Esztergom és Vidéke, 1881
1881 / 60. szám
Esztergom, 111, évfolyatfr. 60. szám. Csütörtök 1881- juiius 28-án. r es Városi és megyei érdekeink közlönye. ÜKÉ Előfizetés* ára : egész évre ....................................................t> fit. — ki*. f él évre...............................................3 , — „ évnegyedre.........................................1 „ 50 „ E gyes szám: 6 kr. Az előfizetési pénzek az „Esztergom és Vidéke“ kiadóhivatalához Széehenyi-tér 35. sz. intézendő!;. .Megjelenik : lie te tiki iit kétszer vasárnap és csütörtökön. Nyiltlór petit soronként 20 kr. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltéinek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez, J^ŐRINCZ-UTCZA ^O. SZÁM ALÁ, intézendőlc. Kéziratokat nem adunk vissza. Kard és toll Néhány nap előtt a helybeli kato nai helyőrség egyik tisztjének lakásán házmotozást rendelt el s az összes ma gán iratokat átkerestette, átkutatta. Igen egyszerűen registráltűk a hirt s azt tapasztaltuk, hogy kötelességünk teljesítése a motoztató és motozó uraknál erős visszatetszésben részesült. Nem kenyerünk olyan dolgokba mártani a toliunkat, a mihez semmi köaíluk. Még kevésbé egyenetlenséget vagy keserűséget támasztani ott, a hol inkább folytonos kiegyenlítésre vagyunk utalva. A fölmerült kérdéshez azonban nemcsak jogunk, (le kötelességünk hoz- zászólani. A közös hadsereg ez időszerűit részben még a mienk. Hozzájárulunk fűn tartásához földünk terményeivel, munkánk verítékével; hozzájárulunk gyarapításához a magunk szolgálatával, sőt mint a példák mutatják gyakran vérünk bíborával. Ki meri tehát azt állítani, hogy nincs jogunk a közös hadsereg ügyeihez hozzászólni, mikor az az ügy részben a mi pénzünkbe, a mi szolgálatunkba s a mi vérünkbe is kerül. Nem szólaltunk még föl soha a túlzó radikális lapok végletes hangján j a közös hadsereg ellen, habár sok, igen sok szomorú kinövése miatt gyakran reszketett a toll kezünkben, mikor fölkorbácsolt indulatunk fékezésére utalt a higgadt józanság. A közös hadseregben mindig tiszteltük azt az eszmét, mely minden művelt magyar polgár előtt tiszteletreméltó. Hogy idegen nyelvű és idegen szellemű tagjai mégis koronás királyunk szolgálatában s az ország* védelmében szövetkeznek. Kisvárosi szűk társadalmunk érdekében mindig szívesen óhajtottuk az intelligens katonai elemek összeolvadását a polgári elemekkel. Habár saját veszteségünkre tapasztaljuk, hogy a katonai elem mindig elszigetelve él a polgári elemtől s az összeolvadás a külön törvényű s külön érdekű elemek között ez időszerűnk teljes képtelenség. Az egymás mellett tartózkodó elemek sorsa azonban fölébreszti a közös érdeklődést s ez alapon támadt a múltkor fölvetett kérdés is. A m agán iratok hivatalos megmo- tozása a polgári életben csak rendkívüli vétség vagy bűntény büntetéseinek előjátéka s még igy is mindig fölháborító. Valamint vannak kérdések, melyekhez hozzászólani tiltja a tisztelet, például a családi élet szentélyében fölmerült kérdések, úgy vannak ügyek, melyek mm tűrnek meg bolygatást, ilyen például az Íróasztal magán te rmészetü tar túl m a. Az illető megmotozott katonatisztet azzal gyanúsította a helyőrség, hogy a lapokba olyan dolgokat ir, a melyek nem férhetnek össze a kard értelmével. Bebizonyítani nem igen iparkodtak más utón. Hanem fölkutatták magániratait s ez által sérelmet követtek el a magán ember szellemi tulajdonán. Nem találtak semmit. Még ez is a motoz tatók ellen beszél, mert igy az egész haditerv kudarczot vallott s a motozók önmagukat tették ki czél- táb Iának. A kórágyon. Hci majd el jő a perez, a váló perez, Mely szemeimre örök álmot hoz, Midőn tagjaim megliidegüluek, És