Esztergom és Vidéke, 1880
1880 / 42. szám
Egyenlőség s testvériség nagy elveit Először hallók az ő bölcs ajakiról, Mert nála a szellem nagy szívvel párosult. A „Stádium," — „Világ," - „Hitel" minden sora, A meleg cmber-szic kiáltó szózata, Kiváltságok, jogok kegyetlen ostora. — Egyenlőség, testvériség, szabad vagyon, A szent czéllioz csupán csak e három vezet, Czél a szabadság, a jólét, virágozás. —- Imigy taníta ő —s Smith-tel fogott kezet. Hatott, gyarapítóit, emelt és alkotott, Előre bár mindég csak óva haladott S nehogy mit épített, rommá legyen ismét, Gonddal vizsgálta meg előbb az alapot. És hogy a társulás eszméjét hirdető, Rejtett tehetséghez sem volt ő mostoha S tettekre buzditá, ha talán csüggedő, Mert lángoló szive önző nem volt soha. Jutalmat nem várt ő — másnak maga adott, l)e nem hajolt soha egyén s pártok felé, A jót jutalmazó, megtámadó a bűnt S az érdemet nyugton tövé személy elé.' ; A munkának becset, szabadságot szerzett, Bókóitól az ipart ő mentette fel ; Előítélettel mindig liarczban állott És bátran hirdeté, hogy a munka emel. Haladás volt eszménye, ezért is küzdött A végső óráig, harczolva szüntelen S jutalmul nemzete, hogy rá követ dobott, Ő nem hátrált, nem Ion elvéhez hűtelen. Nagysága épen abban állt, hogy a honért Feláldozott rangot, czimet és népkegyet S haladt az igaz utón, biztos czél felé, Hová vezéreié a haza szeretet. Törvényesség terén követte hazáját, Hű volt a királyhoz, mig a nemzetnek élt, I)e az alkotmány szentségét is őrizé S megállt, ha tán a nép a jó útról letért. Őt a nagyot, magasztos szellemét Bántá „a nemzetnek alacsony létele;" 8 a festett álarezot, mely vak ragaszkodás Az ősihez, lerántani merészkede, Szemébe mondva bűneit s Ítéletét. — Be fegyverrel nem járt, hogy uj tant hirdetett, | Hazája sorsát ő koczkára nem tévé — S bizonytalan üdvért nem tőn merényletet. Ilyen volt Széchenyi ! —: dicső, igaz, nemes, Függetlenül állott kormány s nemzet felett, Egyikhez sem hajolt, a mig külön állott, Be ha közeledtek, mindég segédkezett. Mert békét óhajtott, csendes, derült időt A nagy munkáláshoz : felkelteni a hont Belejes álmából és tenni boldoggá. . . Be a közel vihar dörgéssel válaszolt. Es megjött. . . pusztított, rombolt, döntött mindent S hogy 0 nagy munkáját látá romok gyanánt, Reményét eltaposva, hazáját békón. . . Aczélzott lelke megrendült a csapástól S erőben gyöngülő. S a hon mig haldokolt Vérző sebeiben, maró kínok között És nélkül őzé hű, tanácsadó fiát, Ő mint Prometheus lánczokkal küzködött. S meghalt a hazáért !.. Be im’ ma szobbra áll, Hirdetve, hogy nekünk nem halhat meg soha, Óh mert szivünkben él örökkön-örökké S nem törli emlékét ol az évek sora. ... A nap első sugára homlokára száll, Közötte fény. . . tán szebb jevőnknek fénye ez ! ? — S a szobor szellem-ajka hozzánk igy kiált : — Reméljetek!.. „Magyar-ország nem volt, de lesz!" Klauzál Gábor. Bécsi levél. (Ethnograplűai stúdium) I. — Miczi ! — Papa? — Hozz csak már most két gyertyát, meg azokból a chinezer fiudzsákból is teremts ide vagy hármat. Érted ?... — Hát persze hogy értem !... — Behogy érted, dehogy érted . . . Miczi! Miczi !... Meg állj !... Mondtam hogy Dem érted : egy tiszta serviettere és egy fiaskó langyos vízre is volna még szükségem. — Bellát minek az papa ? — Csitt ! . . Mars! . . Siess! . . Türelmetlen egy „medium" ez az öreg úr ! Hat-hét féle parancsot ad egyszerre s azt gondolja, hogy leánya, — ha mindjárt angyal is -— tiz felé repülhet. Persze ő mindezt nem látja be, a mi nagyon természetes, mert átszellemült arczát tömzsi tenyerébe rejtvén, ember nem látta büvészetének fényes sikerében bizva, kigyult szemeit hatalmasan dörzsöli, miközben bizonyosan „a régi jó időkre“ gondol, melyeknek ő megtántorithatlan jó barátja, de még sem annyira, hogy a jövőbe be n emerne pillantam, s hogy a jelenben ne érezné jól magát. Hajlott kora