Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 90. szám
dott, annak eredménye rótt s a hová lépett, tisztelettel és szeretettel találkozott. Gróf Forgách Ágoston visszavonulása a főispáni székről, Esztergom megye történetében nagy nyomot fog hagyni, a mint hogy áldásos székelése annyi sok szép történeti anyagot hagyott fon. Nemcsak az egész megye hálája, de a haza elismerésre illeti meg őt, mert nemcsak Esztergom megyének vált díszére és hasznára de az egész országnak is. Kaphatunk főispánt sok tehetséggel és erélylyel megáldva, de kapunk-o olyan főispánt, a kit mint embert mindenütt tisztelet, mint főurat mindenütt elismerés, mint főpapot mindenütt hála s mint főispánt mindenütt méltánylás ldsért ? Midőn tehát a válság utolsó óráiban aggodalmas várakozással tekintünk a jövőbe, elsőben is fájdalmasan veszünk búcsút attól a férfiútól, kinek valódi nagyságát és értékét majd csak akkor fogjuk leginkább érezni, midőn a főispáni széktől már egészen visszavonult. Az u. n. Udvkivánat kérdéséhez. Haladunk. Haladunk a pont felé, hol alkotmányos életünk utolsó foszlánya is megsemmisül. Hisz ma már csak anuyiban szólhatunk nemzeti közéletünkben alkotmányról a mennyiben a külrnáz még meg vau ; de az átidomitott belszervezet azt az erőt, mely egy ezredéven át egyedül volt képes megvédeni sajátszerü kifej lésénél fogva az európai államok sorában nemzeti létünket, ma már hatálytalanná tette. Vannak ugyan még törvényhatóságaink, törvényhatósági bizottságaink, — a külrnáz tellát még meg vau, — ezek működése azonban nemcsak államjogi, de közjogi és önhatósági jogéletünk tekintetében is illusoriussá vált ; mert vajmi kevés az, a mire nézve az egykor oly hatalmas törvényhatóságok befolyása mai napig meghatott, s a mi megmaradt is, a miben a közönség érzülete nyilatkoznék. Ma már nem a törvényhatóság bizottsága, hanem ennek ezége alatt a tisztviselők határoznak úgy, a mint felülről irányozzák s a mint a felsőbb hatóságoknak tetszik. Kiválókig szegény megyénk nyújtja szomorú képét közéletünk ezen hanyatlásának; a hol az eddig még elpalástolt tisztviselői uralom, ma már nyíltan fellépni elég erősnek érzi magát, elég erősnek arra, hogy az eddig betartott törvényes alakiságokat is mellőze s egyedül a törvényhatósági bizottság által nyilatkozható megyei közönség nevében enuelc meghallgatása nélkül lépjen fel. Talán nem szükséges közelebbről érinteni az esetet, mely fenti állításunk bizonyításához adatul szolgál ; mert aki a megyei hivatalos lapnak f. évi október 31-iki számát átolvasta s részrehajlatlau jogérzékkel bir, azonnal tudni fogja, hogy mely eset képezi ezúttal felszólalásunk tárgyát. Értjük teliát megyénk tisztelt alispánjának — s mert felteszszük, hogy legalább tisztviselőtársait előbb meghallgatta s ezek hozzájárulását kikérte, — ekként a megyei tisztikarnak is a legfelsőbb kegy által kitüntetett Tisza Kálmán miniszterelnök és belügyérhéz menesztett távirati üdvözletét. Jóllehet magában az üdvözlet tényében nem lehet gáncsolni való, mert a közügyek terén szerzett érdemek elismerése fejében nyert kitüntetésekért épen alkotmányos érzületünknél fogva még .az ellentétes nézetek ápolói is szívesen üzvözlik a ki- tüutetteket; s ekként, mert megvagyunk győződve arról is, hogy Tisza Kálmánnak a királytól nyert legmagasabb kitüntetését a megye közönsége is szívesen üdvözli vala, de nem tarthatjuk helyesnek, hogy a loyalis érzületnek ezen előzetes feltevésében mintegy vakmerőén bizakodva, az üdvözlés a m e- gye közönsége nevében ennek meghallgatása nélkül, ha mindjárt a köztiszteletben álló alispán által eszközöltetett is, miután azon számítás, hogy a megye bizottsága utólagosan jóváhagy an dj a, sőt tán helyeslőleg veendi tudomásul az eljárást, még azon esetben sem mentheti az alispáni hatáskörön való túlterjeszkedés helyességét, ha a 1 számítás a feltett irányban válik is valósággá, mert már ez által úgy is roncsolt alkotmányos közéletünk sarkalatos elve van megsértve. De a jelen esetekben, habár magunk részéről feltételezzük, hogy az utólagos jóváhagyás a feltételezett módon megtörténend, annyival