Esztergom és Vidéke, 1880

1880 / 98. szám

fel nyomós indokul a dirokt vonal mellett, miután kimutattuk, hogy ennek díjszabása a-z átmenő forgalomra nézve a dunamenti vonal­nál is egyenlő lehet a clirekt vonallal, a nél­kül, hogy bevételei észrevehetőig csökken­nének. 3. Mert a kőszénbányáknak a forgalomba való lehető tökéletes belevonása fokozott fon­tossággal bit oly államban, mely gyár-iparát fejleszteni akarja, miután ez a szén olcsósága nélkül lehetetlen. A dunamenti vonal ) vidéke birja mind­azon feltételeket, melyek élénk iparnak léte- süléséhez megkíván tatnak-, tehát annak gyors felvirágzása és adóképességének tetemes foko­zása elmaradhatlan. A direkt vonal kiépítése esetében, a szén versenyre való képességét a győri irányban elveszíti. 4. Mert végre és korántsem utoljára, a danamenti irány első szakasza lesz egyúttal a : leendő garamvölgyi vasútnak (Budapest-Eszter- goin-Jalna) ; ezen vonalnak pedig az észak- német forgalom könnyebbitése miatt elébb- - utóbb szintén létesülni kell, — kiépítése kü­lönben már most is legalább oly indokolt volna, mint a tervezett csaba-keresztnr-szol- noki vonalé. A felhozott okok daczára sem akarom azonban teljesen kizárni a budapest-győri di­rekt vonal építését ha az a szárnyvonallal együttesen létesittetik, mert ez esetben — bár szerényebb mértékben — szintén jövedel­mezőnek Ígérkezik, ha ez oly okokkal támo- gattatik, melyek a felhozottakon kívül a választást még befolyásolhatják. Ha azonban a budapest-győri vonal az esztergomi szárnyvonal nélkül terveztetnék, úgy ezt az ismételten felhozottak nyomán ha­tározottan balfogásnak kellene tekintenünk a mely mellékes körülmények által indokolható semmikép sem volna. Az uj fogyasztási adók. Nincs e hazában párja a mi közönsé­günknek. Mi esztergomiak ugyan elmondhat' juk magunkról, hogy nincs nálunknál béke- türőbb város az egész országban. Ez az „ön- dieséreta ugyan nem válik előnyünkre, de ki tehet róla, hogy így van? Mi magunk. ______ Min den kereskedő és iparos előtt ma már tudva van, én legalább úgy hiszem, hogy a kor­mány egy famózus törvényjavaslatot készített, a melylyel a sör-, ezukor- és kávé-megadózta­tását czélozza. Ezen abszurd törvényjavaslat ellen eddig már számtalan kereskedelmi testület tiltako­zott. Mi esztergomiak hallgatunk. Pedig mióta Magyarország alkotmányos jogát vissza nyerte, ily, az ipar és kereskedelmet tönkretevő tör­vényjavaslat még nem került ki egy kormány törvényjavaslat-gyártó műhelyéből sem. A pénzügyminiszter ezen remek müvével az ország deficzitjét akarja kevesbíteni. Hiszen ha a czél el lenne vele érve, még talán hall­gatnánk; de még a leglaikusabb ember is ké­pes belátni, hogy ez semmi más, mint újabb adóemelés; semuii más, mint az ipar és keres­kedelem tönkre tevésére irányuló fejnélküli kapkodás. A kereskedő és az iparos ma már az államnak nyújtott szolgáltatások terhe alatt görnyed ; a kereskedő és az iparos az elvisel- hetlenségig van már adóval túlterhelve. Es épen ezen osztály lesz most újra és újabb adó­nemmel terhelve. És mi esztergomiak ezen újabb megterheltetés ellen még csak fel sem szólalunk. Valóban béketürő nép vagyunk. Elérkezettnek látjuk azonban az időt, hogy végre valahára mi is azok közé álljunk, a kik a kormány félszeg intézkedései ellen tiltako zunk. Nem vagyunk politikai lap, hogy az uj fogyasztási adó törvényjavaslatot, mint kor- j mányunk pénzügyi politikájának egy újabb | korcsszölöttjét foszlányokra tépjük. De szűk- , ségteleu is volna azt tennünk ; mert, hála ' Istennek, pénzügyi szakíróink közül még egy sem volt olyan szerencsétlen, hogy ily badar gondolatra jött volna, mint a milyen badar­ságok a törvényjavaslatban helyet