Esztergom és Vidéke, 1881
1881 / 31. szám
szereti ; az önző csak önmagát s azonkívül senkit. Do hála Istennek, vannak oly szivek is, melyek önfeláldozással buzognak családjok javáért ; vannak férfiak és nők egyaránt, kiknél az isten áldásául adott szeretet a családon kívül még a hazát s a szenvedő emberiséget is átöleli. És vájjon mit mondanánk arra, ki ablakfüggönyeit csak azért zárja lé, hogy lámpája világának az utczán járó-kelők is hasznát ne vegyék ; — mit mondanánk a kerttulajdonosra, ha illatos bokrait csak azért nyesne meg, hogy illatuk a kerten túl no terjedjen ; vagy mit mondanánk azon gazdára, ki gyümölcsfája utczára nyúló ágát levágná, hogy annak gyümölcséből egv-két szegény gyermek vagy koldus táplálékot ne nyerjen ? Azon nők nagy része, kik jótékony egyesületeink élén állanak s azok mellett buzgólkodnak, épen a legjobb családanyák, s bizony irodalmunk nem teszi helyesen, ha meg nem gondolva az épen ellenkező hazai viszonyokat, a külföldet utánozva, visszariasztja nőinket a jótékony működéstől. Hát ha megszűnnek is a jótékony egyesületek — mondhatja valaki — azért még nem vesz el a világ. Az igaz, de elvesz az a 2—3 millió forint évenként, melyet a jótékony egyesületek fordítanak az emberiség czéljaira s a meleg buzgóság és gyöngéd kéz, mely a kisdedet, árvát ápolja, öltözteti. Úgyis a mi zsebünkből kerül ki, teljesítse a kötelességeket az állam — mondja a bölcselkedő satyrikus. Csakhogy nálunk az állam eddig elvállalt terheit sem képes teljesíteni; a közönség pedig — nem tudjuk mit mondana, ha jótékonysági adóban újra 5—6 millió forint vettetnék ki; mert ennyibe bizonyosan bele kerülnének az államnak ugyanazon működések s az ahoz való hivatalos és ellenőrző személyzet. És még akkor is mennne a dolog gépileg, szeretotnélkül hidegen. Hiányoznék a szereretet az árváknak és kisdedeknek s kiszorittatnék a női szivekből, hogy ott talán nemesseb beknek adjon helyet ? Nem. Hagyjunk fel tehát e téren a sa- tyrával.. A kisvárosi pletyka. (Ártatlanul csevegő pletyka. — Rosszakaratú rágalom.) „A moly sebet kard vágott, az begyógyul, De_a mit éles nyelv vág, holtig elfáj.“ Jókai. Hős Pálífy. Mielőtt megalakultak volna a ká- vésnénikék szövetkezetei, mielőtt a harisnya kötügetés társasága szervezkedett volna, mielőtt megindultak volna a—- liirlapok ; már volt egy nagy hatalom mely döntőbben működött a vénasszonyok törvényszékénél, mely jobban csipkedett valamennyi fehérnép szemensze- dott rágalmánál s mely élénkebb és szaporább minden hírlapi czikknél — a pletyka. Született még a paradicsomban, — nevelkedett óv ezredekon által s művészetté magasult a mi dicső sz izmiunkban. A fényes palota büszke termeiben a szerény kunyhó alázatos zugában mindennapos vendég. Oda salonosan, ide mezítláb tolakodik s ott is, itt is még sohasem próbálták meg elűzni. Bele veszi magát mindenki leikébe hitelt ád neki minden halandó s mikor csacskaságait czitálja igy közéi : „Azt mondják“, „A hogy beszélik“, „Mindenki tudja“s következik azután a szentirásnak vett mondóka. Tartanak tőle s mégse kerülik, — megszólják és mégis elcsevegnek vele. De a pajkos kis isten annyira őszinte mint a mennyire minden ember titkára. Néha csinál egy-egy kis hunczut költeményt is, de hát nem veszik rósz néven tőle. Legtöbbször regényeket ir, de néha megszerzi