ESZTERGOM XXXVI. évfolyam 1931
1931-12-13 / 138. szám
könyvtár országos nagy híréhez és tekintélyéhez. Az elmúlt évben a lépcsőház mennyezetét festtette ki Magasi Németh Gábor festőművésszel. E hármas tagozatú mennyezetképről, amely a Titkos Jelenések Könyvének mélyértelmű ötödik és hatodik fejezetét, a hétpecsétes könyv megnyitását ábrázolja, annakidején beszámoltunk az „Esztergom" hasábjain. Láthatta is e képet már mindenki, aki akkoriban a Bibliotékában rendezett esztergomi történelmi képkiállításon és az éremgyűjtemény első nyilvános bemutatásán megfordult. Nemrég fejezte be M. Németh Gábor a lépcsőházban másik nagy művészi kompozícióját, azt a hatalmas freskót, amellyel az áldozatkész prelátus Vitéz János prímásnak állított hozzá méltó maradandó emléket Esztergomban. E kép Vitéz prímást tudósai, művészei és udvari emberei körében a könyvtárban ábrázolja. Középen ül egy zöld szövettel letakart asztal mellett pálosok társaságában a nagy prímás. Előtte egy pálosbaráí, Szerafinus könyvtáros ismertet egy új könyvet, amelyről — úgylátszik — vita indult meg. A prímás mögött egy bencés alakját látjuk világi emberek körében. A könyvből olvasó pálos mellett egy ferencrendi térdel, mintegy a földről felvett könyvben néz utána a szóbanforgó kérdés tisztázásának. A kép jobboldali csoportjában egy világi pappal vitatkozó tudóst és magyar főurakat láthatunk. A kép alsó bal sarkában a hét szabad művészet szimbólumait, köztük Regiomontanus astronomiai műszerét tüntette fel a művész. A freskó kompozíciója mind elrendezését, mind monumentalitását, mind színharmóniáját tekintve a legkitűnőbbek egyike, amelyről már számos műértő mondott megérdemelt dicséretet. A művész a képen ábrázolt személyekhez ismert helybeli és fővárosi tudósokat és közéleti férfiakat vett modell gyanánt, miáltal művét a jelen generáció szemében még érdekesebbé tette. Igy magának Vitéz Jánosnak alakjául Csányi Károlyt, az Orsz. Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatóját, az esztergomi főszékesegyházi kincstár tudós kutatóját választotta. A kép másik főalakja, a könyvet ismertető pálos, a kép mecénásának, dr. Lepold Antal prelátusnak kitűnően sikerűit portréja. A másik két pálos-barát alakjában dr. Drahos János és dr. Meszlényi Zoltán prelátus-kanonokokat ismerjük fel. Vitéz alakja mögött Palkovics László alispán és Antóny Béla dr. állanak sujtásos magyar ruhában, a háttal ülő bencéssel beszélgető magyar ruhás alak pedig magának a művésznek önarcképe. A vitatkozó világi tudósban dr. Gerevich Tibor egyetemi tanárt, a primási képtár kiváló rendezőjét, mellette a világi pap alakjában Mátéffy Viktor prépost plébánost örökítette meg a művész. A térdelő, könyvet lapozgató franciskánusban a könyvtár 23 éven át volt őrére, Keményfy Kálmán vizivárosi plé bánosra ismerünk. Mellette dr. Zákonyi Mihályt, a könyvtár jelenhgi őrét és Reviczky Elemér főszolgabírót, a Bibliotéka szomszédját festette meg a művész díszmagyar ruhába öltözötten. A nagy értékű képen kívül a lépj csőház falain megörökítve látjuk még Küküllei főesperes, Kőszeghy János kanonok alapítók, továbbá Forgách, Lippay és Scitovszky prímások alakját is, akiknek nevével a könyvtár története egybeforrt. Dr. Lepold prelátus a freskókat dr. Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímásnak ajánlotta fel, s bizonyos, hogy Esztergomnak mindenkor megtekintésre érdemes látványosságai lesznek. H. I. Nem torkosság! A megürült polgármesteri állás betöltése körül már élénk mozgalom észlelhető. Nevek kerültek forgalomba és kombinációba. Egyes frakciók már komoly lépéseket is tettek, fel kell tételeznünk és fel is tételezzük, hogy minden kombináció kizárólag a város érdekében történik. Esztergom város polgármesterének lenni azonban a mai nehéz, általános és különleges esztergomi viszonyok mellett nem torkosság. A város