találtak. Badarságok ellen pedig érvelni felesleges. Van azonban egy mód, a mit meg kell ragadnunk. És ez az, hogy tiltakozzunk a törvényjavaslat törvénynyé emelése ellen. A kereskedelmi testület van első sorban hivatva, hogy az országgyűléshez feliratot in­tézzen. Igen. Tiltakozzék a kereskedelmi testület az országgyűlés előtt; tiltakozzék a javaslat ellen, mint olyan ellen, a mely az ország ipar- és kereskedelmét, ha törvénynyé válik, tönkre teszi. Mutassa ki a kereskedelmi testület, hogy az ország pénzügyminisztere nem bir kellő érzékkel az ország kereskedelme iránt. Erélyesen, kíméletlenül tárja fel az or­szággyűlés előtt, hogy kormányunk csak adó­tör v é n v- esi )i ál ó ko rm án v. Mutassa ki, kogy míg az állam, a mai körülmények szerint, az uj adóból alig 3 millió frt. bevételre számit, addig ezen újabb meg­terheltetés által hazánkban az ipar és keres­kedelem tökéletesen meg lesz ölve. Mert ha a javaslat törvénynyé válik, köz­gazdaságunk végkép Ausztria járma alá kerül. Ha kereskedelmi testületünk tiltakozó sza­vazatát az országgyűlés elé terjeszti, megtette kötelességét. Ha a számos tiltakozás elenére a több­ség a javaslatot mégis elfogadja, legalább büszkén mondhatja Esztergom városa, hogy nem állt azok közé, a kik hallgatag tűrték, hogy az ország ipara és kereskedelme örök időkre eltemettessék. Ha tiltakozik a javaslat ellen, városunk közönsége hálájára teszi magát érdemessé. Mert mindenki, a kinek módjában van a javaslat ellen tiltakozni és nem teszi, nem tekinthető másnak, mint Magyarország keres­kedelme ellenségének. Vidor Zsidókérdés. Európa több városában, ez idő szerint éppen Berlinben, a világhírű, filozófok ezen ős városában oly agitáczió indult meg, sőt ki- sebb-nagyobb hullámverésekben folyik már ré­góta a z s i d ó s á g ellen, melyet a mai kor müveit, emelkedett szelleme, kell, hogy hatá­rozottan elítéljen és kárhoztasson. Ez a fajgyülölség s felekezeti türelmet­lenség legpiszkosabb forrásából kiinduló anti- szemitikus mozgalom egyiránt ellenkezik mind a vallásszabadsággal, mind a jogegyenlőség s humanismus magas elveivel oly nagy hírre vergődött Berlin városára s különösen annak tudományos köreire, mely tetemesen képes alá­szállítani azon hódolatteljes jó véleménye­ket, melyek ekkorig a n émet né p kultur- képességei iránt Európa népeinél oly mély gyökereket vertek. Stocker, a császári udvar lelkésze, Treischke, a tudományos akadémia tagja s tudós tanár urak nem szégyenlenek ezen mozgalom élén kardoskodni, czivilizácziónk gé­niuszát nem szégyenük üldözés tárgyává tenni azt a népet, melynek a valláserkölcsi műve­lődés folyamában oly dicső, magasztos múltja van, melyre büszke lehetne bármely nemzet, s melynek ország-alkotó Mózesétől ta­nulhatnának a mai kor államférfiai is. Ezen kulturférfiak a németség és a zsidóság összeférhetetlenségét hirdetik s a né­met zsidókat minden politikai jogtól megakar- 1 ják fosztani a zsidók elnyomására törvénv­i szem előtt tartva, bemutatóm magamat neki. Egy j sikerült bókkal válaszolt, s a fülembe sügá: — Éu a Szépsége vagyok ! — A másik igy ! szólt : — Éu a Kedvessége vagyok ! — A harma- ! dik : — — Éu vagyok az Őszintesége !... S mire a bájos kompánia végére jutottam, ) annak utolsó tagja nagy zavarral mondó: — Én a Szerénysége vagyok! — Kisasszonyok! — Felelém nekik— Rend­kívül szerencsésnek érezem magamat, hogy önök­kel külön, külön megismerkedhettem ; bájos urnő­) jtik olyan szolgáló személyzettel bir, minővel nem i dicsekedhetnek a koronás fejedelmek sem. Erre a bókra úgy látszik annyira nem voltak előkészülve, hogy egyszerre eltűntek, mint a szellő- suhanás, s körültekintve csak én, meg a holdvilág bámultunk