ESZTERGOM XXXV. évfolyam 1930

1930-08-31 / 132. szám

ugyanennyivel részesedett Ausztria a magyar kivitelben. A háború után ez az arányszám alászáll ugyan, a változást azonban főként az magyarázza, hogy Magyarország most már közvetlenül bonyolítja le a külfölddel azt a forgalmat, melynek jórészét a háború előtt Ausztria közvetítette. Ennek ellenére is bátran mondhatjuk* hogy Ausztria gazdasági jelentősége reánk nézve ma is változatlanul nagy és tágkörű. A két ország gazdasági együttműködésének erőteljesebb kiaknázását annál inkább lehetőnek tartom, mert Ausztria különösen az utóbbi évek alatt, örvendetes fejlődést ért el a gazdasági konszolidáció terén. Mezőgazdasága erősödött, ipari termelése pedig további nagy haladást tett a céltudatosan keresztülvitt racionalizálás segítségével a minőségi termelés magasabb színvonala felé. Az osztrák termelésnek ez a megerősödése végeredményben a fogyasztás és a vásárlóképesség emelkedését jelenti, ami előfeltétele a külkereskedelmi forgalom általános megélénkülésének és ezzel együtt természetesen a Magyarországgal fennálló árucsere további erőteljes fellendülésének is. A világháború legsúlyosabb gazdasági következménye Középeurópában, hogy a nagy gazdasági egységek kisebb gazdasági részekre szakadtak, önálló vámterülettel és külön kereskedelmi politikával, önálló jegybankokkal és külön pénzegységgel. Mindeddig azok a gazdasági töredékek az elzárkózás elvét vallották és mindenképen az önellátásra törekedtek. Már pedig Európa államai csak akkor fognak felülemelkedhetni a jelen gazdasági válságain, ha a vámsorompók további emelése helyett a közös gazdasági érdekek kiegyenlítése valósággá válik. Óhajtom, hogy a kölcsönös megértés szelleme, elsősorban a volt monarchiának századok hosszú során egymásra utalt államait hassa át. A debreceni reformátusok lapja a Szent István ünnepségekről. A debreceni reformátusok lapja, a „Vasárnap" minden évben szükségesnek tartja tiltakozni a Szent István ünnepségek vallásos jellege ellen. Kifogásai a régi agyoncsépelt ellenvetések, melyekre minden kath. iskolásgyerek meg tud felelni. Hogy Szent István nagy király, de nem „szent," mert csak az Isten szent? Hát ezt jól tudjuk. Egyedül az Isten szent, és minden más szentség csak az isteni szentségben való részesedés. A csillagoknak sincs fénye, csak az, amit a naptól kapnak, mégis beszélünk fényes csillagokról. Épúgy beszélünk szent emberekről, azaz olyanokról, akikben az isteni kegyelem ereje az isteni szentség, tisztaság és tökéletesség egy bár gyenge, de nekünk imponáló visszfényét létrehozta. A protestánsok szeretnek a Szentírásra hivatkozni. De mintha ezt ismernék a legkevésbbé! Nem olvasták-e ott az Isten szavát: „Legyetek szentek, miként én szent vagyok?" (Lev. 11, 44.) És Szent Pál apostol megtérése után vádolja magát, hogy a „szentek", (azaz az első keresztények) közül sokakat börtönbe záratott. (Ap. csel. 26, 16.) Ha tehát Sz. Pál apostol, aki pedig a kálvinistáknak is tekintély, szenteknek nevezhette, az első keresztény mártírokat, akkor talán nekünk is szabad e jelzőt hitünk nagyjaira alkalmazni ?! Még nagyon sok helyet lehetne idézni a Szentírásból a debreceni „Vasárnap" ostoba állítása ellen. De jaj, vigyázzunk, ne is emlegessük a Szent-írást, mert a debreceni „Vasárnap" szemforgató botránkozással fogja mondani: „Csak az Istent szent, tehát az írás nem lehet szent!" Nagyon haragszik a „Vasárnap" azért is, hogy a szentek ereklyéit, különösen Szent István jobbját körülhordozzuk. „Mi nem vagyunk ereklyeimádók!" — vágja ki öntudatosan. Megnyugtathatjuk: mi sem! Csak