a satyrát is. Láthatatlan, mint az istenek általában de hallható, néha kegyes mint az Istenek általában, néha irgalmatlan istentelen. * A pletyka már benne van a kis városi levegőben s nincs az a hatalom a melylyel el lehetne irtani. Olyan mint az a kaczér kis tán- czosnő, a kivel elkisálkodik a horgas öreg úr is, a kivel elpajkoskodik a komoly családapa is s a ki után csak úgy bomlik a tüzes fiatalember, persze csak a — kulisszák mögött. Kerekedik gyakran csak egyszerűen és csöndesen, akár a szemérmetes hópehely s végződik sokszor zuhatag lavinában. Bizalmasabb fecsegő kedvesednél, s tájékozottabb parókás titkárodnál. Gyakran irgalmatlanul lerántja az álarczot, besuhan a kulcslyukon s hun- czut journalista természeténél fogva mindent észrevesz, a miről szólni érdemes. Néha nagyon sok erkölcsös kisasszonyt szemtelenül compromittál, — más Igor pikáns regény kéket firkál a legszendébb b ach.fi s eh o kró 1. Olykor neki vág a tekintélynek s nevetségessé teszi őket. Gyakran komoly szemekkel csúnyául hazudik, — máskor meg pajkos mosolylyal leplezi le a legőszintébb igazságot. Nincs az a sajtó, mely élénkségével vetélkedhetnék s nincs az a Jókai, a ki inventió dolgában leleményesebb volna. Nincs hozzá fogható satyrikus, nincs vele mérkőzhető gúnyművész. És nincsen kisvárosi halandó, a ki megtudna élni nélküle. Nincs az a leg- konokabb philister is., a ki meg nem hallgatná pikáns monológjait. És alig hogy meghallgatjuk s elmulatunk nyájas fecsegésén, egyszerre csak ellenünk fordul, megfeszíti nyilát s a vessző megsebez. Azután röpül minden titkos ellenségünkhöz s kevés nyílt barátunkhoz és kezd ellenünk rettenetes vádbeszédet. Elkerülnünk nem lehet, hatalmát nem csorbíthatjuk, de igenis mindennap vérpadjára hnrczolhat s mindennap áldozatául eshetünk. Hát még az asszonyok ! Azután a ráérő kisvárosi menyecskejelöltek! Hova lennének ők, ha a kis istent valami csapás érné. Ki adna nekik hónapokra való anyagot minden röpke órában ? Mikor megjön a kis pőre bodros, bevezetik csöndes virágillatos szobájukba rázárják a nemcsikorgó kulcsot s oda csábítják a bársonylágy sophára. Azután Éva ellenállhatatlan művészetével elveszik a kis herezeg eszét, — nyelve hegyére olvasztják piczi szive minden titkát s a pajkos őszinte csak elrebeget mindent, úgy a hogy hallotta, úgy a hogy a forrásból kibuggyant. Mikor azután belefáradt, kapja magát s elröppen egy csattanó piros, — gömbölyű karú, kéjszemű, gyönyörszavú menyecskéhez s megsúgja neki, hogy az ő kedves férje a hamis Katicza fekete szemébe vesztett s épen ebben a perezben lábai előtt esküszik igazi és örök hűséget. Alig hogy megírta egy családi tragédia első felvonását, rohan egy szőkehajú, imádságos szemű, észvesztő mosolygáséi leánykához s amirny négyszem kö- zött megsúgja neki, hogy kedvese, a ki annyira rajongott érte, épen most irj< alá Irénéknél a titokkal megpecsétel házassági szerződést. Eut azután egy epés agymamáhoí s azzal a hírrel lepi meg, hogy a tizenhat esztendős kis Juliska, ;i. Hig bog} a hosszú ruhát fölvette, megszökött a— tizenhét éves Sándorral, a ki alig hog) az érettségit végezte. Dúlás fúlás hasztalan, mert jön a Juliska mamája s köny* és gyalázata megerősíti a csecsemő hirt. Különben a kis Pletyka herczeg nők körében sokkal bizalmasabb é? leleményesebb, —mert