nehéz, sőt bátran mondhatjuk rossz viszonyai rendkívül nehézzé teszik a polgármesteri állást. Ezek a viszonyok pedig egyhamar javulni nem fognak, félő, hogy javulás helyett inkább roszszabbodás fog beállani, mert vagy a közterhek fogják összeroppantan! a városfenntartó elemeit, vagy ai eladósodás fogja lehetetlenné tenni az egyedek városfenntartó képességét. Egyizben már rámutattunk arra, hogy minden szanálás dacára iá egyedek és közület hibáján kivül a város ismét nehéz helyzetbe fog kerülni. A helyzetet erősen súlyosbítja a még mindig fennálló, a városi ingatlanokat és üzemeket terhelő nagy adósság. Ujabb megterheltetést már nem birnak el eme biztosítékok. Elzálogosítani valónk már nincs, de kölcsönhöz feltétlenül, ha csak függőkölcsönhöz is, dej fordulnunk kell. Az újabb kölcsönre a különböző városi hátralékok miatt szükség lesz, ha csak vagyonpusztító behajtáshoz nem folyamodik a város. Ámde ez már magában is nagy közületi veszélyt jelent. Az újabb adósság pedig magasabb községi pótadót jelent, ami nemcsak a polgárságnak szaporítja meg még jobban a gondját, hanem ha lelkiismeretes az új polgármester, ebbe beleőszülhet. Nagyon nehéz helyzete lesz az új polgármesternek a város anyagi gondjain kívül a városban dúló pártoskodás és a felélesztett osztályharc miatt is. Hogy kik és hogyan idézték fel mindketttőt, azt most feszegetni sem nem célszerű, sem nem időszerű. Mindenki tudja, de beismerni senki sem akarja. Egymásra tologatják s mindenki a másikat okozza. Mindenki összefogásról beszél és amellett a legféktelenebb gyűlölködés rabja. Ez a városi átok egyhamar elmúlni nem fog. A harc még sokáig dúlhat s ennek központjában ott fog kelleni állani az új polgármesternek. Lecsendesíteni, összeédesgetni gyűlölködő embereket nagyon nehéz, nehéz pedig különösen akkor, amikor mindenki első akar lenni, mindenki diktálni akar, akár ért a dologhoz, akár nem. Bizony, a feltártak és az elhallgatottak miatt is Esztergomban polgármesternek lenni minden, csak nem torkosság! V. I. Szent Borbála napja Tokodaltárón. Az egyház és azon társadalmi osztályok, akiknek hivatása és napi foglalkozása állandó veszedelemmel jár, mint a bányamunkások, hajósok, robbanó szerek előállítói, harangöntők, tüzérek, tengerészek stb. dec. 4-én védőszentjüknek, sz. Borbála szűz és vértanú halálának évfordulóján, tiszteletére ünnepet tartanak. Az esztergomi szénmedenIcében már két bányatemplom hirjdeti a bányamunkásoknak őst jámjbor hagyományaihoz való, ismételí ten hitvalló ragaszkodását: az 1924-ik évben felszentelt tokod-altárói és a jelen évben felszentelt dorog-bányatelepi Szent Borbála templomok. A tokodaltárói bányamunkásság pénteken, dec. 4-én, nyilvános ünnep keretében tartotta meg a bányatemplom búcsúnapját. Az ünnepi misét és szentbeszédet ez évben, a vezetőség felkérésére, dr. Torna Imre tokodi plébános tartotta. A folytonos életveszélyben s igy Isten közelségében élő bányamunkás híveket az őskeresztényeknek a katakombák tárnáiban hajnali mécsessel ken\ értöréshez siető hitvalló seregéhez hasonlítván, szívhezszólóan kötötte lelkükre a kegyelmi állapotban levő igaz emberi életet, Szent Borbála buzgó tiszteletét s az egymás testi ós lelki épségéért fokozottan lángoló áldozatos munkástestvéri szeretet. A szent mise alatt a munkások s hivők nagy tömege járult a búcsúi közös szent áldozáshoz. A Credo-egylet tagjai felhivatnak, hogy december 13-án (vasárnap) reggel 9 órakor a belvárosi plébánia-templomban tartandó Credó-misén és tagavatáson jelenjenek meg. A Credó-jelvényt és éneket hozzák magukkal. Mise uián 7 a ll órakor a belvárosi Olvasókörben rendes havi gyűlés, amelyen dr. Szokolay Antal prelátus-kanonok tart előadást. Mindnyájan ott legyünk. Az Elnökség. Ék Napszemű Ember. - Városi István versei. — Az újabb magyar kath. szépirodalom ismerői néhány év óta kedves egyéni