Esztergom és Vidéke, 1881
1881 / 86. szám
Csütörtök, 1881. október 27-éíi f Esztergom 111, évfolyam 86. szám. Városi és megyei érdekeink közlönye. Előfizetési ái a : egész évre..........................................Ö frt. — kr* fél évre...............................................3 „ — , évnegyedre..........................................1 „ 50 , Egyes szám: 6 kr. Az elolizefcé.si pénzek az „Esztergom és Vidéke* leiad6hiv;itálálioz Széchenyinél' 35. sz. intézenddk. Megjelenik : lieleiikint kétszer vasárnap és csütörtökön. Ny i hl ér petit somiként, 20 kr. "QKß Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez, jlvŐRIN CZ — UTCZA ^O. SZÁM ALÁ, intézendők. Kéziratokat nem adunk vissza. A mi nagy leányainkról. — Két levél. — Félve ragadom meg toliam midőn ez oly sokszor meghánytvefcett czimet írom szerény soraim fölé. Attól tartok, hogy szives olvasónőim ajkbigyesztve olvasatlanul vetik félre azon sorokat, melyek élére a mi „nagy leányainkról“ czim van illesztve. Hisz a hírlapok már annyiszor intették szépen és dorgálták őszintén a mi nagy leányainkat ; hisz erkölcs javító irók már oly sokszer gáncsoltak jó akaratú lag és tanácsoltak józanul a mi nagy leányainknak: hogy igazán nem csodálnám, sőt még rósz néven sem venném ha az olvasás fölötti gyanúm teljesedésbe menne. De azon kedves olvasónőimnek, kik szívesek voltak becses figyelmükkel megtisztelni, rögtön kijelentem, —- Fogy e soroknak épenséggel nem czélja dorgálni a mi nőinket, hanem tanácsolni azon Íróknak és inteni azon lapokat, a melyek csak az érem egyik oldalát veszik figyelembe és azután ezen egy oldalt leírják, lefestik és lerajzolják annyiszor és úgy, hogy maga ;az éremgyüjtő és kedvelő is megunja :már azon egy oldal olvasását, nem is ►említve föl azt, Fogy az éremmel még íkoránt sincs tisztáFan, és Fogy az érem tmásik lapjáról tudomása sincs. Ilyen ogy oldalú Ítéletet Fozott f?a minap is „a nagy lányokról“ czimú ^ezikkében egyik nagyobb lapunk — )egy ismert tárczairó tollából, a ki leáMessze van... Messze vau az én galambom, Messze túl a kéklő dombon, Mely a láthatáron távol Összeér az ég boltjával.-Mégis itt van . . . előttem itt, Hallom suttogó szavait, Látom szeme pillantását, Érzem szive dobbanását, Midőn ajka csőkot lehel S játszom hollófürteivei ! Jákófl. Sajátságos ismeretség. Karczolat. — Tetszik egy rózsa, szép fiatal ur ? Vegyen már egy rózsát ! — Szívesen piczikém ! Nem bánom az rgész kosarat, csak tudnám, hogy kinek ad- íiim. — Ki másnak, mind kedvesének. — Kedvesemnek? Hja, azt könnyű aondani. Hisz’ nincs nekem kedvesem ! — önnek ne kellene kedvese? S én zt higyjorn ? Egy szép fiatal embernek . . nyaink legnagyobb hibájául azt az iszonyatos bűnt tudta be, Fogy mihelyst megnőnek — reggeltől estig és folyton azon vannak, mindnyájan, Fogy félj Fez akarnak menni! Bocsánat! igen tisztelt uram, de szerény magam leányainknak ez — Ön szerint — oly nagy bűnét — csak is erényül tudhatom be nekik, Fa azt okkal :— móddal teszik. Hisz a nőnek az egyedüli s igaz hivatása Fogy férjhez menjen! Hisz a mi társadalmunkban épen a férj Fezmenés által lesz a dő annak tagjává és csak azután vállalhat aktiv szerepet eddigi passivitása után. Mert a mi nőink a legélesebb ellentétben állanak Dumas fils „les femmes qui tuent et les femmes qui votent“-jaival. A franezia nő csak addig szabad és csak addig nevezhető ónállónak mig hajadon ; mert Francziaországban a lovagiasság