daczára rendkivül merész udvarló, de ba úgy véletlenül a mézes-mázos családi életnek — mely sokak szerint már valamely be nem látható táján lebeg a boldog múltnak — tapasztalatlan kan- ditátorai is szorvák a kiuyilt, sóT itt ott már el is virágzott „tudósok* közé, akkor jámbor, akkor aj- tatos, mint egy barátnak kellene lenni. A regula nála minden előtt. Hjah! valaha még Tabán országban is babonáskodott, mit szem előtt tartva e regulán meg e végtelen parancsosztó képességén csak ép oly kevéssé csodálkozhatunk, mirt a milyen kevéssé vehetjük rossz néven azt, hogy a szép(-ek?) iránti teljes odaadáson nyugvó természetének goromba elemeit sokszor érvényre juttattja, s hogy ellenmondást még a Herkopáter részérőlsem tűr — mint mondani szokta. Korával t. i. az övével meg élő édes mindnyájunkével gyakran ujjat húz, habár itt rendesen ő huzza a rövidebbet. Mindennek daczára végnélkül kedves és határtalan okos embernek tartja őt a potya után áhitozó világ, mert látják benne a „kitűnő* — gumpoldskircheni borok tulajdonosát. De neki meg több esze van, mint a mennyi kirí belőle. Beismeri ugyan, hogy a mai ezudar világoau már többet ér az ügyes bambaság a lassú se ide se oda bölcseségnél, de hát azért még is csak „ü“ az okos s mint ilyentől a bambaság, ha még oly ügyes, ha még oly szeretetre méltó is, egy csepp gumpoldskirchenit ugyan ki nem csikar soha ; ő nem ad senkinek, ő nem másnak sporol- gatja. Minthogy pedig ebben két kézzel fogható a logikai közvetkezetesség, boraiból hát nem is sokan csepegtethettek még nyelvökre s kezdetben magam is azt hittem, hogy csak a hire nagy. — így ni ! mosolyogja tovább az öreg ur, — aztán egy kurta pálczát keress, — de hamarossan, megmutatom mii yen ezer-mester lett belőlem . . . Miczi eközben lázas sietséggel tesz eleget a határozott apai parancsnak s Irpp . . . hopp . . . és ott pislog már a két „tejes“ gyertya, közbe fogván a letentett vizes kancsót, meg a három csészének aljaikkal való minden képzelhető variatióját. Csak úgy száll rájok a sok hókuspokus, mi végre is oda likad ki, hogy valamennyien kidagadtunk az anzugból. Kellemes látomány! Tizenháromnál csak egyetlen egygyel ültünk többen az asztalnál, mely a nagy függő lámpás derengő fényében tartalmas tálak, kis lyukú poharak s nagy fenekű fiaskók súlya alatt görnyedve várta a mellöle való dicsőséges feltámadást, csak olykor olykor nyikorogván egyet elhaló visszhangjául „a bfí- vész“ titkos mormogására toaszt képen következő kaczagásnak. Ez a jour fix sok felvonásos bohózatának a legvidámabb jelenete. Szerzője egy fiatal só- i gór, kinek bracelet lődörög a bal csuklóján; rendezője egy másik vele egyet értő ; beugratják a háziurat, köhögik a meghívottak, fizeti ugyancsak a fönntisztelt háziúr — telt fiaskókban, a mi egy X városi „Száraz professor ur“ szerint sem semmi. S hogy mi adott okot ez érdekfeszitő jelenet szerzésére, az „az előzményekből önkényt foly.“ A „jour fixeknek11 tudvalevőleg az a bogara volt, hogy saját jó szántából borainak jóságáról senki meg nem győződhetett, mely körülmény a fiatal kebelben — ha mindjárt németé is — erősreactiót szokott szülni, vágyát pedig mondhatatlanul csigázza. Innen vezethető le az összeesküvés az okos öreg ellen, mely őt féltuczat bouteille erejéig— mégis csak behúzta. I ______Még mind az asztalnál ültünk. Ki egy finom a leghiubb; mindig tükröt hordozott magánál s még az utczán is bele-bele nézett. A mellett szeretett viczczelődni is s nagy gyönyörűséget talált abban is hiúsága, ha valakit lefőzhetett. Karikás Józsi, a népszínházi viczczelok királya, tavaly fürdőn járt, s mikor hazajövete után először találkozott a kis viezczelő énekesnővel igy szólt hozzá a kis pacsirta : — Hallja maga Karikás ! Be jól tette hogy fürdőre ment! — Mi tekintetben kedves nagysád ? — Hát mert egészen megszépült. — Nagysád nem szándékozik fürdőre