inkább, mert a „se nem árt, se nem haszuálféle“ s főleg loyalis nyilatkozatokhoz kivált akkor, mikor már a megtörténtet meg nem történtté tenni legalább is túlzott illoyalitáa lenne, bizottságunk hozzájárul — mégis jelen politikai viszonyaink között igeu köuy- nyen bekövetkezhetnék, hogy a vegyes politikai érzületű közönség a kitüntetésben politikai indokokat látván, az államférfi kitüntetéséhez az üdvözlést, mint bizalmi nyilatkozatot megtagadja; illetőleg utólag jóvá nem hagyja, magáévá nem teszi. És ha csak egy erélyes tiltakozás liangozuék is fel a már gén, hangos kacajjal. — De most felébredt ám a Nemezig. Damokles kardja függ az ön feje fölött. — Őn is ir színműveket. — majd megboszulom magamat. — Romlására a leggyalázatosabban fogom előadni darabjait ! — Én is ilyen formán jártam ! — kiáltá most egy harmadik hang. — Engem nem méltatott eléggé a szerkesztő úr a szini-tudósitásokban’ Jól van ! Ezentúl én is romlására fogom játszani műveit. — Külömben jó ember vagyok, de ön nem érdemel irgalmat. Néhány hónap előtt egy sikerült novellát offeráltam lapjába. Ön visszaküldötte. Azután szerény levelezőül ajánlkoztam, akkor szintén elvetette jóakaratomat. — Jól van szerkesztő úr ! Én számítottam elismerésére, de hasztalan. Ön nem számított bo- szumra, de ez biztosan be fog következni. — Irgalmas atyuristen ! — kiáltottam föl türelmetlenül — ez már aztán valóságos komplot. — Es mindez a szobámban. Ki bocsátotta be ide ezeket a vad embereket ? ! De már ezt a keméry kérdést nem mondhattam ki, mert alig hallgatott el a megsértett színész, már is eg.y szakálas alak kezdett kiabálni. — Ön a legnyomorultabb fajzat ! En már rég hírneves ember volnék, lia ön szerkesztő nem volna ! — Legföllegzőbb, gondolataimat teszi tönkre vörös iróuja s ollójával legge- niálisabb eszméimet nyirbálja össze. — Szent Isten, még ez is itt van ! — sóhajtottam föl. — Ez az éji őr, ki még negyveuötéves korában is verselt, most azt kívánná, hogy rémes allotriáit nyomtatásban lássa ! Két hold világi serenádja és tiz sonettje vau kezemnél és most ez is boszulni jön. . . Szerencsémre azonban ez is meggondolta magát és eltávozott. — Hála Istennek ! — soliajték könnyebülten. Az öröm azonban még korai volt. Most egy női alak állott előttem. Sárga, sovány arczán roppant nagy piros orr fenyegetőzött, fejét ó-divatú nagy főkötő diszité és — nagy ég ! — hóna alatt egész csomó kézirat volt. — Most kezeim közt van ön — maga . . . kegyed !.. Oh de miként 'fejezzem ki magam egyetlen szóban ? E szók után az el virágzott szépség megragadta torkomat. Hideg veríték folyt le arezomon. — Itt van az utolsó regényem kéziratbau. Csupán 90S lap az egész ! — mondá Apolló leánya — olvassa át munkámat, — de még ma este! Jegyezze ki, hogy hol kell rajta valamit változtatnom. — Ha most is visszautasít, úgy megfojtom önt szerkesztő ur, aztán magamat is kivégzem. Hideg borzongás futott végig hátamon. — Adja ide kérem azt a kéziratot ! mondám gyönge hangon — ha csak lehet, iö Ív eszem a lapba. Inkább a szemeimet olvasom ki, mintsem meggyilkoltassam magamat . . — Megálljuuk csak szerkesztő uram ! —- kiált közbe egy rekedt hangú egyéniség aszóba egyik zugából. Félve tekintettem oda s minden tagom remegett. — Milyen iszonyú kifejezésit arc bámult re ám. Félig asszony félig ember-forma alak állott előttem. Physiognomiáján híven tükröződéit a szenvedély minden neme. — Ismer-e öu engem ? — kérdé a kisértet sajátságos hangon. — Sajnálom de nincs szerencsém — dadogtam, hátrálva előtte. — Az én nevem : közönség ! Ön azt hiszi — kezdé kemény hangon a félelmes alak — hogy mulattat bennünket szegényes agy-szüleményeivel? Korántsem. Van szerencsém ön előtt kijelenteni, hogy önnel egyetlen egy sincsen megelégedve. Ön nem született szerkesztőnek. Még a legigénytelenebb olvasót sem képes kielégíteni. Az egyik olvasónak nagyon szárazon ir, másiknak tudákosau, harmadiknak minden pliantasia nélkül, negyediknek homályosan, ötödiknek badarul. Eu számolok önnel az olvasók nevében. Itt vau az a könyv, melyben az önre alkalmazott minden megjegyzés benfoglaltatik. Ezzel szemem elé tartott egy nagy könyvet melyen ez a czim figuráit: „Egy szerkesztő eluézhetetlen hibái !