hisz hát a nők mosolyánál és csókjánál nincs édesebb honorárium. * * * Hány neme van a pletykának ? A iket rosszul érint azok elkeresztelik 'ágalomnak. A kiket kedvesen hat,meg azok híják őszinteségnek, a kik sallangokkal czifrázzák, azok ráütik a saját hiúságuk bélyegét s nevezik közvéleménynek. Egyik se az, hanem mind a három. Ugyanabból a virágból a méh mézet a pók mérget szí. Ugyanabból a diófából lantot és akasztófát lehet faragni. Ugyanabból a hírből a jóakarat szivárványt, •— a rosszakarat vihart teremthet. Tehát ne a pletykát Ítéljük máglyára, hanem a rosszakaratot. És azt bélyegezzük meg, a ki aljas áldásból kever mérget a rózsavízbe, a ki megmételyezi a családi békét, a ki feldúlja a boldog szerelmet s a ki visszavonó meghasonlást idéz elő a barátok között. Őrből orv, fegyverből gyilok s orvosságból méreg válhatik a roszaka- rat keze ügyében. Sújtsuk tehát a rosszakaratot, mely mindenféle sziliben villog, mint a chameleon társadalmunkban s nevezzük akár irigységnek, akár boszúnak, akár alattomosságnak, ha használni akarunk tegyük pelengérre azt a nevet, mely egy egész családot megbélyegez. * % A család szentélyét csak szemtelen írók s közönséges utczai rágalmazók szokták megbecsteleniteni. Van abban valami szentség, a mihez mocskos kézzel nyúlni halálos bűn. És a kisvárosi hosszunyelvű szidalom megkiméli-e ezt a szentélyt ? A kis fin nagyon elszomorodott. Még egyszer fájdalmasan tekintett a szép tojásokra, s aztán bánatosan eltávozott. * * * A külváros egyik félreeső utcz.ájában levő rozzant ház előtt, az nap este egy vén banya türelmetlenkedett. Fénytelen szemeivel a távolba bámult, s fogai közt mor- mogá: — Nem jön a semmire való ! Pedig már késő van. No de ma kitöltőm rajta boszumat, a miért szomjazni hagyott. Alig végzé be szavait, a piros tojást bámuló kis fiú mellette termett. Kis melle lihegett a szaladástól; halvány beesett arezát gyenge pír boritá. A mint a vén banya meglátta, dühtől remegve kiáltott reá: — Hol voltál ennyi ideig te semmire- való ? Nem tudod bogy már ilyenkor pálinkát kell hozuod. No megállj ! . . . . — Elkéstem egy kicsit, — mondí a szegény gyermek, — mert vártam hogy többet kaphassak. Hát mennyit hoztál ? A mint a hét krajezárt át adta, a vén banya mérgesen dobbantott lábával. Hát csak ennyit koldultál, te gonosz teremtés! Bizonyosan elnyalánkodtad a többi pénzt ; no de kitöröm a fogaidat, hogy többé ne telesd. Erre a fiúcska felé rohant, de az kisiklott kezei közül, s futásnak eredt. A vén Danya egy ideig utánua iramodott, de nem birta soká. A szegény gyermek sírva futott tovább maga után hagyva a uéptelen sötét ut- czákat. A mint egy uépes utczába ért, megállt; félve visszatekintett, s a mint nem látta üldözőjét, fáradságtól kimerültén, zokogva, egy bolt lépcsőre ült. A házból e perezben egy magas barna férfin lépett ki, Kóródy László fiatal ügyvéd. A mint a sivó kis fiút megpillantó, részvéttel kérdé : — Mi bajod fiacskám. Mért sírsz ? A szegény gyermek nagy kék szemeivel feléje tekintett, s feleié : — Erzsa néni a fogaimat akarja kiverni azért, mert ma keveset koldultam, s késón mentem haza. Azután elbeszélé, hogy inért maradt el oly sokáig. A raig a gyermek beszélt, Kóródy figyelmesen elnézte rokonszenves arezát. A gyermek szemlélése lelkében önkénytelenül régi