Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 17. szám
Esztergom, II. évfolyam. 17. szám. Csütörtök 1880. február 26 én. Városi és megyei érdekeink közlönye. Előfizetési-ár : egész évre ........................................6 irt. — kr. f él évre.............................................3 „ — „ é vnegyedre........................................1 „ 50 „ Egyes szám: 3 kr. As előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendök. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a szerkesztőséghez, SZÉCHENYI TÉF^ ^~1K SZÁM ALATT, intézendök. Kéziratok nem adatnak vissza. Reflexiók. Budapest február 24-én 1880. Lapunk nem foglalkozik politikai kérdésekkel. Mindeddig nem is érintettük azon eseményeket, a melyek hazánk törvényhozó termében lejátszadoznak. Ez alkalommal azonban nem mellőzhetjük, hogy egy-két bár felületes vonással meg ne érintsük azon mozgalmat, amely az ország belső történetében mint mindig, ngy most is nagy jelentőségű. Értem a budgetvitát, s ezzel kapcsolatban gróf Apponyi Albert beszédét. Távol minden politikai czélzatosságtól s távol minden nemű pártállástól, reproducálimk egy két eszmét ezen beszédből, amely úgy a tartalmat, mint az alakot tekintve magasan áll. Élénk képben világítja meg e beszéd az ország szomorú siralmas állapotát. Ez senki előtt sem titok, ennek bevallása nem pártkérdés, ki még oly optimisztikus szemmel, még annyi bizalommal is tekint körül, az is befogja ismerni, bogy sülyedésünk rohamos. Mi nem idézhetünk országos példákat, de nincs is szükségünk azokra. Városunkra, megyénkre, vidékünkre tekintve : megtalálhatjuk a legékesszólóbb bizonyítékokat. Hogy segítsünk a helyzeten, hogy orvosoljuk e bajt, hogy vessünk gátat ezen fokozatos hanyatlásnak, azt is minden egyes sürgeti; hogy ezt gyorsan, mi hamarabb eszközöljük, abban is mindannyian egyetértenek, mert azon baj, ami talán ma még orvosolható: holnap már gyógyíthatatlanná válhatik. Hogy ez újból nem pártkérdés, hogy a haza sorsa mindenelőtt ; azt megmutatta gr. Apponyi Albert. Ő eszközöket és módokat jelel ki, ezek egyszerűek, talán kezdetlegesek, mindazonáltal alaposak. Javítani az ország pénzügyi helyzetén, is- tápolni és emelni gazdasági életét, kijelelni azon legjobb irányzatot, amelynek megvalósítása által az állam úgy egészben, mint részeiben, a fentebbi óhajokat létesítheti: ezek azon czélok amelyek létesítését, mindaz, ki az állam vezényletére hivatva — bárki légyen az — kell, hogy maga elé kitűzze. Igen, javitni kell az ország pénzügyeit. Nem az az indokolt felfogás, hogy a direkt avagy indirekt adók emeltessenek, ezt egyedül virágzó, kedvező anyagi viszonyok közt élő nemzetnél lehetne eszközölni, az utóbbiakat is csak akkor, ha a direkt adók már magokban véve nem vennék nagy mérvben igénybe az adózók adóképességét. A nemes gróf oly módot ajánl, a mely segíthet ez ország szomorú sorsán. Emelni és olcsóvá kell tenni a hitelt. Ez az ő jeligéje. Eltekintve az állami intézetektől és egyéb bankoktól: a takarékpénztárak jelentékeny helyen jelentkeznek, mint a személyes hitel közvetítői, pedig —- úgymond a grőf — „ezen intézetek egész szervezetében egy igen nagy baj, egy valóságos betegség létezik, úgy hogy lehet mondani, hogy a forgalmi eszközöknek azon vérkeringése, amely ezen intézetek által a nemzet közgazdasági organismusában eszközöltetik, alapjaiban beteg és hamis." Oly igazság, a melyet mindaz, ki csak a mi takarékpénztárunkat veszi figyelembe, amely a vidékiek között jelentékeny helyen áll, be fog látni. S honnan ered ezen visszás helyzet, ezen természet ellenesség ? Azonnal megfelelünk. Azon magas kamatláb amelyet eddig a betevőknek nyújtottak kétféle egyaránt visszás c rodményt idézett elő. Az egyik az volt, hogy ezen magas kamatláb megadása által jelentékeny tőkeösszegek vonattak ki, a kevesebbet jövedelmező vállalatokból, a második meg az, hogy azon betett pénzt, az előbbiből folyólag, szintén csak nagy kamatra adhatták ki, s a végeredmény: „hogy a takarékbetétek száma aránylag óriási — s erre szeretnek hivatkozni — de az előbb jelzett visz- szás helyzet folytán az a kevés tőke, mely az országban van, gyümölcsöző befektetés helyett ily utón tulajdonkép a rendszeresen űzött uzsora felé szorittatott. “ *) Megfontolandó, számba veendő körülmény. S mit ajánl ennek ellenében a nemes gróf ? Segíteni kell — úgymond „egy legalább odáig terjedő törvényhozási intézkedés utján, hogy a takarékpénztárak alaptőkéje és forgalmi eszközei, * I *) Át látszik ezt érezni a helybeli takarékpénztár i?, de hatásköréhez képest igyekszik is rajta segíteni- Mint értesülünk, az igazgatóság jövő hótól kezdve úgy a kölcsön, mint