadó, a mit más országok csínéinak, az sem állhat meg. A „jót“ mindig jóutánozni, és csak úgy lehet szó „előmenetelről“, ha az ember minden „jót“, amit akar hol talál, utánozni iparkodik. A ki pedig nem lép előre, az — vissza hanyatlik ;régi axióma. Valamit majd elfelejtettem volna az E. K. replicéjából. T. i. azt hogy az E. K. az én tudományommal foglalkozik. Az pedig nagyon kár volt mert én soha sem arrogáltam magamnak tudományt; tehát nincs is helye a felett élczelődni. De biztosítom az E. K. igen tisztelt szerkesztőjét, hogy az ő tudományával azért csak még sem cserélek. Mogyorós 1881. febr. hó 23. Brzorád Rezső. Hírek. — Főispánunk beavatása márczius 28-án fog megtörténni. Az ünnepélyességek programmja már eddigelé is sok nevezetes momentumot fog nyújtani. Nógrád és Hont főispánjai küldöttségekkel fogják Majláth Györgyöt üdvözölni. Megyei tisztikarunkban sokau a mellett érvelnek, hogy az összes tisztikar diszmagyarbau vagy legalább nemzeti viseletben vegyen részt az ünnepélyességekben. A megyeház nagy termében hatvan személyre disztbéd- del fogják berekeszteni a beavatás ünnepét. _____— Megyei közgyűlés. F. hó nyolezadikán, B érczy tudta, mennyi világcsalás, meuuyi hazugság, mennyi ámítás zománcza volt az a hóditó mosoly. Hajnalig tartott a vigalom. Zsuli néue igen jól érezte magát. A punsch igen kellemesen hatott idegeire s nagyon nyájassá változtatta. Elza kedve egyszerre csak elmaradt. Révedező szemeit Bérczyre vetette Reszkető hangon kérdező: — Hallja a lélekharangot? Oh ha az én betegemnek szól! Jó Bérczy ur menjen tudja meg kérem. Bérczy eltávozott. Szomorúan tért vissza. — Meghalt — rebegé részvéttel. Megrezzeut, szivéhez kapott, kétségbeesve tekintett táuczosára, de köuyeit elhazudta. — Menjünk haza jó néném, —• mondá a vi- galmas aggleánynak. — Minek mennénk galambom, mikor még senkise mozdul. De mi bajod vau Elza ? Sápadt vagy, homályosak a szemeid. Miért reszket a kezed ? Megzendiilt a kivilágos csárdás. Eszeveszetten járták. Elza a legelső táuczosuak elfogadta a karját s mosolyogva válaszoló aggodalmas néujéuek, — Semmi bajom sincsen édes Zsuli uéue. És bűbájos mosolylyal hazudott, hódító kedvvel csalt, csengő kaczajjal ámított. Zsuli néne megnyugodott. Mennyit lehet eltemetni a szívbe s mennyit lehet meghazudtolni a világ előtt felhőtlen homlokai s mosolygó szemekkel egy olyan ünnepelt leánynak, a milyen a kis Elza volt. Kőrösy László.