ereklye-tisztelők vagyunk! Imádni csak Istent imádjuk! Azt is tudjuk, hogy a kálvinisták nemcsak hogy nem ereklyeimádók, de ereklyetisztelők sem, mert pl. Szent Erzsébet, Szent László és más s/entek csontjait, azaz ereklyéit a reformáció idején épen kálvinisták szórták ki sírjaikból. A kálvinisták nem látnak semmi rosszat abban, hogy temetéskor tisztelettel mennek halottjaik teteme után, hát ne lássanak rosszat abban sem, ha mi is tisztelettel megyünk szent királyaink megmaradt tetemei, csontjai után. És mint a közvélemény megkövetelné, hogy a kálvinista hatósági személyek ne maradjanak el egy katholikus király temetési menetéről csak azért, mert annak vallási jellege van, épúgy megkívánjuk, hogy ne maradjanak el szent királyunk Jobbjának évenként megismétlődő diadalmenetéről. Az idei Szent István-körmenet a Szent Imre ünnepélyek miatt igen fényes volt és a más vallásúakra is nagy hatást gyakorolt. Ettől félti a kálvinista „Vasárnap" híveit, azért vonul ki Don Quichote módjára rozsdás buzogánnyal a kath. „bálványimádás" ellen. De nagyon roszszul állhat felekezetének igazsága, ha olyan gyönge argumentumokkal, oly elkopott XVI. századbeli fegyverekkel kell érette harcolnia! H. E. Az esztergomi vendégszeretet és a csehek Ismételten elpanaszoltuk, hogy még mindig nem elég sűrű az idegenjárás Esztergomba és ha már jönnek is hozzánk más városokból, a vendégek alig költenek valamit falaink között. Hátizsákkal, batyuval jönnek az idegenek és legfeljebb ha néhány pohár szeszes italt, vagy pár darab cukrászsüteményt fogyaszt a vendégek legtöbbje. A vidéki újságok mégis irigykedve írnak rólunk, pedig a féltékenységre alig van okuk. Mindezek ellenére áldanunk kell a sorsot, amely városunk természeti szépségeit annyira kifejlesztette, hogy legalább az utcákon észlelhető az élénkebb forgalom és főleg vasárnaponkéntjóleső nyüzsgést láthatunk mindenfelé. És ha ez nem is jelent anyagiakban sokat, mégis mindig mutatkozik valami előny, ha eljönnek hozzánk. Különösen strandfürdőnk váltja ki |az idegenekből a dicséreteket, akik Iszivesen állapítják meg, hogy annak ftiszta kék vize kellemes, fekvése Vadregényes és az ottartózkodás páratlan üdülést jelent a fáradt embereknek. És éppen a strandfürdő adta |meg az okot ahhoz, hogy panaszt emeljek közönségünk hazafias rétegeinek némely irányú teljesen elhibázott felfogása ellen. Egyik napon két cseh hivatalnok fürdött a strandfürdő vizében és egymás között halkan beszélgettek. És akadt egy magyar úr, aki nemtetszésének hangos szóval kifejezést adott, olyannyira erélyesen, hogy ők is meghallották a nemzetükről szóló egyáltalában nem rokonszenves kritikát. Szó nélkül eltűrték az inzultust, de hazatérve referáltak az őket ért sérelemről és ugyanakkor valamennyien elhatározták, hogy soha többé nem jönnek közénk. A hazafias felbuzdulást, az ebből eredő nemes indulatot nincs szándékomban lebecsülni, de talán mégis meg kellene fékezni indulatunkat, amikor emelni akarjuk az idegenforgalmat. Mert nekünk nemcsak az fekszik szivünkön, hogy a magyarok jöjjenek városunkba, hanem az is fontos, hogy a csehek is visszaadjanak valamit abból a vagyonból, amelyet a nagyhatalmak jóindulata a mienkből juttatott nekik. Amikor Budapesten mintaáruvásárt rendez a ^ kereskedelmi kamara, a Máv áldozatokat hoz, leszállítja a személyviteldíjat, csakhogy minél több roAz „Esztergom" tárcája. Ünneputáni gondolatok az Ipoly partján. Ipoly tölgyes, 1930. augusztus vége. Az egyik napon íróasztalom mellett ülve — nyitott ablakomon keresztül — elmerengtem új hazám szépségein. A több napos esőtől