a halál sárba iut magához: Te lészesz utolsó gondolatom, Hű képeddel záródik le szemem Átszellemült lelkem végfohásza — Rajtad törik meg, édes hitvesem ! Ha kiterítve, ravatal ölén, Körödben végóráim folynak le, Midőn lelkem üdvéért harang szól, És feltárul síromnak kebele : Jöjj hozzám kedves! s ejts rám egy köuy[nyűt, Hogy fölmelfígitse meghűlt szivein, Mely fagyában is átérzi lelked’ Égő fájdalmát, — édes hitvesem ! S ha a válás utolsó perezében Rám szegzik fedelét koporsómnak : És te búcsú-szavát már nem hallod Az örökre elnémult ajaknak; Utravalót éu csak egyet kérek, Egy bucsúcsókot, tőled, kedvesem. E csók adja át bírni— sirban is Szerelmed üdvét — édes hitvesem ! És ha távol a világ zajától Retesznek az örök nyugalomra, Velem viszem, mint drága talizmánt: Hűségedet mély sötét síromba. Egy marok föld csak — mit kezed [rám vet, Áldva, édes nyugalmat ád nekem; E szent ereklyével egyesülve Hamvadok e), édes, jó hitvesem ! ! Záray Mór. Egy vén leány története. — Elbeszélés. — — Hallgassa meg csak édes barátom, hallgassa csak meg az én történetemet. Azután máskép fog ítélni rólam. Olga szólott igy hozzám. A szegény Olga, a kit a leányok kíméletlenül gúnyoltak, kiuek a fiatal asz- szonyok a szemébe nevettek s kit az éle- medett uők nem győztek eleget megszólni. A ki nem mehetett valahová anélkül, hogy uj keserűségeket ne szenvedjen, s a ki nem maradhatott odahaza anélkül, hogy régi emlékei fájdalmasan ne érintsék. Egyedül állott a uagy világon. Senkije se volt néhány kis csicsergő madárkáján kívül. Egész magányosan lakott egy félreeső utcza még félreesőbb házában, a hová nagy elvétve fordult he valaki a régi ismerősök közül. Csak pénteken volt sok vendége. Mert a város majd valamennyi koldusa oda gyülekezett. És nem hiába, mert Olga jó szive valamennyin megköuyörült. Nagy, fénytelen szemeivel oly au esdő- leg tekintett rám, hogy teljesítenem kellett kérését. Melléje ültem s Olga mély sóhajjal kezdte történetét, Ilyen vázlata van az ügynek. A kard üldözte a tollat s az eredmény ; sok hűhó semmiért. Nem védelmezünk s nem támadunk személyeket ez ügyben, hogy egész tárgyilagosan bonczolgathassuk a kérdést. A tartalmat vettük fejtegetésünk alapjául s arra az eredményre jutottunk, hogy hasonló esetek el fognák temetni a közös hadsereg nálunk tartózkodó tagjainak tekintélyét, mert egyszerű gyanúsítás jogosulttá teszi a magán és családi ügyek fölkotrását. Nem vitatjuk váljon meddig hatolhat a katona tolla a közkérdések tárgyalása körül ; de mindig és mindenütt meg fogjuk támadni azon törekvéseket, melyek a toll ellen fordulnak. Egy Kleist, egy Körner is katona volt s bizony nagyobb érdemet szerzett, mint Dionstl és Rüstow az egész világ előtt. Azok tollal is s ezek csak karddal. A fölmerült kérdést mégegyszer nehezteljük s ismétlését nem igen ajánljuk a felsőit motoztatok figyelmébe. Egyforma kötelességgel védjük minden polgár érdekét s ez esetben a katonáét is, mert a megtámadott ügy a védelmet teljesen megérdemli. Kard és toll sohase álljon hadilábon. Az uj bélyeg- és illeték törvény. A közvetlenül lerovandó illetékek kezeléséről szóló törvény f. évi juiius hó 1-8Ő napján életbe lépett. I Nagyon régen történt. Ritkán is [beszélem el. Mert nagyon kevés ember iránt, vau bizalmam. Nagyon szegény leány voltam, édes barátom. A kisváros leghíresebb szépségeinek ruhát varrtam, és igy kerestem mindennapi kenyeremet. Engem mindenütt lenéztek, mert az édes apára, a ki egyszer jómódú kereskedő volt, igen szomorúan fejezte be életét. A börtönben balt meg. Engedje el, édes barátom a többit. Édes anyám nagyon korán elhunyt, hogy annál nyomorultabb legyek. Mikor a szépekről beszéltek, az éu