bele a nagy semmibe. Aztán hátradőltem a harmatos fűbe; fejem fölött egy vadrózsafa takarta el az égboltozatot, s én — bolondos gondolat! — azt mondám magam­ban : Ha ez a rózsafa bólint, akkor el fog jönni . . S e vadrózsafa bulittott ! Milyen különös ! — Máskor, bármibe kezdtem a szerencsétlen napokon (teszem azt pénteken) nem voltam babonás. Ha ti­zenhármán voltunk az asztalnál, éu nem estem két­ségbe, ha a sótartó feldőlt, — tovább ettem gond nélkül, de most, mert ez a vadrózsaág intett, hit­tem benne, mint a szentirásban, s úgy örültem szép kedvesem eljövetelének. Ez a szerelem kedves mindent hivő babonája ! Lehúztam magamhoz a rózsaágot, leszakitára róla a legszebb rózsát, s meg csókoltam azért, — bogy nekem olyan szépet jósolt. A rózsa kiesett ke­zemből a földro, s előttem állt, akit vártam ; szeb­ben kedvesebben, igézőbbeu, mint valaha. Kis ke­zét felém nyújtó, s én oly boldog voltam, hogy ezt a kis kezet csókjaimmal halmozhatám. Aztán elárasztottam őt szerelmes szép szavak­kal s midőn leült, az odatermett bársonyszékbe, lábaihoz térdelve néztem őt sokáig, mint igazhivő mohamedán nézheti a Kába szent kövét. De ő nem szólt hozzám s ez a némaság úgy bántott, hogy szerettem volna leborulni előtte, s keservesen zo­kogva bocsánatot kérni tőle, ha valamivel talán megbántottam volna! A kis törpe ez alatt szintén előkerült valahonnan s kezében tartva két akkora drága köves serleget, mint ő maga, tiszteletteljesen nyújtó az egyikét úrnőjének a másikát nekem. S koczoziutottuuk. . . . — Fenékig! Szerelmünkért! mondó ő, s mi­előtt rideg ajkaimhoz ért volna, darabokra törött, mire felébredtem. Gladuai Ludvig János barátom állt a szoba közepén, s véghetetlen tragikus ábrázaüal mutatott a feldöndött petroleuraos lámpa romjaira. — Mi baj, kérdém tőle ? — Semmi más, feleié ő. minthogy most jöt­tem haza s nem elég, hogy az éjjel ellcártyáztam minden pénzemet, még a lámpát is összetörtem. — János ! te csupa próza vagy, felelém neki, s aludtam tovább, de szép álmom folytatását nem találtam meg többé Erdélyben. (Folyt, köv.) Szabó Mihály. Folytatás a mellékleten. nyílt előttem a föld mélyéből egy tisztes felié.isza- kálú törpe lépett elém s udvariasan bókolva előt­tem, olyan magyarsággal, minőt szolgáló szelle­meknél még sohasem tapasztaltam, megkérdő, hogy mivel lehet szolgálatomra ? Fiatal ember vagyok kérem, még nagyon — messze a harmadik X.-től, nem fogják tehát csu­dáim, hogy hamarjában nem kívántam egyebet, mint azt, hogy ne restelljen egy kis fáradságot, s hozza el Ő t ! . . Zsupsz ! — A kicsike eltűnt, s a megnyílt pázsit, mint egy burnótszeleucze teteje, gyorsan becsapódott utána. Minden más körülmény között csodálkoztam volna ezen az utólérhetlen szolgálat- készségen, mig most a legkeletibb türelemmel bá­multam a rejtett ajtócska helyét, s vártam a kö- vetkezendőket. Nem sokáig kellett várnom ; a kis öreg ugyan nem tért vissza s a sülyesztő sem árul­ta el nyitját, de egy sokkal kedvesebb tünemény lekötötte minden figyelmemet. Mintha minden fa, s fűszál életre kelt volna, gyönge zsongás ütötte meg füleimet az alkonyuló környéket bevilágitá a felkelő hold ezüstös fénye, melynél megkülönböztethettem a kedves zajongó- gat. Fehér ruhába öltözött lánykák voltak, oly könnyed, habozó testtel, melyhez hasonló csak le­begő ruhájuk finomsága lehetett. Kaczéran moso­lyogva defiliroztak előttem, mintha csak azt mon­danák : Boldog halandó ! Nem soká kell epedued ; ő eljön, s te leborulhatsz előtte Mi vagyunk az ő udvarhölgyei. Meg nem állhaltam, hogy a neveiket meg ne kérdezzem. Oda mentem mindjárt a legelsőhöz, s a legutóbb megjelent illemtan szabályait szorosan

Next

/
Oldalképek
Tartalom