bölcsőjében és a szellem ez előhaladott köztársaságában a házasság úgynevezett rózsalánczai igazi lánczokká lesznek, a férjhez ment nők mind társadalmilag, mind jogilag elvesztik önállóságukat és azt a nőt, a kiben a franezia szellem legmagaszto- sa,bb ideálját dicsőíti, azt a franezia törvény rabszolgává alázza. A franezia nő ha feleséggé lesz — kevesebb joga van, miut férje ma született gyermekének ; a franezia férjes nőuok férje beleegyezése nélkül sem költenie, sem örökölni, sem váltót aláírnia nem szabad. De nálunk egész ellenkezőleg áll a dolog. Társadalmunkban a nő csak is férjo által nyeri meg önállóságát; nálunk a nő — mint feleség nyeri meg kiváló társadalmi jogát, melyért aztán reá is nagyszabású feladatok és szigorú köteleéségek háramlanak. Tehát csak akarjanak férjhez menni a mi „nagy leányaink !“ A nő a családi kör eszméjének belső képviselője. Mig a férj csak kívülről védi családját: mig a férfi csak külső fentartója, annak, addig a nő a családnak benső védszelleme, addig a nő a családi körön belül végtolen sok és széles munkakört talál és végez is. A családi élet és erkölcsnek vezérfonalát a nő tartja kezében, ő vezeti azt tova és ő szövi annak végét biztos és boldog talajra. Mint az áldás és béke védan- gyala sürög-forog ott a családi körben és csak a nőknél lelhető finom érzékkel derengeti a boldogság napját. — Azért épen semmi kifogásunk sem lehet az ellen, ha fiatal leányaink férjhez akarnak menni; de igenis kívánatos az, hogy ezt helyesen cselekedjék. Yigyázniok kell, nehogy ti férj utáni vadászatban a czélpont fölé lőjenek ; nemkülönben fölötte kívánatos az is, hogy mindig jól megfontolt lélek vezesse a heves érzelmektől netalán elragadott szivet. Többek között azt vetik szemükre fiatal leányainknak a társadalom rege- nátorai, hogy lelkűk kiművelése még mindig alanti fokon áll, általános tanulmányaik még mindig a felületesség jellegével bírnak. Ezen állítás is csak az érem egyik oldalát tünteti föl. Mert a mi nagy leányaink kiképzése a lehető legjobb utón halad. Eltekintve a születés és szellem arisztokraczia hölgyeinek nevelésétől, (melynek helyessége fölött, úgy hiszem, senki sincs ki pálezát törne), a középosztály legbuzgóbban működik. És e pontnál különösen ki költ emelnem tehetős zsidópolgártársainkat, kik leányaikat igazán müveit és valódi magyar honleányokká nevelik... A mi „nagy leányaink“ Iátköre ma már a legszélesebb, ismeretük a legsokoldalúbb. Fővárosi kitűnő felsőbb leány-iskolánk a legbiztosabb és leg- ügyelőbb kézzel egyengeti a talajt, melyen később az onnan kikerült leányka szülőinek gendos nevelése, lel- kiösmeretes tanító vezetése és sírját általános műveltségre vágyó lelke vezeti. — A nyilvános gyűlések és felolvasások hallgató közönségében jó részt tesz ma már fővárosi hölgy közönségünk szép száma is, és nem is ritka ma már az eset, hogy a felolvasó asztalról női kecses ajkakról hallhatjuk az édes hangokat. Hogy a házai irodalmat mily mértékben ápolják hölgyeink, arra talán elég rá utalnunk a Kisfaludy és Petőfi társaság felolvasó üléseinek nagy számú hölgyközönségére és a hazai szépirodalmi lapok nagyszámú előfizetőnőire, de hogy a világiroda— Ha például te lennél kedvesem . . — Köszönöm e szerencsét — de nekem már van! —• No látod ! Hisz’ ez az én szerencsétlenségem. A hová csak bekopogtatok, mindenütt későn jövök. Mindenki el vau foglalva s éu tovább mehetek. A szerelemmel ép úgy járok mint a