nevemet is emlegették. Tudtam, hogy rai- lyeu módon emlegetik a szegény varrólányok nevét azok, a kik a szép lányokról beszélnek. Sehol siucseu annyi feuhéjázó lenézés a boldogtalan sorsú leányok iránt, mint a kis városbau, hol már maga a születés határozza meg a jövő boldogságát. Nem igeu törődtem a szép mondásokkal, mert nem láttam tartalmukban egyebet léha csábszavaknál. Tudtam, hogy szép vagyok, de azt is, hogy nagyon szegény. A nagyon szegény leányoknál gyakran nagy csapás az, ha nagyon szépek,édes barátom. Jött egyszer egy amerikai kereskedő ügynök, a ki egy nagy gyár számára magyar varró leányokat szerződtetett. — Azt mondotta, hogy jó sorsunk lesz, szép jövőnk lesz, ha tiz esztendőre lekötjük magunkat s finom kézi muukákra szerződünk. Nem igen sokat tanakodtam magamban. Árva leány vagyok, a magam sorsa, a magam jövője, Elmentem. Senkise tudta hová. Egyszerre csak eltűntem. Ez ft fövény az összes eddigi pénzügyi törvények közt az egyetlen, a melyre tízszer is el kell mondani, hogy „adtál uram esőt, de nincs benne köszönet“, a többiekre csak el lehet mondani. Bírságot rendel ez a kiváló képességgel fogalmazott törvény a városok polgármestereire, községi bírók és jegyzőkre, királyi közjegyzőkre, bírósági tagokra, tőzsde, áru- és értékcsarnokok választott bíróságai, valamint általába 11 más választott bíróságok elnökei és helyettes elnökeire, a jogügyletet megkötő felekre ; szóval, egyet kivéve kivéve mindenkire, és mindenre. Égre, földre, levegőre, felhőre, esőre és a szarvas állat bőgőseire. Egyre azonban nem rendel bírságot. Ez az „egy“ pedig nem is „szarvas álat“ hanem az illetékek kiszabásával megbízott hivatal. Ez az Istentől különös kegyelembe fogadott hivatal, ha egy vétel vagy örökösödési eset után az illetéket háromszor kiveti is, mint gyakran meg is teszi, nem esik birság alá. Holmi polgármestereeske, meg királyi közjegyző stb : emberkék azonban, ha a megszabott napra és órára nem tesznek eleget a magas kincstár érdekeinek, megbirságoltatnak úgy, hogy csak porzik bele hátuk. Minden napra 1—10,1—-15 és 1 — 50 írtig terjedhető birság róva tik a községi és városi tisztviselőkre, ha valamiben késedelmesen járnak el. Do ha az illeték szabási hivatal közegei rosszul, vagy kétszer vetik ki az illetéket : nem lesznek megbírságolva. Hosszú volt az út, de rám nézve örökre emlékezetes. Huszonnégyen mentünk ki Ma- gyarorságból. Egy váczi leányka iráut volt legmélyebb rokonszenvem. Mindig sirt s mindig magába merült. Soha se vigasztalhatta senki. Néhány óra müve volt, hogy barátságra léptünk. Elmondta kimenetelő okát. Isteuera, milyen egyszerű, és mégis milyen vészes. Valami csekélységért összezördült jegyesével, a kiforróau szerette. A büszke leány nem békült meg vele, hanem folyton folyvást evődött, végre egy fájdalmas órában elhatározta magát az útra, mely számára nem a boldogság felé vezet. Ilonkának hitták. Tizenhat esztendős volt mindössze,mint magara is. A nyolezadik tengeri napon Ilonka nem sirt, hanem hozzám lépve, igy szólott: — Olga, minket rútul megcsaltak! Soha se láttam a kétségbeesést egy takíntetbeu annyira kifejezve. Soha annyi rémülést néhány reszkető szóban. Megsemisülve tekintettem barátnőmre. — Olga, mi nem tarthatuuk azzal az emberrel . . . — Hát mit csiuáluuk ? — Elhagyjuk. — Idegen világban - . . Azután koldusbotra kárhoztatva . . . — Megélünk, mig visszamehetünk . . Vissza szép hazánkba. . . Mind a ketten sirtunk és nem bírtuk vigasztalni egymást. Megérkeztünk Amerikába, a hol a becsület roncsai minden más világrészből biztos partra szoktak vetődni. A hol a becsületes munka kitörli a leggonoszabb élet legsötétebb lapjait. A Hol a munka hutai-