emléket idézett elő. A gyermek arcza úgy hasonlított imádottja vonásaihoz. — Hogy hívnak kis fiam? — kérdé remegve. — Laczinak ! Laczi! Óh istenem ne vedd el az eszem! De nem! Az nem lehet . . . így találnám én fel gyermekünket! . . . az ő gyermekét! . . Édes anyád hol vau, fiacskáin — kérdé tovább. — Édes anyám rég meghalt, én nem is ösmertem. Ez Erzsa néni azt mondta, hogy köíiyörülétből fogadott magához. — Jöjj kis fiam. Vezess el engem „Erzsa“ nénidhez. Ne félj, ha velem jösz nem fog bántani; mert én védeni foglak. A kis lin fölkelt, s Kóródy által követve elindult a uéptelen utczálc felé. Az út hosszú volt. Kóródy eltűnődött a régi szép időkön, mikor még mint fiatal gondtalan jogász ment haza szüleihez. Akkor ösmerkedett meg a szép Szepessy Ilkával. Megszerették egymást forrón, igazán ; de egy mámoros perez üdvössége által .. . boldogtalanná lettek mindketten., . 0 igazán szerette Ilkát. De Ilka fivére nem hitte, hogy az ifjú szerelme igaz. Csak nővére csábitóját látta benne, s párbajra hívta. A párbajnál súlyosan megsebesült s pár hónapig veszélyes beteg is volt. Midőn elhagyta ágyát, Ilka után tudakozódott; de az elhagyta a szülői házat. Szégyenével gyalázatával eltűnt örökre. Kóródy Pestre ment, ügyvédi irodát nyitott. Minden törekvése az volt, hogy feltalálhassa kedvesét s nejévé tegye; de sok évi fáradság után sem sikerült viszontlátnia. Most a véletlen egy koldus gyermeket hozott elébe, a ki az ő Ilkájához oly végtelen hasonlított... Ezalatt elérték a rozzant házat. A kis fin szomorúan szólalt meg: Itt vagyunk a háznál. En nem merek bemenni nagyon félek. — Csak jöjj fiam bátrau. Nem fognak többet bántani ! A mint beléptek a piszkos szobába, a vén banya egy pálinkás üveg mellől kelt fel. A mint a kis fiút meglátta, dühösen közelitett felé; de Kóródy kezével visszatartó. — Ne jöjj tovább, te kínzó teremtés. Hanem felelj arra, a mit kérdezek : Hol vetted ezt a gyermeket, s kik voltak szülői ? —- Éli nem tudom. Egy házban laktam az anyjával, varrással kereste kenyerét. Mindig sirt; a bánat vitte a sírba is. Mikor meghalt, ezelőtt öt évvel, én vettem magamhoz ezt a mihaszuát, a ki akkor három éves volt. De az édes anyja nevét csak tudod ? — En csak anyit tudok, hogy nem voll férje, sem rokonai, igen szegényen halt meg. Mikor haldoklott, egy arczképet adott át nekem, hogyha a fi i. nagy lesz, adjam át neki, s mondjam meg, hogy ez volt az atyja. — Mutasd gyorsan azt a képet — kiáltá Kóródy. A vén banya egy piszkos papirost húzott elő a szalmazsák alól s oda nyujtá Kóródy mik. A mint a képet magpillantá, fájdalmasan felkiáltott. Az arczkép az övé volt! Akkor adta Ilkának, midőn haza ment a fővárosból, kezével irta rá nevét. Azóta tiz év múlt, tiz szomorú év! — . . . Tehát nyomorban, nélkülözések közt haltál meg; s én nem tudtalak feltalálni, hogy boldoggá tegyelek. Hát te vagy az én édes fiam! Az én szeretett Ilkám gyermeke ! . . Jöjj Laczi- kám csókolj meg engem, az édes apádat.. Ezentúl nem fogsz koldulni; de minden szegény kis fiúnak alamizsnát adsz. Ne félj, helyre pótolom én azt neked, a mit e gonosz asszonynál nélkülöztél; s édes anyád helyett is én foglak szeretni. . . Őt el vette tőlem az ég, érette tégedet adott nekem. . Zokogva voná keblére kis fiát, csókokkal halmozd el. 1W Folytatás a mellékleten. "Wl
