Esztergom és Vidéke, 1879
1879 / 56. szám
Esztergom, I. évfolyam. 56. szám. Csütörtök 1879. deczember ll-én. közérdekű, nemzetgazdászati, ipar-kereskedelmi és szépirodalmi közlöny. Elöfizetési-ár: fél évre.............................................4 frt. — kr. évnegyedre .......................................2 „ 20 „ E gyes szám: 8 kr. Az előfizetési pénzek a kiadó hivatalhoz, Széchenyi téren intézendők. Megjelenik : hetenként kétszer vasárnap és csütörtökön. Hirdetések a legolcsóbb áron közöltetnek. A lap szellemi részét illető levelezések, a ^zerkesz tőséghez, SZÉCHENYI TÉPV ^~IK SZÁM ALATT, intézeudők. Kéziratok nem adatnak vissza. A bejelentési hivatal. Midőn Tisza Kálmán a fővárosi bejelentési hivatalt megteremté, a fővárosi sajtóban erős hangok emelkedtek föl ellene. Féltek tőle, hogy politikai czélokra fog e hivatal használtatni s ki nő belőle a „cabinet noir.“ A szervezet azonban megnyugtatta a kelteket. Nézzük meg közelebbről ez ügyet. Minden idegennek be kell jelentenie magát, minden változás följegyzendő, hogy igy a fővárosi népesség folytonosan nyilvántartassák. Váljon volna-e értelme ily intézménynek Esztergomban ? Mielőtt e kérdésre felelnénk, tekintsük meg a viszonyokat. Hogy nagyon sok idegen látogatná városunkat, azon nem panaszkodhatunk, inkább azt fájlaljuk, hogy kevés figyelemben részesül az idegenek részéről városunk. Ezeknek alkalmatlanságot szerezni nemcsak czélunk nem lehet, sőt inkább azon kell lennünk, hogy az itt tartózkodást minél kellemesebbé, kényelmesebbé tegyük. De van nekünk sok idegenünk, kiket nem veszünk idegen számba, és ezek a cselédek. A cselédekkel pedig sok a bajunk. A cselédek jövetelére, menetére, azok tartózkodására eddig hatósági felügyelet vajmi csekély gyakoroltatott, pedig épen ezen néposztály szolgáltatja azokat az elemeket, melyek a köz- biztonságot veszélyeztetik, melyek a közerkölcsisé- get lépten nyomon arczul ütéssel bántják és épen a Otthon. n. Váljunk el itt, hol boldogok valánk, Hol nem figyelnek őrszemek reánk, Öleljen át még egyszer asszonyom, Talán már többet úgy se láthatom! Ne sírjon édes! — hisz kisírt szeme Többet beszél majd, mint sem kellene ; Aztán vigasztalást úgyis talál . . . Majd felvidítja a ma esti bál! Igaz ... a bál! s én csak beszélek itt, Feledve csipkéit, szalagjait ; De hát ilyen bohók a gyejmekek .. . Nagyságos asszony ! isten áldja meg ! .. . Somló Sándor. Bécsi levél. Az osztrákok patronusa. — „Jessas Maria und Joseph-Bahn“ — Sz. Lipót és sz. Ulrik összejövetele. — Mi az a „Leo- poldi-Fest“ tulajdouképen ? — A klostemeuburgi szórakozás. — Hazajövet. — A kedves „őszi napfény ragyogása* a kandalló vígan pattogó s kékes lángban ölelkező tüze mellől boldogot boldogtalant oda csalt ki, hol patrónusuk szt. hamvai várják a soká késő feltámadást. Szt. Lipót van ma. Nevenapja ama minden tekintetben tiszteletre méltó férfiúnak, aki igen meghatóan tudta cselédek azok, kik majd minden házban okot I adnak a panaszra vagy dologtalanság, vagy megbizhatlanság folytán. Ezekre nézve okvetlen kell, hogy hatósági felügyelet gyakoroltassák. Felmerült az eszme egyik társas körünkben, hogy erre vonatkozólag föl kellene állítani egy bejelentési hivatalt, mely bejelentési hivatal hatásköre nemcsak a kir. város területére, hanem a csatolt városokéra is kiterjedne akár szolgabirói, akár kapitányi, akár összetett ellenőrzés alatt. Az eszme mindenesetre megérdemli a figyelmet. Elméleti szempontból alig hisszük, hogy akár a kir. város, akár a többi városok részéről kifogás emeltetnék ellene, mert ezáltal mégis több biztosítékot nyernénk, hogy a napirenden levő verekedések, apró tolvajlások, betörések sat. tetteseit szemmel lehet tartani, más részről talán az oly minden kritikán alul álló cseléd rendszerünkben is lehetne javulást eszközölni, mert legalább az előélet felől kellő felvilágosítást nyerhetnénk. ügy a vendéglősök, mint minden egyes polgár szívesen eszközöltetné úgy az idegenek érkezését, mint a cselédállományban történő változásokat és ezzel egyidejűleg össze lehetno kötni e hivatallal, sőt talán kellene is, hogy a foglalkozás nélküli egyéneket nyilván tartsa és a cselódszerzést közvetítse. A mi a kiviteli módozatokat illeti, arra nézve lehetne expedienst taláni, még azon esetre egyesíteni boldogult személyében az ünnepelt szentet s a lovagias férjet. Mint a vastag humoru bécsi meséli, palotájának titkos esti homályba nyúló erkélyén, hitvese az ifjú Ágnes hullámzó kebelére hajtva szerelemtől zúgó fejét, csábítóan ragyogó szemeibe merítette szép ( szeme világát, De hogy mi az, a mit e biztos kö- I