menni? * * * A népszínház pénztáránál egy kis tábbla van kifüggesztve melyen ez áll : A ki a pénztártól eltávozik semmiféle kárpótlást nem követelhet. Linz Józsefet, a pénztárnokot, beperelte egy nő azon okból, hogy Linz neki a péntár szobában házasságot Ígért volna. Szegény Linz el volt keseredve, mert érezte bár bűnét, de még sem szeretett volna oly érzékenyen bűnhődni, bogy egy könnyelmű pillanatot egész szabadsága árán kelljen megvásárolnia. Panaszkodott fűnek fának szomorú sorsa felől. Végre Karikás József igy szólt hozzá: Megbizol-e en gémét — hogy a tárgyaláson személyedet képviseljem s ügyedet védelmezzem ? Minek az? — szólt Liucz kétségbeesve — ez ügy védhetetlen. — Én megvédelek. Nem bánom, én úgysem tartom érdemesnek elmenni a tárgyalásra. — Hát majd elmegyek éu. És elment. Magához vette a fent rajzolt táblát, beállított a tárgyalási terembe, s megnyerte a pert. Mert : A ki a pénztártól, eltávozik semmiféle kárpótlást nem követelhet. Vasárnapi levél. Most már szabad róla beszélnünk, mert elmúlt t. i. a képviselőválasztás. Mikor még a régi hatvanasok voltak, — de kevesen kezdünk lenni, kik még tudjuk, hogy a valóságos kir. város képviselő testületé hatvan választott polgárból állott és ezeknek szabad volt, lehetett is politizálni; mikor még nem ütött be a „ren- 1 dezett tanács* és a virilisség; — tehát azokban a szép időkben történt, hogy az a polgár, ki el sze- , rétté volna nyerni azt a nagy tisztességet, mert ak- j kor igazán nagy tisztesség volt, megmozdított min- i den követ, minden fát, bizony nem egyszer csapra j ütött nem egy hordót, és midőn a választási urná- j ból előkerült az ő neve, akkor kezdődött csak a ! dinomdánom. Hatvanas vagyok! Felért e szó akkor a büszke római hires mondatával: római polgár vagyok! Most? sokkal gyakorlatiasabb emberek lettünk. Igaz, hogy mióta nem csupán a bizalom, hanem az adó összeg is teremt városatyát, azóta nagyon sokat sülyedt a tekintély, de azért még mindig törek- : szik a tisztesség után sok ember. Hogy azonban . költségbe ne kerüljön, már alig akad egy a sok je- I lölt közt, ki áldozatot hozna, hanem második kézből igyekszik nyomtatott és nem nyomtatott névsorok által a popularitást annyira emelni, hogy joga legyen neki is a zöld asztalnál felszóllalni. Mit ér a mai világban a városi képviselőség? Számokban kérünk feleletet. Csodák csodája, ilyet is kaptunk. Egyik úri ember azt mondotta, hogy szívesen áldozna 200 forintot, ha virilista lehetne. Tehát 200 forintot ér a képviselőség. Hogy az illető úri ember meg legyen nyugodva, azonnal ajánluuk neki módot, melylyel bejuthat. Az adó bevallásoknál tessék akkora jövedelmet bevallani, hogy az eddigi adójánál kétszáz forinttal több legyen és biztosíthatjuk, hogy virilista. Vagy pedig, ha sokalna azért minden évben kétszáz forintot fizetni, akkor szíveskedjék hozzám fáradni és én fogok neki több képviselőt is megnevezni, kik 200 forintért szívesen átengedik virilista jogaikat és megelégesznek egyszer mindenkorra kétszáz forinttal. E mellett csak az a kis kényelmetlenség vau, hogy az ily nemű „tekintély átruházáshoz* nem tudni, mit szól a törvényhatóság. Ha azonban ez- zei rendben lesz, akkor biztosíthatjuk, hogy szerzünk nem egy, de több voksot is. Térjünk át a Feichtinger-ünnepre. Kiváló tulajdonsága ez ünnepnek nem ritkasága volt, hanem az, hogy ime sikerült egy embernek nálunk egy folyton negyven évig működni úgy, hogy folyton szeretik és tisztelik. Régi divat az már városunkban, hogy hirtelen felkapnak, megszeretnek valakit, lesz belőle valóságos lyon du jour, de alig melegszik meg uj dicsőségében, már el is ejtették, azután dolgozhatok vas szorgalommal, alkothat maradandó áldású müveket, többé mégsem bírja oda küzdeni magát, hogy kiválónak tekintessék a tömeg közül, hogy állandóan szeressék, hanem csak megmarad — de âHF’ A szöveg folytatása a mellékleten.