“ Alig hallgatott el a csoda-szöruy, újólag meg- lelent valamennyi látogatóm. e küldött üdvözlet ellen, ez már jobban devalválja a loyalis érzület kifejezését, mintha a bizottság előzetes meghallgatása után csak szavazattöbbséggel határozza el vala elismerését. Egérből elefántot fújni, mondhatná rá szellemes alispánunk; csak a módot kell ismerni és minden megy. Akár garantiát mer vállalni, hogy nem akad senki, a Ida tett eljárása ellen annak helyén és idején felszólaljon. Az érdemeknek emberi természetünktől folyó méltánylása és azon reményre való hivatkozás, hogy a kitüntetettnél nem csak mint kormányelnök, hanem mint a közigazgatási hatóságok feje irányában való közérzület uyilvánulásának adott kifejezést s ezek alapján a bizottság kegyes elnézésére apelláló egy kis sima beszéd a kellő eredményre vezet. Igen, e tekintetben biztosítva lehet a tisztelt alispán, mert a törvényhatóság őt, mint első tisztviselőjét cserbenhagyni ezúttal a legerősebb valószínűség szerint nem lógja, és nyugodni engedendi a netán kegyszerzésre irányzott érdem habárain ; de épen ezzel üt rést az alkotmányosság utolsó maradékán is, mert ily eshetőségekre építeni nem lehet nem szabad. Nem szabad kizárólag alkotmányos tisztviselőnek, még pedig az első tisztviselőnek, kinek első sorban kötelessége a jogok védelme. Nem szóllaltunk volna fel, ha nem kellene félnünk attól, hogy megyénkben a tisztviselői karnak a megyei bizottság irányában hasonló eljárása ismétlődhetik ; mert erre az eddigiek után következtetni lehet. Már pedig jöhet fontosabb kérdés s ha az „u t ó 1 a g o s j ó v á h a g y á s “ kinyeréseinek elv e felháboríthatja a tisztviselőket a megye közönsége nevében cselekedni, oly állapotok fejlődhetnek ki, melyek önhatósági jogunkat nem csak illusoriussá, de teljesen még a látszat nélkülözésével, semmivé tehetik. — Ezt pedig engedni nem lehet, nem szabad. — t. b. — Hírek. — Lapunk szerkesztősége Lőrincz-utcza 30. szám alatt nyitott helyiséget, hová is ezentúl a lap szellemére vonatkozó közlemények intézendök. NAGY FERENCZ. Nov. 4-éu 1880. Fenyegetve csoportosultak össze körülöttem. Egy-egy fegyver volt mindegyik kezében Itt egy revolver torka ásított rám, ott a pisztoly csője tágított felém, másutt egy fényes tor villogott, hátul ismét bayonette tűnt föl, leghátul pedtg egy iszonyú alabárd . . . Még hosszú körmök sem hiányoztak, melyek szemeim kikaparására állottak készen. Segély után akartam kiáltani — de hangom nem hallatszott. Menekülni pedig lehetetlen. Mindenütt a halálunk rohantam volna. Kétségbeesésem már a legmagasabb fokra hágott. ügy éreztem, hogy a félelem miatt halok meg. — No ha már meg kell lenni — kiáltám végre elszántsággal — gyilkoljatok meg ! De még egy csöpp erő lesz bennem, védeni fogom magamat. Öljetek meg hát, ha van bátorságtok... Ezzel mindkét öklömmel hadonászni kezdék. — Jézus Mária! Mi történt itten?... Ez ismét uj hang. Vagy talán csalódás ! Néhány pillanatnyi gondolkozásra volt szükségem. A hangot újra hallottam. — Irgalmas Isten! Ő még él; Ő még nem halt meg ! Most már megismertem a hangot. A némber, ki fölöttem ezt a siralmat tartá, nem volt más, mint házi-asszonyom. Arcza halvány, kezeit reszketve emelé az égnekv És én? — Eszméletre térve, kezdém észre venni, hogy dolgozó szobám padlózatán feküdtem — elterülve. Környezetemből megértéin, mi történt velem. Most már világos Ion előttem minden. Az az átkozott ezizma-huzójolt az oka mindennek. A mint elestem beiáie, magammal rántottam a papir-kosarat; ennek tömkelegéből azután rám dőlt a mindenféle kézirat-ár. És a meggyilkolt iratok szellemei megjelentek s körülöttem lebegve előadták azt a rémteljes éjt, melyhez hasonlót senkinek sem kívánok. Folytatás a mellékleten. A helybeli ügyvédi karúik halottja a leg- szeretetre méltóbb régi jó ügyvédek egyike nemcsak városunkban, de megyénkben s mindenfelé ismeretes volt. Erdélyből származott s a szomorú emlékezetű ötvenes években szakadt hozzánk s először mint auscultáns működött. Maid mint kerületi