a betétek kamatlábát egy százalékkal alább szállítjaA szer k. I szintén mulattat, de még hathatós terjesztője a nemzeti szellemnek is. És valóban tény az, hogy a népszínház, n in- deu hibái mellett is, fönállásának rövid ideje alatt nagyon sok idegen elemet hódított meg a magyar művészetnek, a magyar nyelv és nemzetiségnek. Ézt tőle senki sem vitathatja el. És ennek a népszínháznak, a mi szintén kétségen felül áll, kezdet óta legnagyobb vonzerejét, mondhatnék élteté lelkét, Blaháné képezi, kinek elragadó dalait szívesen meghallgatja az is, a ki a szavakat nem is érti. De nemcsak a fővárosban hódit Blaháné. Minden dal, mely egyszer az ő ajkairól elhangzott, művészete és személyiségének varázsa által divatossá lesz a fővárosban, s innen elterjed az egész, magyar hazába. Hát a külföld? Nem csak Franczia és Török-, orsz ág üai tapsolták meg, annak idején, Blaháné dalait, de még azok is, kik csak nagynehezeu isme-, rik el jónak mindazt a mi magyar, mondom, még a bécsi sógorok is, a lelkesültség teljes elragadtatásával „hurrah“-óztak (félreértvén a magyar „ujrá“-t), midőn pár év előtt náluk fellépett, s a királyi pár jubileuma alkalmával is, a két ország nemzetisége:-, nek dalversenyében ő volt az, ki két egyszerű nótával, a „Be szeretnék rámás csizmát viselni" és a „Piros piros piros" kezdetitekkel, diadallal mutatta be a magyar népdalt. Igenis! A magyar nyelvnek idehaza való terjesztése, s a külföld előtti megismertetése körül Blaháné ott küzd művészete minden bájával és lelkének egész erejével az első sorban. Es fényes ered- ménynyel! Az e téren már is kiérdemelt babér ai, mig egyrészről kimagasló alakká emelik őt jelenlegi színművészeink között, másrészről pedig kiváló he y et biztosítanak nevének a magyar sziművészet történetében. Ez érdeme Blahanéuak. És ez érdem előtt kénytelen kalapot emelni „SSZTEBS3M IS VIDÉKE" TÁBCZÁJA. I. Deák Ferencz. Sirba letéve Deák, egy nemzet gyászol a sírján S nem fél : rája hibát fogna a gyáva tömeg. Mert-e beszélni, midőn még élt ő, a haza bölcse ? Félte verő szavait, félte a honfi szivét. II. Toldy Ferencz. Toldy letűnt... ifjú irodalmunk atyja ki lesz most Hju ugyan, de azért férfi erőre kapott. Atyja helyett inkább kérdezd, hogy gyermeke lesz-e Annyi ezer fi közül, melyiket ismeri el?! Szölgyémi Ferencz. Blaháné. „Szép ajkúdról ha szól a dal — tapsol a világ. A dalkoszorúban te vagy a logszebb virág.“ (Blaháné egyik koszorújáról.) Ha költő volnék, ódát kellene Írnom e czim alatt. Meg van hozzá a megéneklésre méltó tárgy, s meg az eszme, mely magas röptöt adjon a képzeletnek. Csakhogy, sajnos, engem nem csókolt születésem órájában homlokon a múzsa, s igy manapság nem is terem számomra babér a Parnassuson. Be kell tehát érnem egy rövid csevegéssel arról, a ki, köztudomásúlag, maga is a legszellemesebb csevegők egyike. Bocsánat hogy németül kezdem. — „Spielt heute die Blaha" ? — Ja. I — Na, dann können wir hingelieu ! j A kerepesi utón haliám minap e rövid párbeszédet, két oly egyéntől, a kiknek tősgyökeres német kiejtése azonnal elárulta, hogy ők nem e szép haza szülöttei. És e pár szó az ő szájukból, nagy jelentőségű. A nemzeti nyelv, s a nemzeti szellem terjesztése körül a színházaknak kétségtelenül fontos szerep jutott. A nemzeti színháznak vannak kitűnő és jeles művésznői és művészei, minek folytán drámai előadásai, úgy az egyes szereplők alakítását mint az összevágó játékot tekintve, a művelt világ bármely színpadával egybehasonlitva is, megállják a versenyt. Ézt el kell ismerni, de viszont az is tagadhatatlan, miszerint e színház mtísoráuak legnagyobb részét elfoglaló shakespearei tragoediák és vígjátékok, valamint a modern franczia drámák, s a mindenféle idegen nyelvekből átültetett színművek, vígjátékok és bohózatok, legkevésbé sem szolgálnak a nemzeti szellem emelésére. És azután micsoda élvezetet fog találni ily I műsor mellett a kisebb iparos és kereskedő, s több , más nem a legmagasabb műveltségű ember, kiben ha talán vau is némi veleszületett érzék az aesthetics! szép iránt, de ez semmi esetre sincs annyira kifejlesztve, hogy gyönyörködhessék a magasabb művészi szépben, hogy ez kellő vonzerővel bírjon reá? Pedig ezek képviselik nálunk legerősebben az idegen elemet, ezeknek meghódítására kell talán legelső sorban törekednünk, ha azt óhajtjuk hogy a magyar nemzetiség kellően megerősödjék! Tekintsük már most a népszínházát. Műsora majdnem kizárólag operettek és népszínművekből áll. Az operetté könnyed zenéjében gyönyörködhetik a művelt ember is, de e zene párosulva a fényes kiállítással a félig műveltnek megszerzi azt, a miért ez felkeresi a színházat, a mulatságot. A népszínmű