zelben keresett, arra már nem oly könnyű válaszolni még — Vörösmarty nyomán sem! Elég az hozzá hogy a kaczérkodó esti szellő csakhamar véget vetett az édes merengésnek, a mint t. i. a szebbik fél holló hajáról lekapott fátyollal — mit oly soká sző- tek tündér ujjai — tova nyargalt a csillagos éjbe. Keresik — de hiába . . . Csak nem akadnak rája. A jámborul szerető férj a földiek 9 gyarlóságát látva, istenhez fordult, s fogadást ton, hogy azon helyen hol a fátyolt meglelik, templomot emel. E szent fogadást követő esetleg bíbor hajnalon csakugyan meg is lepték a fátyolt, a mint a rózsa szárnyú szellő egy nyárfa ágon kaczérkodott vele. Szent Lipót beváltotta szavát. Nemsokára egy kis templom hirdette, hogy nagy az ajtatos szivének az ő öröme. Klosterneuburgnak, hol „a hűség csendes angyala őrzi“ hamvait, e kis kápolna vetette meg alapját. Ide zarándokol ezóta messze földről a jámbor osztrák imádkozni, ide zarándokol a görhes, sápadt, golyvás de — fess bécsi hölgyvilág, ide a söredzett „hazafi“ — mulatni. A „Jessas Maria und Joseph“ vonalnak (Hivatalos nyelven Kaiser Franz Joseph-Balm) induló házában nyüzsög a „kegyetlen* emberi raj. Ott rajzik fürkésző szemem előtt a bécsi nép teljes magavalóságában. Itt fekete toilettebe bujtatott sárga vézna alak görcsösen kapaszkodik egy vörös ábrá- zatú kis figurába, hogy a nap valahogy föl ne szívja derülő jó kedvében. Mellette e komikus rete- rute- kép csíptetett orrát vakargatva keserves nótákat is, ha ezt mintegy közös intézményt állítanák fel akár a megye hatósága, akár az összenőtt városok. Nehézséget okozna talán még az ezzel felmerült költség. Ez azonban épen nem volna nehézség, mert ha szemügyre vesszük az Esztergom város és az úgynevezett külvárosok területén előforduló, a munkaadók és munkások közti forgalmat, látjuk, hogy évenkint legalább kétezer cselédhelyezés történik, mely cseléd elhelyezéseknél esetenként 1 frt. 20 kr. — 2 frt. közvetítési dij követeltetik összesen egyik és másik féltől. E jövedelem tehát födözué az intézmény felállítása körül fölmerülő költségeket és nemcsak hogy terhelve lennének vele a polgárok, hanem az egyeseknek esetleg a dijak leszálli- ! tása vagy határozott megállapítása által e tekintetben is könnyebbség nyittatnék. Különben erre vonatkozólag is a megállapítandó rendszabály volna irányadó. Azt hisszük, hogy a felmerült eszmét midőn egyrészről kötelességünk volt tájékoztatókig előadni, addig más oldalról úgy a megyei hatóság, valamint a városi rendőrfőnöksóg, végre az egyes városok hatóságai szinte megfontolás alá veendik azt. A legnehezebb oldala az ügynek talán a kezdeményezés. Magán oldalról nem történhetik. Hivatva van azonban első sorban a szolgabiróság és azt hisszük, hogy ezt tenni is fogja. dúdol magában, s inig hosszú szőke sörénye kissé kidomborodott hátát piszkítja, addig rövid nadrágját egy arasznyi feltüzéssel akarja megóvni — kártala- nitásképen a mindent megemésztő sár földfogaitól. Bizonyosan valami félre ismert componista. A királynak valóban sikerült szobra alatt nagyban áll a kupak tanács. Négy koczkás gúnyába, csavart férfiú vastag hangon egyszerre dudálja a friss levegőbe a magyar fiuancz minister bokros érdemeit, a párbaj- skandálok szakadatlan sorát. A vita hevesen folyik. A váróterem öblös termeit idétlen visszhangot keltő moraj járja be, mely nemsokára hasfeszito kacagássá hangolódik, a mint egy „sógor“ behunyt szemmel kikerikili, hogy a magyar már nem gabonát hanem skandalumot szállít a külföldnek. Dicsérik a magyart a „telhetetlen* natiot, mely túl tesz még a papja zsákján is. Már majd lassan azt fogják követelni, hogy a kakas ne „kikiriki-t.“ hanem „kékérék-et‘ kiáltson, bajuszszal jöjjön fel a hold, sarkantyúval szülessék a nyúl s vörös-fehér-zöld legyen a fekete kávé. — Erre bízvást rámondhatjuk, hogy „zu tumm!“ — jegyzi meg egy barátom. Hát az a tüskés bajusz hova száguld ama eltorzult arcok lábain? . . . Első jeladás! ... Az élelmes „Hansl* kész egy pár száz tyúkszemet letiporni , csak azért, hogy egy perccel hamarabb ülhessen a coupéba, mely őt a vérmes reményekre nyújtó „Leopoldi-Festre,“ fogja kiterelni. Nagysokára a borzasztó tolongás, orditás s jajveszékeléstől elér- zéketlenülve én is egy nagy, piszkos kofferba találom magamat két bájos mademoiselletől összepréselve. Örökké valóság örökké valóság után s mégis állunk. Elég időm volt tehát annak találgatására, hogy hát tulajdonképen mért is csúfolják ezt a pályát a Jessas Maria József szent nevével? . . . Egy füttyenés forma rekedt sivítás s mégis csak kidöczögünk valahogy a pályaudvarból. Meg-