felfrissült levegőben szellő játszott. Az ipolyparti fűzfáknak tetszett a régen óhajtott frisseség és vidáman hajlongtak a folyó tükre fölé. Lombkoronájuk mögött időről-időre feltárult az Ipoly-völgyének szépsége. A ködös messzeségben a Selmecbányái hegyek meredeztek; a Szitnya-ormán felhőkorona ült. De a szellő nem nyugodott, mindig élénkebb lett s megerősödve a mikolai völgyben fújdogáló széllel megmozgatta a felhők koronáját és a Szitnya csúcsa látható lett. Á túlsó parton csendesen kocogó cseh őr egykedvűen járta megszokott útját; neki nem tünt fel a felszálló felhőkorona, ő nem értette a magyar szelek járását, ő nem tudta azt, hogy magyar ünnepre készültünk ideát. De nekem beszélt a szellő, üdvözletet küldött a Szitnya és oda irányította figyelmemet, ahol e napokban „világosság ión," mint itt a Szitnya felett. A magyar Világosság beragyogta mult héten az egész nagy világot! Nemcsak a vén Európa, hanem az egész világ felfigyelt a káprázatos ünnepségekre, melyek a napokban a fejedelmi Duna habjain játszódtak le. S a „megszámlálhatatlan sereg," a különféle nyelvű és nemzetiségű, nemcsak az örök Királyt s annak daliáit, a szent apát, — Istvánt — s szent fiát, — Imrét — ünnepelte, hanem részt kapott az ünnepségből a „Hungária depopulata," a kifosztott, ezer sebből vérző édes Magyarország is. A Szentség fénye, a szent Király és a liliomos Ifjú légies tündöklése megvilágítottak egy főt, amely rút sebeket hordoz magán, de a nagy leromlás nem változhatatlan halált, hanem a reményteljes, jövendő feltámadást takarja. Csak i világosságra volt szükség, csak az isteni Nap fénye hiányzott, hogy észrevegyék a látszólagos halált. És nyomában megindulnak az '< újraéledések és reménykedések. Az I „Ah! hol vagy magyarok tündöklő I Csillaga" már nem hangzik olyan í szomorúan, mert az „Imádunk szent ! Ostya" segíti magasba törni. A „Boldogasszony Anyánk" már nem tartalmaz számunkra reménytelen I szomorúságot, mert a „Tu es Petrus" I dallamai rámutatnak az évszázados Igazságra: recrudescunt vulnera . . . S a „vulnus"-ból eljönnek a daliás, élniakaró Magyarország reménységei! Jönnek a csillagtekintetű, acélgerincű magyar fiúk, szent Imre áhítatos liliomtisztaságával ; jönnek a férfiak, szent István mindenkitől csodált államférfiúi bölcseségével és atyai tekintélyével; jönnek a vitézek, szent László harckészségével és rettenthetetlen bátorságával ; jönnek az anyák és leányok, Erzsébet és Margit rózsás és liliomos asszonyiságával; jönnek a papok, Gellért, Mór és Asztrik Isten — és hazaszeretetével. — Csodálatos sebek! — A fény hatására megnyílnak és kiáradnak. — Csodálatos sebek! — Rútság és betegség helyett magukban hordják gyógyulásunkat és gyógyító erejüket. — Csodálatos sebek! — Ahelyett, hogy messze elkerülnék őket, inkább gyönyörködtetik Európa népeit és híveinkké teszik. És nyomukban „lőn világosság." A titokzatos Szentség a szent Jobb védelmében végig vonult a Dunán, a liliomos Királyfi bárkáján. Vitte a Pontifex maximus! Vajha ez az isteni látvány necsak a fejedelmi Dunán hömpölygött volna végig, hanem idejött volna az Ipolyra is, a Garamra is, a Vágra is, nekünk reménységes látványul, odaát a véreknek gyógyító reménységül! — Vajha a kisugárzó fény necsak a Gellért-hegyet vonta legyen tündéri fénybe, hanem megvilágította volna a Szitnyát, a Tátrát, a Tátrát! De im, a Szitnyát újra felhő borítja! Vájjon a csillogás csak órák kérdése és újra felhők nehezítik meg a sugarak útját? Bízzunk, reméljünk, van okunk rá. Keresztes János. ntézeti ruhák, anyagok, torna- s kézimunkacikkek legolcsóbbak BALOG-nál.^"