hangú költeményekre figyelnek fel, amelyek sűrűn jelennek meg a kath. napi és szépirodalmi lapok hasábjain. Városi István költeményei ezek. ízléssel összeválogatva most külön kötetben is megjelentek az „Élet" kiadásában „A Napszemű Ember" cimmel. Városi István Esztergom szülötte, s lapunk olvasóinak ugyancsak nem kell őt külön bemutatnunk, hiszen első költeményei évek előtt hasábjainkon láttak napvilágot. Mint annyi más sokat ígérő tehetség, ő is a főváros meleg irodalmi légkörében erősödött, izmosodott annyira, hogy első kötetében már teljes egyéniséget tud visszatükröztetni a nélkül, hogy szülővárosának, a magyar vidéknek lelkiségét, szellemét inegtag-idná. A nagy katholikus papköltők nyomdokába lépett akkor, amikor hivatásául a papi pályát választotta, s mert előbb volt poéta, mint pap, a választott éh thivatását is dalos lelkülettel, költői szemmel nézi. Lelkészkedő pap, tehát a Domonkos Istvánok, Harsányi Lajosok élményei ragadják elsősorban őt is dalra. A kis falut „kristályosult poézis"nak nevezi. Költői témái közt szerepelnek a csúszkáló Ferkó, Jancsi és Tera, a politizáló koma, a vaddisznót leső f.ipáló főurak, a rossz termés, az imádkozó vagy urat szidó nép, a fília, amelyben Háromszáz lélek esküszik Lutherre S háromszáz Róma hűséges fia. S az osztatlan iskola 120 mezitIábos, vászoninges gyerekének bibliát élvezettel tanitó „kisebbik pap"nak Szent Ferenci lelkülettel testvére a gémeskút, megesik a lelke a züllő aposztatán, (akiért az égben angyalok zokognak), majd amikor künn, az Alsórákosréteken a szegény italos Gáspárt temeti, a halottkisérők összesúgó pletykáin át szánalommai állapítja meg, hogy szegény hallgató Gáspár ez egyszer tisztán, komolyan követte a papot. Sok-sok ily apró virágot lehet összegyűjteni e kötetből, amelyek együtt tarka, magyar csokorrá színesednek s a nugyar falunak, az egyszerű katholikus népnek ragyogó píen-air képét jeienitik meg képzeletünkben. A papköltő azonban a magánosság embere is, aki bármennyire is keblére öleli őrizetére bizott báránykáit, ihletett perceiben szobájába is zárkózik, hogy elmélkedjék az Isten, a lét,' a mindenség nagy kérdésem, vagy hogy az Evangéliumot, Ágostont, Szent Tamást forgassa. Ily perceinek remek termése a „Rímek a Marsról" c. költeménye, amelyben minden gondolkodó vallásos ember érthető kíváncsiságával küldi sóhasát a Mars-lakókhoz: Mik vagytok? szörnyek? emberek? Van halhatatlan lelketek Istent dicsérni halk imával? Ki tudjátok fejezni számmal, Mióta lézeng itt a Mars, A napgyűrű piros csatlósa ? A végtelenre van-e szám ? Van-e Holttenger, óceán, Évszázad, perc, hét, hónap, óra, S van-e örök várostok: Róma ? Mindent; virágot, madarat, rétet, erdőt, vadat, embert, lelket ablaknak tekint, hogy azon keresztül Isten arcát kémlelhesse, (Ablakok), s egy nagy ijesztgetőt ismer csak, a Háthá-t, amely lehúzhatja őt a föld silány porába... (Ijesztgetőm). A sok szép efajta költemény mellett, amelyek e kötet legértékesebb gyöngyei, szó kerül az örökké kedves szülővárosról, a „szép zsolozsmás Sion"-ról is, ahová vicinálison az „irgalmatlan alagút alatt" lehet eljutni, s a Duna, meg az ékes Vaskapu várja, „a dunaparti fűzesek fiát." S ahogy magára figyel, hetvenedik őséig vissza tud , következtetni nyugtalan, szépet szerető, nótázó természetéből s most ő az ősök láncának utolsó szeme, akit az Úr fehér márványbörtönbe zárt... (Az őseim.) Ez a márványbörtön azonban nem korlát messzeszáguldó lelkének, mint a kötet 58 versének szebbnél-szebb gondolatai tanúsítják. Azt hisszük, e kötettel Városi István legkedveltebb katholikus költőink sorába fog jutni éppen témáinak ama szerencsés megválasztása és feldolgozása folytán, amelyet modern költészetünkben eddig nélkülöznünk kellett. Melegen ajánljuk földiéinek, a szépet szerető esztergomiaknak meghitt karácsonyi olvasmányul. Homor Imre.