táncznál: — Szabad kérnem Nagysád ? — Köszönöm de már el vagyok foglalva! — vagy : Köszönöm, de nem tánczolok! Vagy : — Köszönöm elvagyok fáradva! — Ha aztán véletlenül mégis akad egy nő ki nincs még elfoglalva, elfáradva s tánezolui szeretne, akkor a zenekar mindenesetre négyest játszik s nekem nincs párom! így megy az mindég! A kicsike hangosan felkaczagott. Nem is gondoltam volna hogy e hangocskában annyi ezüst rejlik. — Kicsoda a te szeretőd ? — kérdem tőle. — Piuczér Feri a neve s nagyon szeretem. De gondolkozzék csak, hogy kinek ajándékozhatná e rózsát. Nézze, csak mily szép! — Éppen azon gondolkozom : itt átel- leuben egy öreg néném lakik, kinek máj d . — Nincs kifogásom öreg néuje ellen, de az én rózsáimból nem kap ! — szólt a kis virágárus leányka közbe. — Egy igen szép fiatal nőnek adja de másnak ne ! Mondok valamit önnek — folytatá rövid meggondolás után — e szép rózsákból kötök majd egy virágcsokrot, s abba tegyen egy kis levélkét, melyben holnapra találat ad, s adja majd W. elsq erre mono szép leánykának át. — Megbolondultál ? Azt hiszed hogy én ilyesmit tehetek? — A kis leány ismét hangosan felkaczagott. — S azt hiszed, hogy egy becsületes leány . . . Ismét kezdett a kis leány felkaczagni. — De jó uram, miért ne fogadná el ? Minden módon szerezhet az ember magának ismeretséget. —• Kicsiségedre s korodra nézve úgy látszik már nagyon gyakorolt vagy. Hány éves múltál ? — Tizenhat, ha megengedi! Kicsiségem pedig — Feri szájáig érek. s az azt hiszem elég magas. — Nézze csak meg az ember ! De valóban nekem nincs annyi bátorságom ! Az első erre menuő nőnek — A virágárus leányka nevetett. — Nincs bátorsága ? Teszek hát Önnek még egy ajánlatot. írja meg a levélkét s én majd átadom a csokorral együtt az ön által megjelölt nőnek — ! akarja ? — Valóban nem tudom — Isten nevében ! De megfogod látni hogy roszra fordul a dolog! Kösd meg a csokrot, s én addig majd megírom a levélkét! A kicsike el kezdé a csokrot kötni, folyton nevetve s rám pillantva. Jegyzőkönyvemből kitéptem egy lapot s a gázlámpa alatt a következő sonokat írtam. „Kedves kisasszonyom! Szabad kérnem, holnap délután három órakor út, Éyzspbettévi sétatéren megjelenésre. Sok mondani valóm van. Imádója“. Mig éu e sorokat — nem kevésbé csodálkozva saját vakmerőségemen — Írtam, kész volt a virágcsokor. Gyönyörű szép volt. — így, s most tegye e levélkét a csokor közepibe. Jól van! S most vigyázon s jelölje meg nekem azt a nőt a ki önnek tetszik. — Inkább távolabb szeretnék menüi. Ismét felkaczagott a hamis kis leány. — Melletem maradjou s vigyázzon! E perezben közeledett egy csinos nő a ki nekem igen meg tetszett. — Annak adja át! — mondám határozottan. — Ó nem! — szólt a kis virágárus leány — ez nem kapja e szép csokrot! Hisz nem ismeri ? — Nem én! valóban nem ismerem, tán te ismered ? Figyeljen rá merre megy, azutáu ön is ösmerni fogja. — A zeneterembe. — Jelent ez valamit ? Most az egyszer a kicsike nem nevetett. Komolyan rám tekintett s raondá — Nem ismeri azt a helyiséget ? — Látom, hogy nekem kell majd az ön számára választani ; ne féljen semmit! Hanem aztán nézze meg jól azt a nőt, hogy holnap ráismerhessen! Vártunk hosszabb ideig. Több nő ment már mehettünk el, annélkül, hogy u kis leáuy egyiknek a csokrot átadta volna. Valóban nagyon válogatós volt —saját érdekemben.De én inkább a dolog végét szerettem volna látni, mert reám nézve megvallom nem valami kedves jelenés volt.
